30

2017. május 11.

Oroszország, Moszkva

A versenyt követő egyetlen egy edzésmentes nap alatt nem sikerült kihevernem azt a három hetet, még úgy sem, hogy egész nap semmit se csináltam. Anyámmal találkoztam otthon, szerintem fel sem tűnt neki, hogy nem is voltam itthon. Hétfőn már mehettünk vissza a központba, ahol korántsem volt minden rendben. Amint sejteni lehetett, Natalia Ishchenko bejelentette a visszavonulását. Svetlana némileg elveszettnek tűnt nélküle, nagyon sajnáltam, hogy duótárs nélkül marad. Azon az estén, edzés után meg is tartottuk a búcsúztatót, ami eléggé érzelgősre sikeredett. Már a találgatás is elkezdődött, hogy ki lesz a helyén, hogy lesz a felállás, meg ilyesmik, de az edzők semmit sem mondtak. Jut eszembe, Daniel írt, hogy sikerült beszereznie a könyvet. Róla jutott eszembe, hogy időközben lement az Orosz nagydíj, már egy hete, csak annyira lefoglalt a szinkronúszás, hogy teljesen kiment a fejemből. Utólag visszanéztem mindent, mit ne mondjak, a beszámolók alapján semmiről sem maradtam le. Állítólag egy darab előzés történt az egész futamon. Mondjuk, nem lepett meg, nem a versenyért jönnek ide, hanem a pénzért. Mindenki megszeppent Putyin közelében, a kínos csendet és a kézfogásokat felettébb szórakoztató volt nézni. Bár az elnök úr kedvel engem, szelfiztem vele egyet még a belvárosi karácsonyi ünnepségen. Látja, hogy sokra fogom még vinni ezért pénzel rendesen, én pedig teszem a szépet, és hozom az eredményeket. Ez így van rendjén.
A keddi, a szerdai és a mai napot is végigszenvedtem, egyszerűen egy este alatt nem tudtam kipihenni magam. Visszatértek az erősítős edzések, mikor csak alaphelyzeteket vagy gyakorlatsorokat nézünk, semmi kűr. A következő verseny csak júliusban lesz, a FINA Vizes Világbajnokság Budapesten. Ma Anzhelika (az ugróedző) nem volt jó kedvében, amint átértünk az artistaképzőbe, egyből felcsatolt a kötélre, és ugráltatott, folyamatosan. A lábamat sem éreztem, bár a többiek sem voltak jobbak, akik dobáltak. Az egyik alkalommal sikerült rosszul leérkeznem, majdnem felnyaltam a földet. A kezem nem úszta meg, jól belecsaptam a puha anyagba, így egy hatalmas duzzanat éktelenkedik az alkaromon. Ahhoz képest, a vízben egy darab emelést, vagy dobást nem csináltunk. Ráadásul az edzés végén ,,ünnepélyesen" bejelentette Tatyana, hogy egy fotózásra hívtak a jövő hétvégén, valamelyik kis országba, aminek elvileg nagyon szép a tengerpartja. Mondjuk, a sós víznek örültem, de reméltem, hogy nem napközben szervezik, a tűző napon, mert akkor biztosan egy leégéssel is fogok gazdagodni. És nem hiányzott az, hogy teljesen piros bőrrel mászkáljak, ugyanis a hulláéhoz hasonló színnel tíz perc alatt is simán megtörténik a baj.
Mint korábban is említettem, az egész hétvégét megkaptuk szünetnek, így három napon keresztül kell látnom a központot, mert pénteken eleve nincs edzés. Elkezdtem gondolkodni. A mai tréninget is letudtam, de az alkarom még mindig sajgott. Csütörtök van, tizenegyedike. Valami rémlett, mintha lett volna egy esemény betervezve tizennegyedikére. Mi az istennyilát csinálnék én vasárnap? Egy kevésbé kiadós vacsora után felmentem a szobámba, és felnyitottam a laptopom, ami már egy ideje nem volt bekapcsolva. Hirtelen azt sem tudtam, mit nézzek meg, úgy látszik, rengeteg dologról maradtam le az elmúlt hónapban. Ránéztem a bulvárra, a fanfictionokre, és a Forma-1-es hírportálokra. Az utóbbin rámentem a versenynaptárra, és minden bevillant. Hétvégén rendezik a Spanyol nagydíjat! És megígértem Carlosnak és Danielnek is, hogy elmegyek. Az utóbbi különösen fontos a könyv miatt. Te jó ég. Megnéztem a menetrendet, ha ma hajnalban elindulnék, odaérnék a szabadedzésekre, hétfő reggelig haza tudnék érni. Igaz, hullafáradtan. Öt percen át mérlegeltem magamban a lehetőségeket, a pro és kontra listám végtelennek bizonyult. Azalatt a három hét alatt, amit szinte egész végig Allával töltöttem, tanultam valamit. Ő tipikusan az a lány volt, aki nem gondolkodott, csak a dolgok közepébe vágott, nem számítgatott előtte, meg semmi. Tudtam, hogy ő az én emberem.
- Mi az? - szólt bele egy álmos hang a telefonba. El is felejtettem, hogy már tizenegy óra múlt.
- Sürgős dolog, szükségem van a segítségedre!
- Mi az? - Már sokkal élénkebb hangnemben szólt vissza.
- Elmenjek Spanyolországba a nagydíjra, vagy ne? Épphogy visszaérnék a hétfői edzésre - hadartam el.
- Elena… - kezdte. - Ne gondolkodj, hanem szedd a lábad! És ne felejtsd el azt a ruhát is berakni! Add át, hogy üdvözlöm Danit! Egyszer élünk, fiatal vagy, rád fér a bulizás - motyogta, már álmosabb hangon. Nem nagyon segített, még mindig kételyek gyötörtek. Igaza van, egyszer élünk.
- Nem akarsz velem jönni? - tettem fel hirtelen a kérdést.
- Mikor indul a gép? - kérdezte egyből. Ahogyan számítottam rá, neki nem kellett több óra agyalás, csak belevágott a közepébe. Öt perc múlva már nálam is volt. Fogalmam sincs, hogy kezel ilyen lazán mindent, vagy csak szimplán én aggódom túl a dolgokat. Daniellel is beszéltünk, aki majd' kiugrott a bőréből, annyira örült. Intézett nekünk egy hotelszobát, hogy hogy, azt nem tudom, mivel a szállodák ilyenkor roskadásig meg vannak telve, de mindegy is. Barcelonában az előrejelzések szerint napközben huszonöt fok körüli lesz a hőmérséklet, így annak megfelelően pakoltunk be, természetesen a legalább hatvan faktoros naptej sem hiányozhatott. Hajnali háromkor indul a gépünk. Még mindig nem fogtam fel, hogy Allával Spanyolországba készülök, a Forma-1-es futamra. Rájöttem, hogy borzalmasan hiányzik az a légkör, csak ott éreztem azt, hogy igazán kikapcsolódtam. És persze, újra láthatom Lewist.