50

2017. szeptember 23.

Oroszország, Moszkva

Amikor meghallottam az ébresztőt, legszívesebben kihajítottam volna az ablakon. Az első hétben még nem, de utána már elkezdődtek a gondok.

A ,,holt” részben, vagyis a szezon második felében, ahogy mi hívjuk, semmi érdekes sem szokott történni a felnőtteknél. Szeptemberben ráadásul még el sem kezdjük a kűröket összerakni, csak és kizárólag alapozunk. Nincs rendezvény, esemény, se dráma a csapaton belül. Békésen végezzük a dolgunkat és élvezzük az életet. Vagy valami ilyesmi. Az edzések idején kívül minden ugyan olyan maradt, mint a világbajnokság előtt. Kifejezetten örültem, hogy a vasárnap lett a szünet. A hétköznapok viszont rettenetesen szivatósak. Tatyanáék rendesen bekeményítettek. Tíztől egészen hatig vagy hétig bent vagyunk a központban. Szombat délelőtt amolyan levezető féleség van, nyolctól délig, de ilyenkor a junior edzővel, Elenával voltunk, ő pedig nem szokott minket annyira meghajtani. Szerintem nem is tudna, szombat reggel, de már néhányan pénteken is úgy néztünk ki, mint az élőhalottak.

A műkorcsolyát viszont nem hagytam abba. Titkoltam mindenki, még Vlada előtt is. Tudtam, hogyha valaki tudomást szerez róla, akkor az Tatyana lesz. A hétvégén akár nyolc órát is a jégen tartózkodtam. Kezdtem kimerülni, de nem vettem róla tudomást. Az egész akkor kezdett elhatalmasodni, amikor már Lewishoz se volt kedvem. Vagy jég, vagy víz, semmi más.

Lewisszal kapcsolatban. A hétvégén megnyerte a szingapúri nagydíjat, és tovább növelte az előnyét az élen. A cím pedig egyre közeledett hozzá. Kiválóan ismertem. Az a bizonyos negyedik pedig ott díszelgett a képeken. Lehet, hogy csak én vettem észre, de nem véletlenül mutatott két kettest a képeken. Nem sokan tudták, hogy ez mit jelent, de én igen. Magabiztosan lépegetett előre a pontok terén. Nem hibázott, ami az ellenségeket kikészítette. Hiába nyilatkozta azt, hogy egyáltalán nem gondol még erre, ő pontosan tudta. A finom kis utalások, elejtett félmondatok mind-mind bizonyították, hogy fejből tudja a ponttáblázatot. Azonban a médiában nem mondhatta ezt, s csak azok vették észre a jeleket, akik igazán ismerték.

Befordultunk szeptember harmadik hetébe, és elérkezett a hétvége. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból, s anyám mellett elmenve csináltam magamnak egy turmixot. Igazából fel sem tűnt, hogy hazajött. Néha azt vettem észre, hogy mintha mozgott volna a szája, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Egyszerűen annyira kimerültem, hogy nem ment még az álmosolygás sem, nem tudtam mindenkivel kedves lenni.

Szombat reggel meglepő módon az utánpótlást hívták le, ennek ellenére Elena volt velünk. Csendben ballagtam a medencetérhez, mellettem Mariáék beszélgettek, de nekem nem volt kedvem. A gondolataimba merültem inkább, de hogy min töprengtem, azt már magam sem tudom. Elena nem úsztatott velünk annyit, de az időeredmények így is csapnivalók lettek. Inkább rá sem nézett a stopperórára.

Az edzés végére felpörögtem. Már annyira fáradt voltam, hogy így jött ki. Túlestem a holtpontomon. Még szívesen maradtam volna egy kicsit a vízben, ezért odaültem a partra az utánpótlások mellé. A többiek már rég elindultak hazafelé, örültek, hogy végre vége a hétnek az edzés szempontjából. Ma nem volt bent se Tatyana, se Natalie, csak Tatiana a főgórék körül, pedig ő se szokott. Utólag megtudtam, hogy azért hívták be ma ezt a korosztályt, és a duóedző is csak azért jött be, hogy megnézze őket. Ugyanis ma akarták kiválasztani a szólistákat és azokat, akiket össze fognak rakni duóba. Még nyár elején volt az utánpótlás válogató, de csak augusztusban véglegesítették. Nem irigyeltem őket, egész hónapban edzettek, míg mi a tengerparton lógattuk a lábunkat.

A szólistákat válogatták éppen, a húsz emberből került ki egy vagy kettő, ha nagyon nem bírtak dönteni. Tatiana nagyon komolyan vette ezt az egészet, két fordulóban mérte össze a lányokat. Az elsőben egy lábat kellett kitalálniuk, a másodikban pedig egy kűrrészletet megtanulniuk és megcsinálniuk. Sajnáltam őket, ugyanis az edző nem kegyelmezett, simán odaadott nekik egy junior erősségűt. Viszont ez egy jó módszer arra, hogy kiderüljön, ki hogyan oldja meg a problémát. Tudta, hogy senki se lesz képes tökéletesen megcsinálni.

Kilenc emberről ítélte úgy Tatiana, hogy lehet belőlük valami a szólózás terén. Párokba álltak és egymást kezdték el javítgatni, azonban valakinek nem jutott társ.

- Elena, ha már itt vagy, nézd meg Catherine-t és javítgasd – utasított. A lány már félig kiült a partra. Levette az úszószemüvegét, de egyáltalán nem volt ismerős, pedig arc alapján mindenkivel tisztában voltam a válogatottban.

- Szia, új vagy? – guggoltam oda hozzá.

- Szia, igen. Te vagy Elena, nem? – kérdezte mosolyogva. A hangjának volt valamilyen fura lejtése. Az is lehet, hogy nem idevalósi, a neve is erről árulkodott.

- Igen. Milyen nemzetiségű vagy?

- Apukám orosz, anyukám magyar, azért lehet egy kicsit furcsa a kiejtésem és a nevem. Egyébként hívj csak Catnek, azt jobban szeretem.

- Rendben. Kezdjük el, megjegyezted? – ütöttem össze a tenyeremet. Érdekelt, mit tudhat.

- Igen – mászott vissza a vízbe.

A feladat egy lábból és egy karkombinációból állt.

- Először nézzük meg csak a fenti részt – mondtam.

Elkezdte az igen rövid részt. Látszott, hogy elég sok gyakorlattal rendelkezett. Gyönyörűen és könnyedén csinálta, magasan taposott, kellemes látványt nyújtott a szemnek. Biztos voltam benne, hogy rendelkezik balett alaptudással is.

- Hibátlan, nagyon jó volt. Viszont arra figyelj, ha így forgatod a kezedet, és egy kicsit felrúgod magad, akkor sokkal jobban fog mutatni. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg – mondtam.

Elismételte a gyakorlatot, tökéletesen. Felvontam az egyik szemöldökömet: ilyen tehetséggel se találkozik az ember nap mint nap. Kérdés, mit tud kezdeni a lábbal.

- Próbáld meg most a lábat. – Bólintott, miszerint tudomásul vette az információt.

Próbáltam nem feltűnően csodálkozni. Már az is alapból megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörű a lába. Valóságos szinkronúszói álom, ilyen még egyik felnőttünknek sincs. A másik pedig az, hogy megcsinálta a lábat. Minden nagyobb probléma nélkül.

- Kicsit bátrabban hajlítsd be a lábadat, de ezen kívül jó lesz – dicsértem meg. Megpróbálta még egyszer, majd egybe az egészet.

Már akkor nem volt kérdés számomra, hogy bizony őt fogják kiválasztani. Olyan tehetséggel rendelkezett, mint senki más. Tizennégy évesen tökéletesen megcsinálta azt, amit Varvara még tavaly. Talán még jobban is. Pedig Varvara utolsó éves juniorként is szenvedett vele. Biztos voltam benne, hogy a lány előtt hatalmas jövő áll. Ő testesítette meg a tökéletes szinkronúszót, a tehetséget, amire mindenki vágyott. Direkt azt a részt kellett csinálniuk a kicsiknek, ami mindent elárul: volt benne hajlékonysági, izomra alapozó, és tipikus szólós elemek is. Gyorsan tanult, látszott, hogy van esze. Gyönyörű, már-már természetfeletti lábbal rendelkezett, rettentően hajlékony, de izmos testalkatával könnyen meg tudta csinálni a feladatot, s könnyed mozgásával és kisugárzásával mindenkit elvarázsolt. Nem hittem el, hogy ilyen létezik.

Hívták őket, mert lejárt az idejük.

- Sok sikert, biztosan menni fog – mosolyogtam rá biztatóan.

- Köszi. Remélem, nem első leszek, nem szeretek az elején menni – húzta a száját.

A legtöbben kétségbeesve próbálták újra és újra átismételni, de ilyenkor már teljesen hiábavalónak bizonyult. Odasétáltam és leültem Tatiana mellé egy törölközővel a hátamon.

- Catherine mehet utolsónak? – kérdeztem.

- Felőlem – sóhajtott, és kezdetét vehette a procedúra.

Mondanom sem kell, Catherine-nél felkapta a fejét, pedig majdnem elaludt a többi lány bénázásain. Még egy tűnt ígéretesnek, de a félig külföldi lány mellett ő is eltörpült. Tatianán is látszott, hiába volt már több tíz éve itt, ilyet még nem látott. A döntés egyértelmű volt.

Az új lánnyal az oldalamon sétáltam az öltözőbe, miközben elkezdtünk beszélgetni. Többek között azt is megtudtam róla, hogy Brazíliában született és balettozott, régebben pedig jó esélye volt bekerülni az orosz ritmikus gimnasztika válogatottba, de inkább a szinkronúszást választotta. Viszont a mai napig aktívan jár még edzésekre. Mutatott egy videót is. Irigyelni kezdtem, hogy két sportágban is kiemelkedő tehetséggel áldották meg. Csak neki beszéltem a műkorcsolyáról, és úgy tűnt, érdekli. Ideje, mint a tenger, ugyanis magántanuló, és csak alapműveltségeket és nyelveket tanul, viszont a jövője be van biztosítva, mert legalább négy nyelven beszél anyanyelvi szinten. Felajánlottam neki, hogy a holnapi edzésre eljöhetne, amit szívesen el is fogadott. Elláttam pár jó tanáccsal is. Nagyon jóban lettünk, kiválóan szót értettem vele. Hazavittem, majd végre én is hazaértem.

Egészen beesteledett, és ma még semmit sem ettem. Igazából fel sem tűnt, nem is éreztem a hiányát, csak akkor, mikor már elkezdtem az evést. Utána befeküdtem a jacuzziba. Úgy döntöttem, ma kihagyom a korcsolyát, inkább holnap megyek egy kicsivel többet. Direkt figyeltem rá, hogyha már hétköznap nem adatott meg, de hétvégén ki tudjam magam pihenni. Hogy mire jó a sok edzés? Arra, hogyha bedőlök az ágyba, egy percen belül azonnal el tudok aludni. Érdekes módon, eltűnt az a problémám, amikor órákig csak forgolódtam. Ki kellett használni minden percet.

49

2017. szeptember 5.

Oroszország, Moszkva

Valami megváltozott a nyár óta, de magam sem tudtam megmondani, hogy mi. Az életem gyökeres fordulatot vett. Sokkal kiegyensúlyozottabban teltek a mindennapjaim. Mi is történt az elmúlt hónapban?

Miután otthon letudtam a kötelező köröket, visszarepültem Budapestre, a Magyar Nagydíj miatt. S még most is, élénken él bennem az a pillanat, mikor a reptéren megláttam Lewist, hiába bizonygattam, hogy felesleges kijönnie elém. Belenéztem a gyönyörű szemébe, ám ekkor furcsa érzés fogott el. A gyomrom liftezni kezdett, a hirtelen jött öröm elszédített. El sem hittem, hogy újra látom. Mintha még el is pirultam volna egy kicsit. Szélesen elmosolyodott, és magához húzott. Ráhajtottam a fejemet a mellkasára, mire a szívem eszeveszett tempóban elkezdett dobogni. Nem értettem a reakciómat, de hirtelen nem is foglalkoztam velük. Úriember módjára azonnal átvette a bőröndömet. Olyan érzésem volt, mintha minden gondom hirtelen megszűnt volna mellette. Akármiről csacsogtam, érdekelte. Leginkább a világbajnokságot elemeztük, meglepett, hogy ennyire érdekelte, mi van velem. Nem szoktam hozzá a törődéshez.

Egyre többször kaptam magam azon, hogy mikor a VIP részben ültem egyedül, folyamatosan csak Lewison kattogott az agyam. Újra és újra felelevenítettem a kellemes perceket, pillanatokat, a beszélgetéseket, és ilyesmiket. Hiába ráztam meg a fejem, hogy a gondolataim kitisztuljanak, nem használt. Rettenetesen idegesített, hogy folyamatosan jelentek meg a képek. Legszívesebben fejencsaptam volna magam, de tudtam, hogy egész biztosan idiótának néznének. A hétvége alatt teljesen felpörögtem. Kezdtem úgy érezni, hogy végre minden összejött. Már csak az utána következő mélyponttól tartottam, de hiába. A nagydíj ugyan nem alakult a legjobban, de szerencsére Lewis egyáltalán nem tört le. Igyekeztem a szünetre terelni a figyelmét.

Nos, igen, a szünet, vagyis az augusztus. Az első utam haza vezetett, a kevésbé meleg Oroszországba. Lewis el akart vinni kettesben nyaralni. Meg is beszéltük az időpontot. Ha arra gondoltam, mindig hatalmasat dobbant a szívem, hogy csak mi ketten leszünk ott. Bevallom, rettenetesen izgultam, bár tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Először felvetettem az ötletet, hogy mi lenne, ha társaságban mennénk. Abban a pillanatban még nem, de visszagondolva felfigyeltem egy gyanús momentumra. Látszott rajta, a testbeszéde elárulta, hogy nagyon nem szeretne bemutatni a barátainak. Nem csináltam ebből nagy ügyet, de így utólag kicsit furcsán érintett. Az ő programjait is pontosan tudtam: a nagydíj utáni héten a hegyekbe ment a barátaival, utána pedig Barbadosra. Nem akadályozhattam meg és nem is akartam, tisztában voltam vele, hogy minden évben megy oda. Addig én otthon tevékenykedtem. Mindenki valamilyen egzotikus, nyugodt szigeten töltötte a napjait, azonban én pezsgésre vágytam. Magam sem hittem el, de teljesen komolyan. Végre élni akartam az életet. Erre alkalmasabb embert nem is találhattam volna, ugyanis Vladával egy rugóra járt az agyunk. Mindkettőnknek maradt egy kis spórolt pénze is, már csak az úticélt kellett kinézni. Costa Brava tökéletes választásnak bizonyult.

Egy hetet töltöttünk el az európai országban ketten, utána a Maldív-szigetekre utaztunk, mielőtt 

visszajöttünk volna. Először mentem ilyen nagyobb kiruccanásra a szülők nélkül. Felemelő érzés volt igazán szabadnak lenni, mindentől és mindenkitől távol. Két nappal később megint repülőre szálltam, azonban nem az edzőtársam, hanem Lewis társaságában. Öt napot töltöttünk el Kubában kettesben. Ezalatt az idő alatt hihetetlenül közel kerültünk egymáshoz, összeszoktunk. Szinte már megszoktam, hogy mindig mellette alszom el. Teljesen úgy viselkedtünk, mint egy pár. És ezt egyáltalán nem bántam.

Mikor már egy hete otthon szenvedtem, ugyanis Vlada a családjával és a rokonaival is ment nyaralni, egyre inkább szenvedtem. Hiányzott a sport, a mozgás, a víz, egyszóval, minden. Az edzők megtiltották, hogy szinkronússzunk a szünetben. Szerintük motiváltabbak leszünk, ha megvonják tőlünk. Én már tűkön ültem, és vártam, hogy végre újra edzésre mehessek. Sokan emiatt nem tartanak normálisnak, de ez a szenvedély. Azokban a napokban rengeteg műkorcsolyavideót is megnéztem. Folyamatosan olvastam utána a sportnak, lassan már kívülről fújtam az összes elemet. Már csak pár nap volt hátra az utazásig, egyenesen Belgiumba, a szünet utáni első nagydíjra, de én nem bírtam várni. A városban kerestem egy, lehetőleg nagyon amatőr jégtáncegyesületet. Nem akartam versenyszerűen sportolni, éppen annyit, hogy nagyjából megtanuljam a fortélyait, és egy kicsit elvonja a figyelmem. A szinkronúszást semmi pénzért sem adtam volna fel. Három edzésre mentem el összesen. Iszonyatosan megtetszett a sport, élveztem a jeget. Igaz, még csak a korcsolyázási technikámat csiszoltuk, de így is

teljesen megszerettem. Sajnáltam, hogy nem kezdtem el korábban.

Befordultunk a nyár utolsó előtti hetébe. Annyira nem tudtam mit csinálni, hogy szerdán már a helyszínen voltam. Élveztem a pezsgést. Természetesen Lewis is rettenetesen hiányzott. Kezdtem úgy érezni, hogy kialakult valami. Kötődtem hozzá, de nem akartunk elsietni semmit sem. Azonban ott motoszkált az agyamban, hogy örökké ő sem fog várni, de igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni. A legtöbben azt hitték a paddockban, hogy a barátnője vagyok. A sajtó is rákapott a témára, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, és egyetlen ilyen cikket sem olvastam el. Annyira el voltam foglalva a férfival, hogy meg is feledkeztem egy emberről. Mégpedig Danielről.

Sosem szabad elfelejteni, hogy honnan jött az ember. Amikor elgondolkodtam ezen, borzasztóan rossz érzésem támadt, teljesen elhanyagoltam az ausztrált Lewis miatt, pedig ő még a világbajnokságra is kijött. Ezért szombat reggel semmivel sem törődve a Red Bull tetőteraszán ücsörögtem vele kettesben. Jól esett kibeszélni a dolgaimat, azonban a britről egy szót sem ejtettem. Valamiért ellenezte ezt az egészet, ezért inkább nem terheltem le vele. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire hiányoztak a hülyeségei, és a bohóckodása. Utána, mikor visszasétáltam a Mercedes boxába, a média megindult. Rám zúdítottak mindent, és elkönyvelték, hogy csalfa vagyok. Lewis persze iszonyatosan dühbe gurult, de szerencsére meg tudtam fékezni. Arra, hogy Daniellel beszélgettem, egy szót sem szólt, szerencséjére. Ugyanis nem bírom, ha beleszólnak az életembe. Csak az újságírókat szidta, akik ezt terjesztették.

Az időmérőn pedig beérte Schumachert pole pozíciók tekintetében. A nagydíj ennél jobban nem is alakulhatott volna számunkra. Lewis domináns győzelmet aratott, s tovább csökkentette a hátrányát Sebastiannal szemben. Az eddig tökéletesnek tűnő hétvége akkor dőlt romba, mikor az eredményhirdetés után megláttam Allát kifelé sunnyogni a Ferrari részéből. Az állam is leesett. Ő sem unatkozhatott a szünetben. Azért járkált titokban, nehogy kiszagolják, és így a pilóta felesége is megtudja. Utáltam ezért a tettéért. Szétrombol egy házasságot, ráadásul ahol még gyerekek is vannak, csak mert ő egy kis kalandra vágyik? Rettenetesen felhúztam ezen magam. Felírtam a képzeletbeli listámra, hogy el ne felejtsek a következő találkozásunkkor beszélni Sebastian fejével. Ugyan nem ismertem a németet, de nem akartam, hogy emiatt menjen tönkre a kapcsolata. Mivel aktívan követtem a híreket, ezért azt is tudtam, hogy Hanna a fiatalkori szerelme. Tarthattam volna Allának egy kiselőadást is, de ő nem fog megváltozni. Csak rossz emberrel kezdett ki, ugyanis megvolt a véleményem emberileg Vettelről, és tudtam, hogy ő nem ezt érdemli. Ismertem Allát, hogy akárkinek a fejét képes pillanatok alatt elcsavarni, és sose ő távozik ebből vesztesen. Nem mentem oda hozzá, nem szóltam neki. Mindenki tudta, hogy itt vagyok, még az is, aki életében nem látott, csak most, a címlapon.

Az arcomat kifejezéstelen maszkba rendeztem. Amint megláttam a felém igyekvő Lewist, ez az egész kiment a fejemből. Boldogan ugrottam a nyakába, elfelejtve az idegeskedést. Megvártam, míg mindent elintézett, és visszamentünk a szállodába. Huszonnyolcadikán, hétfőn repültem haza, majd csütörtökön pedig az Olasz Nagydíjra. Élveztem a folyamatos repkedést az országok között. Azon kevés emberek közé tartozom, akiknek semmi baja sem lesz az időeltolódástól. Monzát gyönyörűnek tartottam. Az augusztus végi időjárás kellemesen melegnek bizonyult az olasz városban. A két futam közötti napokban még elmentem két edzésre. Előbb érkeztem, és maradtam túlórázni is, vagy magamtól gyakoroltam a pályán. Nagyon megtetszett, akár egész nap képes voltam a jégen csúszkálni.

Észrevettem, hogy az előző héthez képest Lewis egy kicsit távolságtartóbb lett. Nem tudtam mire vélni, de egy kicsit rosszul esett, még ha nem is mutattam ki. Idegesített, hogy nem voltam tisztában az okával, de úgy gondoltam, éreztem, hogy ezt magában kell lerendeznie. Én csináltam mindent ugyan úgy, mint eddig.

Pénteken, a paddockban sétálva lehetett érezni, hogy van valami a levegőben, szó szerint. Az égen gyanús felhők gyülekeztek, és a páraszint is jelentősen megemelkedett. A természetesen hullámos hajamat alig bírtam kordában tartani. Ekkor már sejthető volt. Szombaton pedig leszakadt az ég. A harmadik szabadedzésen mindössze tizenöt percet köröztek a versenyzők. Az időmérőt ugyan megtartották, de már az elején Grosjean kicsúszása miatt behívták a mezőnyt. Örökkévalóságnak tűnő két és fél óra után újra folytatódott. Végül Lewis nyerte meg, ezzel átvette a vezetést az örökranglistán. Nagyon büszke voltam rá. Az örömöt még csak tetézte, hogy a Ferrarik az ötödik és a hatodik helyről rajtolhatnak majd. Eredetileg a két Red Bull végzett Hamilton mögött, de mindkettőjüket hátrasorolták a mezőny végére. Ezáltal érdekes sorrend alakult ki, ugyanis Stroll indulhat a második, Ocon pedig a harmadik rajtkockából. Senki se akarta elbízni magát, ezért visszafogottan ünnepeltünk.

Vasárnap reggel a szobába teljesen besütött a nap, egyenesen a szemembe, mivel nem húztuk be a függönyöket. Az ébresztő csörgésére felültem az ágyban, de Lewis azonnal visszanyomott. Fel akart kelni, de amint meglátta (vagyis nem látta) a napfényt, átfordult a másik oldalára. Az oldalát kezdtem el bökdösni, mert nem akartam, hogy elkéssen.

- Reggelt – morogta. Pislogott párat, majd mélyen belenézett a szemembe. Annyira aranyosnak találtam ilyenkor. Káromkodások közepette elhúzta a függönyt, és nekiállt készülődni. Együtt mentünk ki a pályára. Az út alatt a gondolataimba merültem. Tulajdonképpen nem is tudtam, hányadán állunk. Bár, még magamban sem tisztáztam az érzéseimet, és ahogy észrevettem, még ő sem. Szerencsére nem kérdezett rá a szótlanságom okára. Viszont amikor Danire gondoltam, borzalmas érzésem támadt. Teljesen elhanyagoltam, pedig nem szabadott volna. A hétvége alatt, amikor csak tehettem, lementem hozzá. Már nem a Red Bullnál néztem a futamokat, apámnak is csak néha köszöntem, de alig láttam. Hivatalosan a Mercedes meghívottjai között szerepeltem. Próbáltam Lewis miatt nem megváltozni, de nehezen ment. Legszívesebben minden egyes percet a brittel töltöttem volna. Tudtam, és harcoltam az ellen, hogy kiforduljak önmagamból.

A nagydíj a tegnapi naphoz képest egy csepp eső nélkül telt. Lewis rajt-cél győzelmet aratott. Bottas a második helyre ért be, s a Ferrari becsületét Vettel mentette meg. Daniel sajnos leszorult a dobogóról, de ez is hatalmas teljesítmény ahhoz képest, hogy az utolsók között indult. Az eredményhirdetésnél inkább a motorhome-ban maradtam. A tévén keresztül is hatalmasnak tűnt a

pirosba öltözött tömeg, ami megjelent az egész célegyenesben. Mindenhol ferraris lobogók, vörösbe öltözött emberek. Madártávlatból iszonyúan jól nézett ki.

Sajnos nem maradhattam sokáig, ugyanis hétfőn, azaz ötödikén kezdődött az edzés. Az eredményhirdetés után azonnal a reptérre igyekeztem, hogy elérjem a gépet.

Ma boldogan ébredtem. Végre mehetek edzésre! Egy normál ember szájából ilyet se hallani. Viszont most jön a kevésbé izgalmas része: az alaphelyzetek, véget nem érő erősítések. A szeptember az egy ilyen hónap. Készülünk a következő szezonra. Még csak a Junior Világbajnokság időpontja van meg, de a felnőtté még nincs, ezért azt se tudjuk, mikor fogunk versenyezni. Viszont annyi izgalom lesz az egészben, hogy 2018-tól változnak a szabályok, de még nem adták ki hivatalosan. Annyi biztos, hogy junior korosztályban is kötelezők helyett rövidprogram és technikai versenyszámok lesznek, mint felnőttben, bár ez minket nem érint. Mindenesetre, Tatyana már elkezdte összerakni.

Tagadhatatlanul visszatértek a hétköznapok, minden a rendes kerékvágásban zajlott, mint a szünet előtt. Teljesen kiegyensúlyozottan tértem vissza, minden rendben volt. Semmit sem sejtettem. Hogyan lehet teljesen leépülni mindössze egy hónap alatt? Kövesd az én példámat.

48

2017. július 26.

Oroszország, Moszkva

Kétszeres világbajnokként a pénteki díjátadó után teljes volt a nyugtom. Este tartották a mix duót, hogy azon belül mit, azt nem tudtam, mindenesetre, szurkoltunk a mieinknek. A szabadprogramban orosz arany született. Az egészet összevetve, csak a mix duó technikai gyakorlatban nem tudtunk diadalmaskodni, az olaszok elorozták előlünk az első helyet, de minden mást az oroszok nyertek. Lassan kezdtem hozzászokni az állapothoz. Örömmel töltött el, hogy már én is elértem valamit.

Huszonkettedikén egész nap a várost jártuk. Először Varvarával, majd később csatlakozott hozzánk Vlada, Maria, Svetlana, Aleksandra és Alla. Az utolsóként említett Romashinát váltotta a végén a pár napban, nem tudott itt lenni, ezért jött Alla segíteni. A nyomás elmúlt, élveztük a szabad tengődést, az összes stressz, ami mázsás súlyként nyomta a vállunkat, hirtelen eltűnt. Nem volt utálat, versenyszellem, csak kedélyesen, régi ismerősként bántunk egymással, tudva, hogy ezek után egy ideig úgyse látjuk egymást. A pihenőt még nem határozták meg az edzők pontosan. Ilyenkor mindenki elment nyaralni, nem láttuk egymást, csak azok, akik tényleg legjobb barátnők. Lehetett utazni, kényelmesen napozni a homokban valamelyik tenger partján, vagy csak szimplán élvezni az életet. A diétából egy kicsit felengedtek, nem kellett kínosan ügyelni arra, hogy semmilyen hizlaló ételt ne együnk meg, bátran megrendelhettünk egy adag szószos tésztát is. Természetesen egyikünk sem szeretett volna öt kiló plusszal visszatérni, önmagunkkal szúrnánk ki.

Ennek örömére egy hamburgerezőbe vezetett az utunk szombat délután, ahol fejenként egy bucit meg is ettünk. Jót beszélgettünk, nevettünk. Nem volt világbajnokság, edzés, edzők, de még szinkronúszás sem. Inkább nosztalgiáztunk, Vlada előszeretettel mesélte el a vicces vagy kínos szituációkat, amikbe keveredett az évek során (mint kiderült, vonzza az ilyeneket).

A nap hátralévő részében csak ide-oda bóklásztunk a városban. Többen elmentek az úszásra, de Varvarával úgy döntöttük, kihagyjuk. A lánnyal egész jól éreztem magam. Még mielőtt bárki is örök legjobb barátnőknek titulálna minket, el, ez csak a vb idejéig volt így. Mindketten tudtuk, hogy most egymásra találtunk, egyikőnk sem unatkozott egyedül, és még az edzéseken is beszélgetni fogunk, de semmi több. Alig észrevehetően tartottuk a tisztes távolságot. Nem kellettek szavak, így láttuk jónak. Valahol a gondolataim rejtett zugában már tudtam, hogy később még meggyűlhet a bajunk a másikkal. Ugyan olyan idősen, jelentős tehetséggel megáldva lehetetlen feladat elkerülni a másikat.

Huszonharmadikán, vasárnap este értünk vissza Moszkvába. Amint leszálltunk a gépről, és leszedtük a futószalagról a bőröndjeinket, kiléptünk az előtérbe, hatalmas taps hangzott fel. Egy vékony szalag jelezte a határt, mögötte pedig emberek százai álltak. Riporterek, kamerák, újságírók, és persze rengeteg orosz zászló. A döbbenettől egy pillanatra lefagytam, de már mennem is kellett. Rengetegen gratuláltak, mindenkinek itt gyülekeztek a hozzátartozói, meg a rajongók. Tudtam, de azért mégis reménykedve néztem végig a tömegen. Anyukám nem jött el, apa meg dolgozott. Ellenben Vlada sikítva ugrott a nyakamba, és már a kezembe is nyomott egy plüssállatot. A szülei is örömmel fogadtak, kaptam tőlük virágot is. Rettentően jól esett, hogy kijöttek. Egy gyors interjút kellett adnom, fotózkodtam pár emberrel és aláírást is adtam, majd intettem a többieknek, és az autóhoz igyekeztünk. Feltételeztem, hogy Vladáék elvisznek.

Az út nem haza vezetett, hanem ünneplésképpen egy étterembe. Hiába mondtam, hogy nem kell, kötötték az ebet a karóhoz. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, csak nem szerettem volna, ha csak ezért adnak ki.

A vacsora szuper volt, bár egész végig én jártattam a számat, de úgy tűnt, élvezettel hallgatták. Jól esett kibeszélni a dolgaimat végre, erre alkalmasabb embert pedig keresve se találtam volna. Vlada minden egyes apró momentumra rákérdezett, s mikor a Danieles részt említettem, az étterem közepén felsikított. Szerintem jobban izgatott volt, mint én az egész bajnokság alatt.

Este éjfélkor hullafáradtan estem be az ágyamba, egészen hétfő délig aludtam, pedig nem szokásom későn kelni. Egész nap lustálkodtam, a netet bújtam, figyeltem, mi történt a távollétemben. Kedden egy díjátadóra voltunk hivatalosak, rendesen ki kellett csípnünk magunkat az elnök miatt. Az egész procedúra nem volt valami izgalmas, végig Putyin fejét tanulmányoztam, és próbáltam megsaccolni, vajon hány éves. Szerencsére nekem ennyiben ki is fújt a kötelességeim listája, de Svetlana szívott a legjobban, két interjúra és egy műsorba is hívták.

Ez az egész fél napot vett igénybe a készülődéssel együtt, késő délután már szabad voltam. Vladáék nyaralni mentek, Varvara is, így esélyét sem láttam a kimozdulásnak, ezért a ház körül foglalatoskodtam. Eszembe jutott az is, hogy nem kéne elhanyagolni magamat, de már besötétedett, nekem pedig semmi kedvem sem volt a sötétben életveszélynek kitennem magam. Nyáron jelentősen megszaporodtak a részegek esténként, ezért inkább nem mentem volna egyedül. Otthon elterveztem, hogy csinálok pár köredzést, azonban ebből semmi sem lett, mert végül beültem a jacuzziba. Azzal nyugtattam magam, hogy két nap pihenőt megérdemeltem, de még így is egy kicsit bűntudat gyötört.

Huszonhatodikán, szerda reggel telefoncsörgés ébresztett. Hálás voltam Lewisnak, mert így nem aludtam délig. Megkérdezte, hogy akkor lát-e a Magyar Nagydíjon. Először elég értelmetlen fejet vágtam, de utána leesett, hogy hétvégén rendezik. Időközben teljesen kiment a fejemből az egész Forma-1, csakis a szinkronúszásnak éltem. Azonban ideje volt a lazításnak. Mellesleg, Tatyana megtiltotta, hogy a pihenőben az edzéssel foglalkozzunk. Mindezt azért, hogy elkezdjen hiányozni, és lelkesen vágjunk neki újra. Jó ötletnek tartottam.

Azzal a feltétellel, hogy szerez nekem belépőt és repülőjegyet, rábólintottam a meghívásra, és közöltem, hogy már este boldogítani fogom a pilótát. Magam sem tudtam, honnan jött az a lelkesedés, amivel beledobáltam a bőröndbe a cuccaimat. Utoljára jó pár éve tapasztaltam ilyet, mikor még nem volt minden ilyen véresen komoly. Egyszerűen csak boldog voltam. Izgatottan vártam a gépen, amire időközben megkaptam a jegyet. Az idióta az első osztályra intézett, hiába erősködtem, hogy teljesen jó a fapados. Mosolyogtam. El is felejtettem, mennyire hiányzik a brit, Daniel, meg az a nyüzsgés, az izgalom, ami körülöleli a paddock világát. Szerencsésnek tartottam magam, hogy odakerültem. Semmi nem szeghette a kedvem, még az sem, hogy orbitális dugóba keveredett a taxi Moszkva utcáin. Nem gondoltam a jövőre, hogy visszatérnek az edzések, nem gondoltam a botrányokra, se semmi negatívumra, csakis a jelenben éltem. Hiányzott ez az érzés, régóta vártam rá. A felhőtlen boldogságra.

41

2017. július 4.

Oroszország, Moszkva

A garázs egy emberként ugrott fel a helyéről. Daniel Ricciardo megnyerte az Azerbajdzsáni nagydíjat. A futamot tűkön ülve néztem végig, egyáltalán nem volt unalmas. Amint megjelent az ünnepelt pilóta, azonnal a nyakába kapott. Nevetve fogadtam a pezsgős ölelését, az sem zavart, hogy a ruhám is olyan lett. Egészen beesteledett, már csak a mi garázsunkban volt hangzavar. Valaki megbökte a vállam. Az egyik szerelő volt az. Oldalra mutatott, ahol a bejáratnál Lewis toporgott. Nyilván nem akart bejönni és feltűnést kelteni. Kifelé bökött a fejével. Megértettem a jelzést, összeszedtem a cuccom, és utána mentem. Kiértünk a folyosóra, ahol már egy lélek sem járt.

- Figyelj… - kezdte. - Arra gondoltam, hogy mivel te nyilvánvalóan nem tudsz sehova se menni az edzések miatt, ezért én jönnék hozzád. Valamelyik nagydíjra ki tudsz jönni?

- Csak a magyarra - húztam a számat.

- Mielőtt Ausztriába mennék, beugornék hozzád - kacsintott.

- Ha nem bánod, hogy a nap nagy részében edzésen vagyok. - Nem akartam elmondani neki, hogy a szüleimmel élek. Valamiért kínosnak éreztem ezt az információt.

- Nekem úgy is jó, csak veled legyek - mosolyodott el, nekem pedig elöntötte a pír az arcomat.

- Rendben.

- Majd írok. Addig is, vigyázz magadra! - Közelebb lépett, és egy puszit nyomott a számra.

***

A keddi napon a világ legédesebb mosolya köszöntött. Ráadásul Lewis megígérte, hogy bejön hozzám az edzésre. Megkérdeztem az edzőket, akik rábólintottak, hogy a szóló vizes edzésemen ott legyen. Azonban ebben a kicsivel több, mint egy hétben rengeteg dolog történt.

Az első és legfontosabb, hogy Svetlana Romashina nem került be a keretbe. A csapat teljesen megújult, a duót pedig Aleksandra és Svetlana (Kolesnichenko) kapta meg. Engem indítanak technikai és szabadprogram szólóban is. Kombinációs kűrünk nincs. Így, hogy Aleksandra is duózik, kiszedték a csapatprogramokból. És engem raktak be. Svetlana helyére pedig egy másik felnőttet, aki eddig csak tartalékként volt jelen, Polinát. Meg még pár új embert. Nem számítottam arra, hogy bekerülök a rövidprogramba, viszont így nem volt megállás. Az edzések nagyon húzóssá váltak, ezerrel készültünk a világbajnokságra, ahol életünk formáját kellett nyújtanunk. A szólóm pedig… ha azt hittem, hogy régen nehéz volt, az semmi ahhoz képest, amit most raktak be. Nem is igazán a levegő, hanem az elemek miatt. Olyan technikás elemek voltak benne, mint amilyeneket még Natalia csinált fénykorában. Tudtam, hogy tizennyolc évesen az élmezőnyben hatalmas kiváltság elindulni, és Tatyanáék bizalmat szavaztak nekem, simán elindíthatták volna Svetlanát, de adtak egy esélyt, hogy bizonyítsak. Ami plusz edzést is jelent, természetesen. A központban egész álló nap bent vagyunk, az számít pihenőnek, ha a parton számolunk, a kőkemény erősítés miatt folyamatosan izomlázzal küszködtem, alig bírtam járni. De összeszorítottam a fogamat, és minden áron kibírtam. Akkor is, ha láttam, sok társam kidőlt, azok, akik velem együtt jöttek fel ebben az évben a korosztályba. Én akkor is megcsináltam.

Lewis betartotta az ígéretét, és amint lerendezte a tárgyalást Franciaországban az azerbajdzsáni incidens kapcsán, azonnal repült Oroszországba. Tegnap este állított be hozzám, miután kipanaszkodta magát az orosz betűk és a szerinte érthetetlen szavak miatt. Csak nevetni tudtam a telefonban. Egy öleléssel köszöntött. Egész este jól elvoltunk, először még feszengtem, de egy idő után már teljesen feloldódtam. Megkérdezte, hogy aludhat-e velem, amire természetesen rábólintottam. Azonban valami más volt. Nem tudtam rájönni az okára, okozott is egy álmatlan éjszakát. Valami megváltozott benne. Nem volt olyan közvetlen, egyáltalán nem nyomult, mint az előző nagydíjon. Mintha inkább megismerni akart volna, arra terelni a hangsúlyt, és nem flörtölni. Fogalmam sem volt, hogy miért, egyszerűen csak simán meggondolta magát, vagy ilyesmi. Sokkal óvatosabb lett, de egyben figyelmesebb. Rengeteget kérdezgetett rólam, a múltamról, és úgy tűnt, hogy érdekli is. Nem az a része, hogy kik voltak az osztálytársaim, milyen gimnáziumba jártam, hova szoktam elmenni… nem, hanem a sportról. Mintha egy kis csodálatot is láttam volna a szemében, de nem akartam illúziókba ringatni magam. A szinkronúszókat nem sokan becsülik, a legtöbb ember abban a tudatban él, hogy ez pofonegyszerű. Azonban, ha valaki a felszín - jelen esetben a víz - alá néz, akkor láthatja, hogy kemény munka ára mindez. A stressz, a konfliktusok, harc a keretbe bejutásért, és a többi mind-mind felemészti az idegrendszert. Csak az maradhat meg ebben a sportágban, aki kibírja mindezt.

Nyúzottan keltem fel, és készítettem el a reggeli turmixot. Gyorsan összepakoltam a táskámat, beraktam minden szükséges dolgot az edzésre. Az italból egy kicsit hagytam Lewisnak, még tegnap este mondta, hogy meg akarja kóstolni, mit kell nekem legyűrni minden reggel. Ma úgy döntöttem, hogy epreset csinálok, hiszen már javában tombolt a nyár, így a gyümölcs is megérett. Mikor már éppen indultam volna, megjelent a pilóta a lépcső alján, mindössze egy boxerben. Akaratlanul is végignéztem a felsőtestén, valljuk be, nem panaszkodhattam a látvány miatt. Miután sikeresen zavarba hozott - ismét -, kissé kómásan átölelt, és egy jókívánsággal búcsúzott, ugyanis én már késésben voltam.

A feladatokat dupla erőbedobással csináltam, motivációhiánytól nem szenvedtem. Másrészt meg az is mindig meghozta a kedvem az esti szólózáshoz, hogy imádtam késő délután a tájat. Nem volt túl meleg, se hideg, a nap nem vakított, de ugyanakkor még sütött, azonban a fények már égtek a medence partján… nyáron mindig a kinti részen edzünk, amihez egy lelátó is tartozik, közvetlenül a víz mellett. Egy rövid pihenő után bekaptam pár falatot, majd követtem Tatianát. A csapatot hazaengedték, egyedül én maradtam itt, Margarita (aki eredetileg balettot oktat a kecsesebb mozgásért, most engem is külön edz)Tatiana, Natalia és Svetlana, a két olimpiai bajnok és szólista társaságában. Egy fejessel lazán beugrottam a vízbe, az a zöldség, amit ettem, erőt adott, de nem nehezített el. Sokat amúgy sem ehettem volna, hiszen most következett a két órán át tartó forgás a víz alatt.

Kábán és szédelegve ültem ki a medence szélére. El sem hittem, hogy végre vége. Már a falak is összemosódtak, a kezemet alig bírtam használni. Éreztem, hogy sürgősen be kell ülnöm a jacuzziba, vagy különben holnap mozdulni se bírok. Felnéztem a lelátóra, ahol két alakot véltem felfedezni. Lewist felismertem, a mellette ülőnek pedig törölköző volt a hátán, és egy nagy sporttáska mellette. Csakis Vlada lehetett az.

- Szia - köszönt mézes-mázosan a barátnőm, mikor odaért mellém. - Tudod, hogy mi milyen jóban vagyunk…

- Mi kéne? - kérdeztem nevetve.

- Fuvar - mosolygott.

- Hát… - húztam a számat.

- Amúgy anyukám csinált Vinyigretet, rengeteg adagot, szerintem maradt - somolygott.

- Miért nem ezzel kezdted? Persze, hogy hazaviszlek! - Semmi kedvem sem volt főzni.

- Így már mindjárt más. Megvárunk az előtérben, siess!

Eközben Lewis egy kissé mögöttünk lépkedett. Mikor megláttam, egyből odamentem hozzá és megöleltem, direkt úgy, hogy a legtöbb vizes foltot hagyjam rajta. Nevetve tűrte, ahogy még a fejemet is belé törlöm, csak azért is alapon, de nem foglalkozott vele, inkább átkarolta a derekamat. Egy kicsit feszengtem, hiszen mégiscsak egy fürdődresszben járkáltam előtte, ráadásul gyanítottam, azért nem jött mellénk, mert a fenekemet nézte. Plusz a beszélgetésből semmit sem értett.

Elszaladtam az öltözőbe, és villámgyorsan kapkodtam magamra a ruháimat. A csuromvizes hajamat csak simán felkontyoltam, nem volt idő szárítgatni. Minden cicoma nélkül kimentem, sminket amúgy sem hordok magamnál, hiszen csak edzésről jöttem.

- Ha nem gond, gyorsan hazavisszük még Vladát is, meg az anyukája csinált ebédet, így nem kell otthon még ezzel szenvedni.

- Rendben, nekem mindegy - mondta, és elindultunk kifelé.

Beültünk az autóba, Lewis ült az anyósülésre, míg a barátnőm hátra szorult. A két ülés között átfurakodva kapcsolgatta a rádiót, míg nem elégedetten felkiáltott. Tudtam, mi fog következni.

Vlada teljes beleéléssel elkezdte énekelni a Despacitot, természetesen nulla énekhanggal. Ahhoz képest, hogy nem tudott spanyolul, a teljes dalszöveget kívülről fújta. Velem is megtanultatta, mikor egyszer nálam aludt.

- Despacito… Quiero respirar tu cuello despacito. Deja que te diga cosas al oído. Para que te acuedes si no estás conmigo… Despacito! - ordította teljes hangerővel. Először csak nevettem rajta, majd én is beszálltam az éneklésbe, ami inkább üvöltésnek volt megfelelő. Lewis csak döbbenten nézett, majd nyugtázta, hogy nem vagyunk normálisak. Nos, ha Vlada elemében volt, ez sokszor megesett.

Gyorsan bementünk a házba, a szülők örömmel fogadtak. Ahogy láttam, amíg mi kiszedtük az ételt és elcsomagoltuk, Lewis Vlada apjával beszélgetett az autókról, akiről - mint kiderült - nagy autósport-rajongó. Mindig is imádtam a barátnőm szüleit, úgy kezeltek, mintha én is a lányuk lennék. Hosszas búcsúzkodás után (azt akarták, hogy náluk vacsorázzunk, de tekintve, hogy Lewis reggel indult, minden percet szerettem volna kihasználni kettesben) végre hazajutottunk. És még főzni sem kellett. Nincs is jobb Vlada mama Vinyigretjénél. Lewist megkérdeztem, hogy szereti-e a céklát, rábólintott, de kíváncsi voltam, hogy tényleg ízleni fog-e neki a hagyományos orosz étel. Azonban, mikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, egy kellemetlen meglepetésbe ütköztem. Mégpedig anyukámba.

A konyhában tevékenykedett. Amint megláttam, kővé dermedtem, kis híján majdnem elájultam. Mégis mit keresett itt? Úgy volt, hogy apával megy az Egyesült Királyságba, hogy egy kicsit együtt lehessenek az Osztrák nagydíj előtt. Ehhez képest itthon takarított.

- Elena! - köszöntött. Még mindig nem tért vissza a lélekjelenlétem. Remegtem. Félelem járta át a testemet. Mit akar?

- Szia - köszöntem döbbenten. A hangomat nem is ismertem fel, eszméletlenül vékony és ijedt volt.

- Ma is voltál edzésen? Ugye indulsz a világbajnokságon? - kérdezte. Semmi hogy vagy, jól vagy, ilyesmik… nem, egyből a VB.

- Igen, kerettag vagyok a rövid- és a szabadprogramban is, továbbá én szólózom.

- Na és a kombi? Oda nem sikerült bejutnod? Látod, keményebben kellene edzened, nem holmi pasikkal fecsérelned az idődet. Ráadásul láttalak az újságban is, és most megint mással mutatkozol? Inkább a sporttal foglalkozz, mert csak akkor lehetsz sikeres. Maga pedig ne pazarolja tovább a lányom idejét… - mondta, de félbeszakítottam.

- Nincs kombink - ráztam meg a fejemet. Ellentmondást nem tűrően fogtam meg Lewis kezét, és felvonszoltam a szobámba. Becsuktam az ajtót, és a biztonság kedvéért kulcsra zártam. Hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy ne kezdjek el zokogni. Miért nem vagyok neki elég jó? A saját lányát ócsárolja. Mindenben benne vagyok, de neki ez sem elég. A büszkeség szikráját sem véltem felfedezni a szemében. Neki csak az számít, hogy minél többet és többet érjek el. Egy újabb nap, amikor nem érdekelte, hogy mi volt velem. És ami a legszomorúbb, hogy ráadásul az újságoknak hisz, és egy világi ribancnak gondolt most. Nagyon nyomasztó tudott lenni, hogy mindig a legjobbat kell nyújtanom, vagy ha nem, akkor már is egy utolsó senkiházi voltam. Azonban ma már nem érdekelt, hogy mit gondoltak rólam a szüleim. Bár apukámmal egészen normalizálódott a viszonyom. Anyával meg kétlem, hogy bármikor is fog.

- Bocsi, csak nem bírtam már egy légtérben maradni vele. Maximum fél óra, és elmegy itthonról - sóhajtottam.

- Megértem. - Csak ennyit mondott. Odajött hozzám, és megölelt. Tudta, hogy nem kellenek szavak. Jól esett a mellkasára hajtani a fejem. Nem tudtam, hány percig álltunk így, de egy idő után elengedett. Leültem az ágyamra, ő pedig odasétált a szekrényhez, amin a díjaim voltak.

- Még nem is néztem meg őket - mondta. Mindegyikről megkérdezte, hogy mikor volt, milyen volt, érdeklődött mindenről. És én csak meséltem, és meséltem… a végére teljesen kiszáradt a szám, de nem úgy tűnt, mint aki unja.

Óvatosan lemerészkedtem a tál étellel a kezemben. Szerencsére elment. Gyorsan megterítettem a vacsorához. Figyeltem a pilóta reakcióját, és kikértem a véleményét az orosz salátáról. Szerinte furcsa, de nem rossz. Én viszont imádtam, ezért egy hatalmas adagot pusztítottam el.

- Egyébként nem értem az anyukádat. Bámulatos, amit edzésen is csináltál, a szinkronúszók, akiket láttam így olimpián, meg ilyesmiken, mind sokkal idősebbek, de te ezt ilyen fiatalon tudod. Gyönyörű volt, de tényleg - bókolt.

- Köszi - motyogtam.

Nem hittem el, már megint zavarba hozott! Jézusom, már egy mondattól elpirultam. Nem lesz ez így jó!

- Ha nem gond, beülnék a jacuzziba egy kicsit.

- Jövök én is fürdeni…

- Fürdőruhában - fejeztem be a mondatot, eloszlatva a reményt, hogy meztelenül láthat. A szobámban gyorsan átöltöztünk, természetesen külön, majd egy törülközővel lementünk. Eszméletlenül jól esett bebújni a habok közé a forró vízbe, végre lazíthattam egy kicsit. Pár percig csak csendben élveztük ki a pillanatot, majd utána elkezdtünk teljesen random dolgokról beszélgetni. Rengeteget nevettünk. Jó volt… nagyon jó.

*Vinyigret: Orosz hagyományos étel, céklasaláta.

38

2017. június 21.

Oroszország, Moszkva

Szerda reggel szokatlanul boldogan ébredtem. Lementem, megittam a szokásos turmixot reggeli gyanánt, és mentem is edzésre. Irigykedve néztem a vendégszoba felé, ahol Dani még nagyban az igazak álmát aludta. A csapattársaimnak is feltűnt, mennyire feldobott voltam, természetesen egyből a tegnapi pasira gyanakodtak, le sem tudtam mosni magamról. Vladának annyit mondtam, hogy tényleg csak egy barát, a többiek kombinálnak. A feladatokat dupla erőbedobással csináltam, és felettébb élveztem a kűrözést is. Ritka az ilyen.

Délután Daniel kérésére bejártuk a várost, megmutattam neki a kedvenc helyeimet, bementünk a bevásárlóközpontba is, ahol összefutottunk Vladával. A lány először nagyon meglepődött, de utána már kellemesen elbeszélgettünk. Említette, hogy csak egy töltőért ugrott be az egyik boltba. Az ausztrálnak sem volt ellenére, így a csapattársammal kiegészülve folytattuk utunkat. Nagyon örültem, hogy jóban lettek.

A felüdülés után következett a mélypont. Csütörtök reggel könnyes búcsút vettem Danitől. A kedvem alábbhagyott, az edzést végigszenvedtem. Szerencsére pénteken nem kellett menni, egy nap pihenőm volt, majd visszatért a szenvedés. A csapattársaimnak nem is (Vladán kívül, ő tudott mindent), de Natalie észrevette a szokottnál is nyomottabb hangulatom. A lányok azért nem, mert én mindig ilyen voltam, semmi életkedv nem látszott rajtam általában. Aztán szombat reggel állt a bál. Maria közölte, hogy nem tud jönni jövő hét szombaton, mert muszáj elmennie valahova. Tatyana tajtékzott, de a végén kiadta szünetnek azt a napot is, mert egy ember nélkül mit ér a csapat.

Ma csak csináltam a szokásos rutint, és áldottam az eget, hogy már hét közepe van, azaz szerda. Holnap egy edzés, utána két nap pihenő! Csak ez éltetett. Majdnem elaludtam a vizes edzésen, pedig egyáltalán nem volt unalmas, csak én voltam fáradt. Edzés végén odaintett magához Tatyana. Kiszálltam a vízből, elszaladtam gyorsan a törölközőmért, és megálltam előtte.

- Feltűnt, hogy valamiért állandóan rosszkedved van - mondta. Nem csodáltam, hogy kiszúrta, hiszen pszichológia szakon is végzett. - Nem tudom, miért, és nem is érdekel, de emiatt romlani fog a teljesítményed is. Rád férne a pihenés, ha utána újult erővel tudsz visszatérni. Van valami barátocskád, azzal elmehetnél a hétvégén valahova, mit tudom én hova, valami nyugodt környezetbe, ahol jól érzed magad, felőlem aztán más ország is lehet, csak érj vissza időben. Pénteken és szombaton nincs edzés, a vasárnapot pedig elengedem neked, csak rövidprogramozni fogunk. A lényeg, hogy menj el valahova, pihend ki magad, és hétfőn újult erővel gyere vissza. Semmi buli és alkohol - nézett rám szúrósan.

- Rendben - motyogtam. El sem hittem, hogy komolyan elengedett. Nem mondta, de tudtam, hogy ettől még nem csökkennek az esélyeim a bekerülésre. Meglepett, hogy ennyire törődött velem, az érzéseimmel. És az még jobban, hogy ő kérte, ne jöjjek edzésre.

Öltözés közben gondolkodtam, hogy hova tudnék menni. Az itthon kuksolás nyilvánvalóan nem fog segíteni. Erősen töprengtem a dátumon. Június huszonharmadikán mégis hova mehetnék? És ekkor beugrott egy ország. Azerbajdzsán!

37

2017. június 13.

Oroszország, Moszkva

Tegnap kora este sikeresen megérkezett Daniel. Nem mentem ki elé a reptérre, épphogy vége lett a legtöbb rendezvénynek, párat így sem tudtam megnézni. Mikor becsuktam magam mögött a bejárati ajtót, már csengettek is. Az ausztrál mindössze egyetlen bőröndöt húzott maga után. Két puszival üdvözölt. Nem úgy nézett ki, mint aki szívbajos lenne, de betudtam annak, hogy ő mindig vidám. Miután bejött, fogalmam sem volt, hogy hova rakja a cuccait, ezért szimplán csak a nappali közepén hagyta. Beleégett az agyamba az a momentum, mikor úgy mért végig a szemével, mintha levetkőztetne. Bele is pirultam, de nem lehetett észrevenni. Majd egyszerűen megjegyezte, hogy csont és bőr vagyok, egyek már valamit. Tíz percig győzködtem, hogy nem küszködök étkezési zavarral, csak egy kimerítő edzés nagyon felkavarja a gyomromat, ezért néha egy falat se megy le a torkomon este. Közölte, hogy kedden edzés után elvisz egy délutáni ebédre. Érdekes, hogy elvileg neki van problémája, mégis miattam aggódik. Nem volt mit tenni, beleegyeztem. Mondta, hogy csinosítsam ki magam, egy étterembe fogunk menni. Az sem zavarta, hogy én vagyok otthon, ő pedig még életében most volt itt először, megesküdött, hogy megoldja. Inkább ráhagytam.

Egész este semmi érdemlegeset nem csináltunk, csak feküdtünk a tévé előtt. Miközben azzal volt elfoglalva, hogy keressen egy angol nyelvű adót, én elmeséltem neki mindent. Allát sem hagytam ki. Sajnálta, hogy végül ez lett, pedig ő rendes lánynak ismerte meg, ilyesmiket beszélt. Hét óra tájban korgott a hasam. Az ausztrál azonnal felpattant mellőlem, és diadalmasan közölte, hogy eszünk. Mit, azt ő se tudta. Mindig ráhibáztam, hogy csak akkor álltam neki az ételnek, ha éhes vagyok, mindig nehéz volt megállni, hogy főzés közben ne faljam fel a nyers dolgokat. Mivel előre elkészített, fagyasztott, vagy akármilyen tartósítószerben bővelkedő ételeket nem fogyaszthatok, maradt a legalább tizenöt szöszmötölés a konyhában. Danivel közöltem, hogy amíg itt van, csak egészséges kaján fog élni, ugyanis én nem fogok kétfélét csinálni, egy is bőven elég tripla adagban. Elhatároztam, hogy pilmenyit főzök, mert nem volt otthon csirke, csak darált hús. Lényegében egy tészta, hússal töltve, tejföllel. Mikor kimondtam, Daniel csak nézett egy nagyot, nem is csodáltam, hiszen ez orosz étel. Megkérdeztem tőle, hogy szereti-e a hozzávalókat, amiket majd beleraktam, mindenre igennel válaszolt. Úgy gondoltam, nem lesz gond.

Átlagosan fél óra alatt szoktam meglenni, azonban ez az idő a duplájára nőtt, köszönhetően Dani pepecselésének. Mikor még a liszttel bíbelődtünk, fogta magát, és egy hirtelen ötlettől vezérelve rácsapott a fenekemre. Normál esetben zavarba jöttem volna, de amikor hátrafordultam, és megnéztem a helyét, azonnal felment bennem a pumpa. Ennek az idiótának lisztes volt a keze, így a fekete cicanadrágomnak a hátulján egy hatalmas, fehér kéznyom éktelenkedett. Szájtátva bámultam rá. Kevés dologgal lehetett felbosszantani, és azok is csak apróságok, de ez közéjük tartozott. Megfogtam az egyik, eddig még sértetlen tojást, és összetörtem a fején. Utáltam, ha a ruhámnak bármi baja lesz, ráadásul ez volt az egyik edzős gatyám. Szuper, holnap fagyhatok meg rövidnadrágban, ha nem jön ki.

Elképedve pislogott, miközben a fehérje folyt le az arcán. Nemes egyszerűséggel kiröhögtem, elég viccesen nézett ki tojáshéjjal a fején. Egy pillanat alatt reagált, a tálból, amibe kiöntöttük a lisztet, belenyúlt, és az arcomba dobott egy kicsit. A számba is került, ezért elkezdtem köhögni, azt tettetem, hogy mindjárt megfulladok. Érdeklődve hajolt hozzám közel, hogy megnézze, élek-e még, azonban a meglepetés erejét kihasználva ráborítottam a tálat. Serényen keresett valamit a pulton, amit rám kenhet, azonban az ő hasa is felkordult.

- Azt hiszem, el kéne kezdeni a vacsorát - nevetett fel kínosan. Megpróbáltam leporolni az arcomat és a fenekemet, meg amire jutott liszt, míg ő a hajával foglalkozott.

- Összeállt a liszt meg a tojás, tészta lett a hajamból! - sopánkodott, miközben megpróbálta szétszedni az összeállt masszát.

- Inkább zuhanyozz le, addigra kész lesz a kaja - nevettem, és megmutattam, merre van a fürdőszoba. Adtam törülközőt és megmutattam a tusfürdőket. A fenti, vagyis a saját fürdőszobámba kísértem, nem akartam, hogy anya valamit furcsálljon, ha hazajön. Viszont így az egész emeleten is végigtrappolt, csupa liszt lett utána minden. Lehet, még is jobb lett volna lent, porszívózhattam ott is.

Miután visszaértem a konyhába, feltűnt, hogy a bőröndje érintetlenül hevert, még mindig a nappali közepén. Zavarta a szememet a csomag, ezért beraktam az egyik kanapé mellé. Fél óra múlva már a tálaláshoz készülődtem, amikor egy hangra lettem figyelmes.

- Hova raktad a bőröndöm? - kérdezte a pilóta. Felé fordultam, de nem kellett volna. Mindössze egy törölköző takarta a derekát. Egy kis ideig a felsőtestén legeltettem a szemem, s miután rájöttem, már ott áll egy ideje, zavartam válaszoltam. Ennél kínosabb már nem is lehetett volna.

Megterítettem és összeporszívóztam mindenhol, ami beletelt még tíz percbe. Fogalmam sem volt, mit csinál eddig az ausztrál. Már leültem az asztalhoz, amikor megláttam a lépcső tetején.

- Mit csináltál ennyi ideig? - furcsálltam. Csak nem öltözött több mint tíz percig.

- Körülnéztem a szobádban.

- Mert?

- Hogy adatot gyűjtsek rólad - viccelte el. - Amúgy a díjaidat néztem ennyi ideig, megakadt rajtuk a szemem, eltévesztettem az ajtót. Nem semmi.

- Remélhetőleg egyszer majd egy olimpiai arany is ott lesz mellettük - mosolyodtam el. Egy álom válna valóra.

Csendben fogyasztottuk el a vacsorát, ő ette meg a háromnegyedét a tésztának. Mivel már elég későre járt, lehoztam pár párnát és egy pokrócot. Meglehetősen meleg volt, az éjjel tizenöt fok körül ingadozott a hőmérséklet.

Reggel már korán elmentem edzésre, hagytam egy üzenetet a konyhapulton az alvó pilótának, hogy van mirelit a fagyasztóban, vagy ha nem akar főzni, rendeljen valamit. Vittem magammal sminket, és egy fekete egybe ruhában indultam el itthonról. Megnéztem az előrejelzést, napos időt jósolt, huszonöt fok körül. Ennek örültem, bár a reggeli hideg miatt felvettem egy bőrdzsekit. Mondjuk edzőtáskával kicsit furcsán nézett ki a szett, de mindegy.

Az edzésnek pontosan lett vége három órakor. Daniellel megbeszéltük még reggel, hogy négyre jön a központhoz, így még volt időm elkészülni. A hajamat megszárítottam, és megkértem Vladát, hogy dobjon rám egy nem túl erős sminket. A szememre nude szemhéjpúder került, feketével kihúzva. Highlightert is kent rám a lány. Rúzst nem akartam. Meglehetősen furcsa volt, de szépnek éreztem magam. A fekete pántos ruhában és egy ezüstösen csillogó elegáns cipőben voltam. A hajamat a természetes formájában hagytam, hogy a hátamra omoljon, csak megszárítottam, hogy ne legyen vizes.

- Csak nem készülsz valahova? - húzta fel a szemöldökét Gelena. Ahhoz képest, hogy erről senki sem tudott, hova megyek, Vlada nem is kérdezősködött. Tudta, hogy majd elmondom magamtól is.

- Csak baráti - vontam meg a vállam, igazsághoz hűen. Nem is kellett több, egyből elkezdte találgatni, hogy ki lehet a pasi jelölt, de inkább ráhagytam, és kifelé igyekeztem.

A lépcső alján várt rám. Amint meglátott, levette a baseball sapkát. Egy szürke ingben volt, sötét farmerben, szemét napszemüveggel takarta el. Meg kellett hagyni, igazán jól nézett ki. Elmosolyodtam, és odafutottam hozzá. Megöleltem, és beszívtam a kellemes parfümjét.

- Mi az, ennyire hiányoztam? - kérdezte nevetve.

- Hidd el, nem te, hanem az ebéd - oltottam le egy pillanat alatt, mire szomorú fejet vágott. - Jó, azért te is egy kicsit - mosolyogtam rá, és egy puszit nyomtam az arcára. Még engem is meglepett, hogy 

mennyire nyitottan fogadtam. Teljesen összeszoktunk.

Átkarolta a derekamat, és a kocsi felé terelt. Ami amúgy az enyém, ő biztos taxizott. Felé tartottam a slusszkulcsot, hátha ő akar vezetni, mert nekem semmi kedvem sem volt. Örömmel elfogadta, ezért az anyósülésre ültem. Az edzőcuccomat nemes egyszerűséggel csak hátradobtam, feleslegesnek tartottam bármit is bevinni a pénztárcán kívül. Csak nem várhattam el tőle, hogy az egészet ő fizesse.

- Mindig is érdekelt, hogy milyen egy pilóta mellett ülni az autóban - jegyeztem meg, megtörve a beállt, de nem kínos csendet.

- Megnyugtatlak, teljesen átlagos - nevetett. Olyan könnyedséggel vezetett, félig nem is az utat nézte, de nem lépte át a sebességhatárt. Mondjuk, ezzel a kocsival nem is lehet.

***

Feltűnt, hogy egy ideje csak turkálta az ételt, és meredten nézett előre.

- Mi a baj? - kérdeztem, miután megrágtam a falatot. Felsóhajtott. Nyoma sem volt az életvidám pilótának.

- Jemma - ejtett ki egy nevet, feltételeztem, a barátnőjét.

Hallgattam, nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha kifaggatnám. Felnézett, majd folytatta.

- Összeveszett velem, hogy sosem jövök haza, csak a munkámmal törődök. Nem érti meg, hogy nekem ez az álmom! Épp most teljesítem! És ha címet akarok nyerni, akkor dolgoznom kell! Aztán belekevert téged is. Elkezdte, hogy rád biztos jut időm, meg ilyesmik - sóhajtott. - Ne érezd magad hibásnak, nem tehetsz semmiről, csak féltékeny. Aztán meg fogtam magam, és eljöttem a futamra, onnan pedig ide, azóta nem láttam.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem tetszett, hogy ilyen véleménnyel volt rólam a lány.

- Szerintem le kéne ülnötök beszélgetni. Vidd el több közös programra, ilyesmik, érezze, hogy törődsz vele. - Próbáltam a legokosabb tanácsot adni, ami pillanatnyilag eszembe jutott.

- Köszi - mosolyodott el halványan.

Befejeztük a késői ebédet. Rég ettem már ilyen jót, teljesen megtelítődtem. Hazaérve csak ledőltünk a kanapéra. Bekapcsoltuk a tévét, hogy legyen valami háttérzaj, de igazából csak hülyeségekről beszélgettünk. Megpróbálta lefordítani az orosz híradót, természetesen az egészet kiparodizálva. Rég nevettem ennyit, mint ezen az estén.

36

2017. június 11.

Oroszország, Moszkva

Vasárnap este kilenc óra volt. Levágtam magam a kanapé elé, és bekapcsoltam a tévét. Az ölembe készített gyümölcstálból eszegettem, és vártam a Kanadai nagydíj kezdését. Végre volt időm megnézni egy nagydíjat! Küldtem még egy bátorító üzenetet Daninek, aki a hatodik helyről kezdett, a csapattársa mögül. A pole-t Hamilton szerezte meg, másodikként rajtolt Vettel, utána Bottas, Raikkönen és Verstappen. Elkezdődött a felvezető kör. Kvyat Toro Rossója nem indult el. A mezőny elrajtolt, a piros lámpák kialudtak. Hamilton maradt elöl, de Verstappen feljött másodiknak, Dani pedig megelőzte Raikkönent. Hirtelen bevillant a biztonsági autó. A visszajátszásban mutatták, hogy Grosjean lökte Sainzot Massának, az utóbbi kettő ki is esett. Szerencsétlen brazil, semmiről sem tehetett, a fedélzeti kamerából látszott, hogy egyszer csak meglökte valaki (jelen esetben Sainz), és a falban landolt. Két kör után újraindult a verseny. Vettel kijött a boxba, új orrkúpot kapott és kereket is cseréltek. A tizennyolcadik helyre esett vissza. Mivel semmi érdekes sem történt, visszajátszották a rajtot, ahol látszott, hogy Max vitte le az első szárnyát. Nem értettem, miért nem kapott büntetést érte a holland. Mutatták Sebastian rádióbeszélgetését, ahol jelentette, hogy az új légelterelőjéről is elhagyott valamit. A tizedik körben Verstappen autója leállt. A váltó nem ugrott egyesbe, a sebesség pedig hirtelen elment. Akármilyen kedves is volt velem a holland, még mindig én voltam az egyszemélyes Verstappen-ellenszurkolók klubjának alapító tagja. Virtuális biztonsági autós időszak kezdődött. Annyi érdekesség volt még ebben a pár körben, hogy valaki bedobott egy sapkát a nyolcas kanyarba. Mehetett újra a futam, de nem történt említésre való. A tizenhetedik körtől megkezdődtek a kerékcserék, elsőként Raikkönen állt ki. Feltűnt, hogy Vettel már a hetedik helyen száguld. Ha a Mercedes nem áll le, ez a futam egyértelműen Lewisé lesz, akinek már több mint kilenc másodperc volt az előnye Bottasszal szemben. Vettel autóján valami nem stimmel, a rádió szerint a padlólemezen volt egy törés. Közben Kvyat újabb büntetést kapott, mivel az FIA elrontotta az előzőt, csak egy áthajtásost kapott, és a plusz tíz másodperc lemaradt, csak utólag írták hozzá. A negyvenhetedik körben Daniel a dobogóért küzdött. Összekulcsoltam a kezem, és imádkoztam, hogy meg tudja tartani a harmadik pozíciót. Két körrel később Vettel üldözi a csapattársát. Az ötvenkilencedik körben Kvyat autóját betolták a garázsba, ez nem az orosz hétvégéje volt. A Ferrarinál megtörtént a helycsere, Sebastian immáron a két Force Indiát üldözte. Végül Vettel megelőzte mindkettőt, és felért a negyedik helyre. Az utolsó előtti körben Alonso kiesett a McLaren-Hondával, ami ismét motorhiba miatt állt meg. Nevetséges az a motor, a hatból mindössze egy futamot tudott teljesíteni a spanyol. Mutatták, ahogy felmegy a lelátóra a nézők közé, akik egyből körülveszik a pilótát.

Lewis Hamilton hatodszorra nyerte meg a kanadai nagydíjat, mögötte Valtteri Bottas, a csapattársa végzett, a harmadik helyen pedig Daniel Ricciardo ünnepelt. Vettel a negyedik helyre ért fel,

megelőzve a két Force Indiát, akiket a csapattársa, Raikkönen követett. A nyolcadik helyen Nico Hülkenberg zárt a Renault-val. Lance Stroll élete első Forma-1-es pontjait szerezte meg a kilencedik helyen. A top 10-et Romain Grosjean zárta.

Tizenegykor lett vége a futamnak, úgy döntöttem, elmegyek aludni, hogy holnap jól bírjam a napot. Ez meg is történt, elmosogattam, fogat mostam és befeküdtem a párnák közé. Lehunytam a szemem, és azon gondolkodtam, hogy holnap megint álmosolyt kell magamra erőszakolnom, és erőltetetten kell bájolognom az elnök előtt. Mondjuk, ennyit megért az, ha cserébe támogat.

Már majdnem elaludtam, mikor a telefonom maximális hangerővel szólalt meg az éjjeliszekrényen.

- A francért nem némítottam le! - morgolódtam magamban. Ötletem sem volt, ki kereshet ilyenkor. Éjfél körül járt már az idő. Meg sem néztem a hívót, csak felvettem. Morcos hangon kérdeztem bele.

- Szia Elena! - köszönt bele egy nagyon ismerős hang.

- Daniel? - kérdeztem, miközben ásítottam egyet.

- Igen. Szóval az van, hogy… jaj, bocsi, elfelejtettem az időeltolódást. Gondolom felkeltettelek, akkor majd máskor, nem fontos - nevetett fel kínosan.

- Már úgy is mindegy, mondjad - legyintettem, bár ő ezt nem láthatta.

- Szóval… mit csinálsz a jövő héten? - Komolyan ez lett volna az a fontos dolog?

- Semmit, edzésre megyek, esetleg csapattársammal vásárolni maximum, ennyi. Itthon leszek, miért?

- A barátnőmmel összevesztem, és arra gondoltam, hogy… - Elhallgatott.

- Hogy?

- Ha nem zavarnék, esetleg… - Nem fejezte be a mondatot.

- Mondd már!

- Ott lehetnék egy kicsit nálad? Elalszom kanapén is, vagy foglalok szállodában helyet, rendelek magamnak ételt, csak hagy legyek egy kicsit ott! Muszáj kikapcsolódnom, és te tudnál segíteni, hiszen lány vagy…

Először megdöbbentem. Komolyan át akar jönni hozzám? Egy kis ideig hallgattam.

- Itt vagy? - kérdezte aggódva - Ha zavarok, csak mondd, nem erőltetem rád ezt az egészet, csak gondoltam… - mentegetőzött.

- Daniel, a szüleimmel élek. Mondjuk, apa értelemszerűen Angliában lakik, nem fog hazajönni, anyukám pedig franc tudja, mikor, nem láttam már egy ideje - sóhajtottam fel, majd folytattam - valószínűleg nem is lesz itthon, szóval jöhetsz. Viszont vendégszobánk nincs, ha itt akarsz lenni, be kell érned a kanapéval - nevettem. - Tudok főzni, majd több személyre csinálok, csak azt ne felejtsd el, hogy holnap ünnep van, tömeg a városban, arra kötelező kimennem, délután fogok hazaérni. Meddig maradnál? A péntek kivételével minden nap körülbelül háromig edzésen vagyok, vagy négyig.

- Csütörtök reggelig maradok, délutánra már a gyárban kell lennem. Nem baj, ha edzésre mész, addig elfoglalom magam, körbenézek a városban, vagy ilyesmi. Sosem jártam még Moszkvában. Biztos nem zavarok?

- Mondtam, hogy nem, esténként amúgy sem szoktam semmit csinálni, csak pihenni. Ha nincs otthon kaja, akkor néha elmegyek bevásárolni, csak ennyi. Gyere nyugodtan.

- Rendben. Akkor holnap délután érkezem! Mondasz egy címet?

- Persze - válaszoltam, és bediktáltam az orosz utca nevét.

- Tudod mit, inkább írd le üzenetben - nevetett. Sejtettem, hogy semmit sem értett belőle.

- Oké, akkor várlak, szia! - köszöntem el.

- Még egyszer köszönöm, szia! - rakta le a telefont. Gyorsan bepötyögtem a címet és elküldtem.

Így, késő este is meglepett. Nem gondoltam volna, hogy nálam akar tölteni pár napot. Nem értettem, miért ide jött, ha van még rajtam kívül rengeteg ismerőse, de mindegy is. Nem tudtam tovább gondolkodni ezen, mert egyre nehezebb lett a szemhéjam. Még bele sem gondoltam igazán, hogy Daniel Ricciardo nálam fog lakni négy napig.

35

2017. június 10.

Oroszország, Moszkva

Az elmúlt egy hónapban csak és kizárólag az edzéssel foglalkoztam. Nehezen, de helyrehoztam az egyszeri kilengésemet. Igen, egy fáradtság is rengeteget számít. Ez az orosz válogatott. Nem engedhettük meg magunknak ezeket, főleg én, tőlem senki sem várt ilyet. Többet edzettem, mint a többiek. Teljes mértékben a VB-re készültünk, ezerrel nyomtuk a szólómat is. Svetlanának még mindig keresik a megfelelő duótársat, az az ügy teljes mértékben homály. Az elmúlt hetekben így nézett ki egy napom: felkeltem, egy turmixot ittam reggelire, elmentem edzésre, hazajöttem, spiccet törtem, ettem és elmentem aludni. Tatyana meg is jegyezte, hogy lefogytam. Apropó, Tatyana. Végül magamban tartottam ezt az egészet, nem szerzett tudomást róla senki. Párszor elővettem még a könyvet. Erőt adott Alle kitartása, hogy mindenben meglátta a jót, összetartotta a csapatot. A példaképemmé nőtte ki magát, hiába volt fiatalabb. Kétszeres erőbedobással csináltam meg a gyakorlatokat, még akkor is, ha rám kellett várni, és már mindenki kész volt. Otthon is edzettem, rendszeresen jártam futni az edzésmentes időszakban, a spicctörés pedig már nap rutinná nőtte ki magát.

Mellesleg, a csapatban teljes volt a kavarodás egy ideig. Natalia visszavonulásával megüresedett egy hely, ahova nem lehetett csak úgy berakni az egyik tartalékot, egy ötszörös olimpiai bajnokot nem lehet csak úgy pótolni. Ezért át kellett variálni mindent, az összes helyet. Én például továbbra is tag maradtam szerencsére. Natalie is megbékélt velem, Tatyana szívatásait pedig megszoktam. Helyet cseréltem Mariával, ő ment Aleksandra helyére. Gelenát állították be Svetlana helyére, aki megkapta a visszavonult Natalia helyét, meg még sorolhattam volna. A lényeg, hogy így én lettem az elsődleges ugróember, és úgy tűnt, - nagy örömömre - végre megszilárdult az ottlétem a keretben. Persze tudtam, hogy egy hiba, még egy fáradtság, és azonnal kiraknak. Alla is benne maradt a csapatban, kapott egy utolsó esélyt, de még így is pikkelnek rá.

Daniellel néha beszéltem, életjelet adtam magamról. Jól esett egy fárasztó nap után a beszámolóját hallgatni a futamról, vagy csak simán egy családdal töltött napról. A monacói nagydíjat nem is követtem, csak nagyvonalakban kértem élménybeszámolót az ausztráltól. Cserébe én is meséltem pár itthoni dolgot, de nem volt annyira érdekes. Természetesen nem nézte jó szemmel, hogy a végletekig hajtom magam, óvásra intett, mondván, tönkreteszem magam. Fogok pihenni, majd a másfél hónap múlva megrendezett világbajnokság után, addig nincs megállás. Nem magyaráztam el neki részletesen, mekkora dolog az, hogy tizennyolc évesen már a keretben vagyok. Mint Max tizenhét évesen a Forma-1-ben, körülbelül.

Elengedtek a reggeli edzésről, ugyanis ma fotózásra kellett mennem. Csak az volt benne az egyetlen jó, hogy kisminkeltek és felöltöztettek szép ruhába. A téma a virág lesz, mivel a Flowers Project Moscownak álltam modellt. Tízre mentem a helyszínre, a sminkesek egyből elkaptak, és lekentek egy kiló vakolattal. Miután tökéletessé varázsolták a bőröm, a hajtövemhez virágokat raktak. A hajamat lágy, egyenletes hullámokba sütötték. Egy aranyszínű, zsákszerű ruhát adtak rám. A lábamra apró fehér virágfejeket ragasztottak. A fehér vásznon egy részre leraktak szénákat, arra kellett ülnöm. A kezembe adtak egy csokrot. Szerencsére nem kellett a kamera felé néznem, csak oldalról fotóztak,

ahonnan még valamennyire jól is nézek ki. Mellesleg, azért csak én mentem a fotózásra, mert eddig Natalia volt az arca a cégnek, csak ő ugye visszavonult, ezért elküldtek engem. Igazából nem is bántam, hiszen szponzor, csak annyi a dolgom, hogy félévente beöltözök és lefotóznak.

Körülbelül az egész procedúra négy órát vett igénybe, kettőkor már szabad voltam, mint a madár. Gondoltam, hogy elküldöm Danielnek a képeket, hogy véleményezze, melyik lett a legjobb, de aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg nem ér rá. Hiszen ezen a hétvégén rendezték a kanadai nagydíjat. A hülye időeltolódás miatt tíz percen át számolgattam, hogy ott mégis hol jár az óra. Moszkvához képest hét órával korább tartanak, vagyis még csak most fognak felébredni. Végül elvetettem az ötletet, nem akartam, hogy miattam fáradt legyen a szabadedzésen. Örömmel nyugtáztam magamban, hogy este lesz mit néznem. Holnap és hétfőn sincs edzés, bátran fent maradhatok egy kicsivel tovább. Ugyanis hétfőn lesz a Függetlenség Napja, ami miatt zárva lesz minden a fővárosban. A holnapot pedig megadták pihenőnapnak. Vladával megbeszéltük, hogy együtt fogunk menni a rendezvények sokaságára. Amúgy is kötelező kimenni, legalább egy

kézfogásra az elnökkel. Tavaly még egy szelfit is lőttem Putyinnal.

Az unalmas óráimban elkezdtem tervezgetni a szezont. Nyilvánvaló, hogy a VB-ig nem tudok sehova sem menni. Maximum a magyar nagydíjra, ami pont egy időben lesz. Nézegettem a FINA naptárat, de nem írt utána más versenyt. A világbajnokságon végig ott leszünk, hiszen Tatyana is szervezi az egészet. Ott valószínűleg addig levezető edzések, majd megyünk haza. Augusztusban végig nyomatjuk az edzőtábort, négy hétig. Ha jól számoltam, idén pont lesz még pár nap, azt biztos elengedik. Szeptember és október egy nagy homály, valószínűleg mindenhol csak bemutatózni fogunk. Novemberben már mehetünk akárhova, folyamatosan szoktak táborokat szervezni, ugyanúgy decemberben is. Az ünnepeket természetesen otthon tölti mindenki, és január közepéig szünet. Összefoglalva, augusztus után már jóval szabadabbak vagyunk, ott még lehet esélyem utazgatni. Mellesleg, rájöttem, hogy imádok repülni. Szerettem volna megismerni a többi országot, eddig nem nagyon volt rá lehetőségem.

Beesteledett. Örültem az edzésmentes holnapnak. Ahogy néztem a száguldó autókat, bevillant egy név. Muszáj volt elgondolkodnom ezen az egészen, hiszen eddig a pillanatig csak eltemettem magamban, de ott motoszkált a fejemben.

Lewis. Ha beszélni akart volna velem, már rég megkeresett volna. Mivel telefonszámot nem cseréltünk, és tudta, hogy Danivel mindig kommunikálok, rajta keresztül. Nem hittem el, hogy csak úgy felszívódott. Talán csak nem akarta, hogy futam előtt megzavarja valaki - futott át az agyamon. De akkor a verseny után megkeresett volna, vagy üzenhetett az ausztrállal. Pro és kontra listát csináltam a fejemben, de mindig oda lyukadtam ki, hogy lett volna lehetőségünk beszélni. Lehet, nekem kellett volna odamennem még egyszer. A véget nem érő lista. Mi lett volna, ha…

Késő este még nagyban a laptopomon pötyögtem. Úgy éreztem, ideje bepótolni a kihagyott heteket, amikor rá se néztem semmilyen oldalra. Újra olvastam Cosmopolitant, Forma-1-es hírportálokat, megnéztem a történeteket. Örültem, hogy végre lazíthatok pár napot. A legjobb mégis az lenne, hogyha elmehetnék egy futamra. Annyira megszerettem azt a világot, a luxust, az autókat. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy belekerültem. Felmentem az egyik weboldalra, és megnéztem a naptárat.

Kanadai Nagydíj - 2017. június 11.

Azerbajdzsáni Nagydíj - 2017. június 25.

Osztrák Nagydíj - 2017. július 9.

Brit Nagydíj - 2017. július 16.

Magyar Nagydíj - 2017. július 30.

Az volt a baj, hogy ezek közül csak a Magyar nagydíjra látok reális esélyt, hogy kimegyek. Azerbajdzsán és Ausztria repülővel három óra, az Egyesült Királyságba pedig öt. Valahogy meg akartam oldani, hogy eljussak valamelyik futamra, de biztosra kellett volna mennem. Nem engedhettem meg magamnak még egy ilyen fáradtságot, pláne, hogy egyre közelebb kerültünk a versenyhez.

34

2017. május 16.

Oroszország, Moszkva

Egy kiadós edzés után végre újra elterülhettem a kényelmes bőrkanapén. Alla, miután meglátták a központban, azonnal félrehúzták. Legalább húsz percig volt távol, de néha áthallatszott a vasajtón Tatyana és Natalie üvöltése. Az előbbi teljesen ráállt a lány szívatására, egész nap ezt csinálta. Nem sajnáltam, hisz megérdemelte, azok után, hogy elment bulizni, ráadásul még engem is elrángatott magával. Nem akarom ráhárítani a felelősséget, természetesen akkor még én is benne voltam, hiszen jó ötletnek tűnt, annak állította be. Alla teljesen összetört, nem bírta a nyomást. Legszívesebben jól megmondtam volna neki, hogy én majdnem minden edzésen ezt éltem át, az ő baja, hogy kihúzta a gyufát. Mellesleg, eddig tartott a nagy barátságunk, az öltözőben félrehúzott, és elég sértő dolgokat mondott rólam. Egyáltalán nem különb, mint Aleksandra. Erősnek akartam látszani, de a végén odáig jutottunk, hogy én voltam a ribanc, véletlenül se ő, aki két pasival kavart egyszerre. Mivel ő a nagyobb, volt bennem annyi tisztelet, hogy nem szájalta vissza, hanem némán tűrtem a szitkozódását. Szívesen megmondtam volna a magamét, de a saját érdekemet kellett néznem, nem akartam bárkivel is összekapni a csapatból. Tudtam, hogyha tovább folytatja ezt az életmódot, simán kiteszik a keretből, akkor pedig én fogok mosolyogni.

Vlada tegnap itt aludt nálam, főztünk zöldségekkel gazdag vacsorát, és beszélgettünk mindenféléről. Bármennyire is jó barátnőm, a csapatról akkor sem akartam beszélni, sem erről az egész Danieles és Lewisos dologról. Ráért majd a maga idejében, nem akartam semmit sem elsietni, mint Allánál tettem, hogy egyből beavattam mindenbe. Egyszer nyíltam meg, és ez lett a vége.

Kedd este hat óra volt, vagyis idejének éreztem vacsorázni. Vladát hazaküldtem, mondván, legyen egy kicsit a családjával is, ha már vele törődnek. Így lehetőségem nyílt elővenni az áhított könyvet. Egy serpenyőnyi párolt zöldség után felmentem a szobámba, és előkotortam a bőrönd mélyéről a rózsaszín-szürke borítójú könyvet.

Az első oldalon csak a szokásos, szerződi jogok, meg minden egyéb. Tovább lapoztam. A szívem a torkomban dobogott, magam sem tudtam, miért. A kezem remegett. Végre többet tudhatok meg róla! Erre vártam, már mióta. Egyszerűen annyira érdekelt a múltja, úgy éreztem, nekem szól, pedig tudtam, hogy az utóbbi gondolat fatális hülyeség.

A második oldalon is alig van valami. A lap közepén Alle jellegzetes mondata, amivel benne maradt a köztudatban.

,,Egy mozdulatban újra megtalálsz."

Lejjebb tévedt a szemem, és a lány neve és dátuma volt feltüntetve.

Alle Danchenko

1982. december 16. - 1999. január 18.

A döbbenettől tágra nyílt a szemem. Átfutottam újra és újra a dátumot, de még mindig nem hittem el. Nem létezett, hogy pont azon a napon történt. Minden bizonnyal ezért nem hangoztatták, nem akarták, hogy bármit is foglalkozzak vele. Tatyana valószínűleg nem szerette volna feltépni a régi sebeket. Hihetetlen, teljesen lesokkoltam. Nem tudtam felfogni, hogy pont Alle halála napján születtem.

A harmadik oldalon cím és leírás kapott helyet.

Egy öngyilkosság előzményei

A napló

,,A naplót ketten vezették, Alle és a barátnője. A normál betűvel írt részek Alle írási, a dőlt betűsek pedig a barátnőé, M-é.

A naplót Alle szobájában találtuk meg, barátnője (M) írt bele utoljára. A tragédia másnapján a naplót lemásoltam, és odaadtam M-éknek, legyen annál, aki Alléval felváltva írta. Talán megőrzi…

Vannak benne jó és rossz dolgok is. Hiszen ez az élet."

Volt egy kép a külső borítóról, ami a könyvön is látható. Továbblapoztam. A napló első oldalán csak idézeteket gyűjtöttek, vagy találtak ki. Nem éppen a legvidámabbak. A második és harmadik oldalon csak M írásai olvashatók. Feltűnt, hogy az összes névnek csak a kezdőbetűje van ott. Gondoltam, a jogok miatt. Érdekesnek találtam az akkori életet, teljesen beleéltem magam. Mindent lerövidítettek, de látszott, hogy mennyire szoros a kapcsolata a két lánynak. Irigyeltem őket. A negyedik oldal végén kicsit elsápadtam. Csak úgy szívtam az információkat. Megtudtam pár dolgot a régi Tatyanáról is. Elmosolyodtam azon a részen, mikor leírta, hogy mennyire várta a rövidprogramot. Arra következtettem, hogy novemberben írta ezeket. A szöveg mellett kis rajzokat is felfedeztem, gondolom ezek a naplóból lettek kimásolva. A lap alján látszik Alle írásából, hogy már ekkor nem volt minden rendben.

,,De most komolyan! Én nem bánnám, ha véletlen meghalnék. Persze, öngyilkosságról szó sincs, csak nem bánnám, ha mindennek vége lenne, vagy újrakezdhetném az életem. Annyira jó lenne! Sokkal jobban csinálnék mindent. Én is beleszületnék egy S-féle családba, és kész! Boldogan élek, míg meg nem halok, vagy ilyesmi…"

Az ötödik oldalon a rosszkedvem csak fokozódott. Leírta, hogy mennyire jó volt minden régen, és bár visszamehetne. Arra következtettem, hogy valami fiú is bekavart. A szülei sokat veszekedtek. A hatodik és hetedik oldalon a barátnője írt. A lány meglehetősen lazán kezelte az életet, ez meg is látszott a millió hangulatjelen és az írásán. Legszívesebben megkeresném, és kifaggatnám mindenről, amit tud Alléról. Szívesen megismertem volna. Allének is hasonló családja volt, mint nekem, annyi különbséggel, hogy az írása alapján Tatyana és a férje rengeteget veszekedett, ő pedig ettől nagyon rosszul érezte magát. A tízedik oldalon teljesen kirajzolódott ez a pasi ügy. Reménytelen szerelem, mi más. Szíven ütött, mikor elolvastam ezeket a sorokat.

,,Tudod, hogy miről szoktam ábrándozni? Arról, hogy egyszer biztosan minden jó lesz. Annyira szeretném! Mármint azt, hogy ne legyen ennyi bajom. Csak az a gáz, hogy én az a fajta ember vagyok, aki saját maga ellensége. Nagyon sok mindenben rosszul döntök, a saját káromra. Ezért ma is sírtam, meg még a szokásos dolgok miatt is. Komolyan, csak az segített, hogy egész este a fülemben bömbölt a zene. Szerencse, hogy anyu nem vette észre, tuti rám szólt volna, hogy este edzés, és legyek kipihent!"

A tizenötödik oldalon már világos volt minden. Alle depressziós lett, sajnos a barátnőjénél sem volt sokkal fényesebb a helyzet, ezért nem tudta megnyugtatni. Mégsem tett semmilyen öngyilkosságra való utalást. Csalódtak mindketten, és ha jól értelmeztem, az edzésen is volt egy kis zűr a csapatban. Igazából Alle tartotta össze a csapatot. Megpróbált minden problémát megoldani, békét teremteni, a legtöbb dolgot magára vállalta. Talán ez volt az egyik gond, hogy magát hibáztatta.

Nem értette meg az embereket. A világ kegyetlen volt vele. A tizenhetedik oldal kétségbeesett írása megrázott. Sajnos teljesen igaznak bizonyult. Ilyen világban élünk, ahol az emberek előre ítélkeznek a másikról. És ebből Allénak is kijutott bőven.

,,Igen, engem már egy üzenet is boldoggá tud tenni. Tudod, miért van? Mert ki vagyok éhezve a szeretetre, meg arra, hogy valaki gondoljon rám, és törődjön velem. Annyira rossz, hogy én itthon sem kapok semmi olyat, ami arra utalna, hogy szeretnek!

Szeretetre vágyom! Itthon ehelyett csak üvöltözést kapok sajnos."

Ha Tatyana időben kimutatja az érzéseit, akkor nem történt volna ez. Svetlana mondta, mikor szóba került, hogy Tatyana egy héten négyszer-ötször gyertyát gyújt Alle sírjánál. Sajnos ő ilyen, nem mutatta ki, pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon szerette a lányát.

A huszonhetedik oldalon már nőtt a gombóc a torkomban. Már január elején jártunk. Megpróbálta.

,,De itt vagyok, és nem haltam meg! Nem vágtam el az ereimet. Mást csináltam… és azt hiszem, ha tudom, hogy mi mennyi… akkor már nem írom le ezt neked. Hát, túl vagyok egy jókora gyomormosáson és két hét kórházi kezelésen."

Összefacsarodott a szívem, mikor utána leírta a jövőbeli terveit, hogy mi akar lenni. Színész, grafikus, lakberendező… csak sajnos egyik sem valósulhatott meg. Egy oldallal később már tudtam, hogy közel jártunk ahhoz a bizonyos dátumhoz. Még egyszer megpróbálta. 

,,Úgy egy héttel ezelőtt minden összejött, és nagyon rossz volt! Nem volt otthon senki, és tudtam, hogy nem is fognak hazajönni, csak órák múlva, és hát én… elővettem az összes gyógyszert, ami otthon volt, azt hiszem, úgy ötfélét. Mindegyikből bevettem vagy kettő-hármat, nem féltem, nagyon elszánt voltam. Én annyiban különbözök G-től, hogy meg is csináltam, amit elkezdtem. Bevettem az összeset, és még ittam is rá… nem keveset. Rá egy öt percre nagyon rosszul lettem. Elkezdett rázni a hideg és rettenetesen szédültem. Elájulhattam, mert a földön ébredtem. Nem bírtam felállni. Éreztem, hogy hánynom kell, ezért feltápászkodtam és berohantam a WC-be. Aztán megint összeestem. Megint felébredtem, és elmentem lefeküdni. Nagyon rosszakat álmodtam.

Én olyan szarul, mint akkor, még sosem voltam. Azt hittem, hogy VÉGRE meghalok. De anyuék hangjára felébredtem, azt kérdezgették, hogy mi történt, rosszul vagyok-e. Bekamuztam, hogy csak hánytam, biztos gyomorrontás. Nagyon mérges voltam, hogy még élek! Ha belegondolok… meg is halhattam volna, ha nem tizenhármat szedek be, hanem húszat! De akkor ez nem jutott eszembe. Akkor semmi sem… csak egy célom volt: meg kell halnom!

Két-három napig nagyon rosszul voltam, de már korántsem annyira, mint abban az órákban. Nem gondolkodtam, hogy mit vagy kit hagyok itt. Ilyenkor az ember csak magával foglalkozik. Pedig én nem vagyok önző, azt hiszem. Na, de az a baj… hogy tegnap megint próbálkoztam… de most nem mertem. Alig vettem be párat, mert nem mertem még egyszer azt átélni, amit akkor. (…)

A tegnapi adag csak arra volt elég, hogy összerogyjak és kialudjam magam. Ne félj, én nem fogom magam szurkálni vagy felakasztani, mert én azt nem bírnám… már nem!"

Te jó ég. Biztos sokat lehetett otthon egyedül, ha ezt nem vették észre. Amit viszont utána a barátnője írt erre, nem bírtam tovább, lecsordultak az első könnycseppek.

,,(…) Áh, figyelj, nem téged hibáztatlak, hanem az embereket, akik ezt tették veled. Járkálsz körülöttük, mégsem tudod egyiket sem megkülönböztetni a másiktól. Érted, amit mondok?

Mindegyik a saját életét éli és nem érdekli őket, hogy a miénket eltapossák, senkit sem. Így hát, amikor én meg akartam halni, legelőször újra értékeltem az embereket. Érnek neked annyit, hogy itt hagyd ezt a kibaszott világot? Ha te nem érdekled őket, akkor téged miért érdekelnek? Ebből látszik, hogy nem vagy önző, mert mindig másra gondolsz. Mindig a másiknak a jobbat, szebbet. (…)

Eszembe jutott egy név: Alle Danchenko

Eszembe jutott még egy név: Z

Eszembe jutott még egy név: S

Eszembe jutott még egy név: Tatyana Danchenko

Eszembe jutott még egy név: A

(…) Képzeld el azt, hogy egy metróaluljáróban ülsz azokon a barna székeken. Amik nem is barnák, mert színtelenek. Szürkék. Vagy nem is, hanem olyan seszínűek. És jönnek az emberek. Némelyiket ismered is, leülnek, beszélgetnek veled, még talán viccelődtök is, de egyszerűen burok van körülötted, ami elzárja a színeket. Elzárja, mint a karantén a baktériumokat (de képzeld közben). Aztán az említett személyek egyesével belépnek a látókörödbe. Egy-egy színt fedezel fel bennük, és aki iránt a legtöbb érzelmet táplálod, az a legszínesebb… a ruhája, haja, akármi. És én, ha jobban megfigyelem őket, ritmust is észlelek bennük. Akit a legjobban szeretek, az mindig a hangulatommal megfelelő ritmust vesz fel. Érted? Harmóniát fedezek fel magamban mikor veled beszélgetek, megnyugszom. Érzem rajtad, hogy én milyen passzban vagyok. Én ezekért a beszélgetésekért élek. Ezekért a színekért és ritmusokért. A harmóniáért. Mert tudom, hogy azért csak pár emberben érzem, mert elég barátkozó típus vagyok, de ezzel próbálom tükrözni, hogy én igazából kurvára zárkózott lennék!

Talán azért is benned érzem azt, amit, mert kiskorunktól kezdve együtt nőttünk fel, együtt nevettünk, sírtunk, szenvedtünk. Nagyon sokszor éreztük ugyan azt, mert vagy rá voltunk kényszerülve, vagy együtt játszottunk. Együtt voltunk. És ez az érzés Z-ben is megmaradt, hidd el nekem.

Ugyanúgy tudod te is, ha valami bajom van, akár legyünk nagyon messze egymástól, ugyanúgy én is sokszor felébredek este, és érzem, hogy te még mindig nem alszol. És tudom, hogy te is érzed ezt! Tudom. Ha nem is fogalmazódott meg benned, de tudom. És azt is, hogy Z is mindig érzi ezeket. Nem egyszer van az, hogy felhív, és megkérdezi:

Figyelj M, Alléval minden ok? Múltkor eszembe jutott, és az az érzés fogott el…

És akkor jön az én mesém, hogy nem, Z, Alle baromira ki van borulva, de nem tudom, miért, csak érzem. Nem kamu, esküszöm!

Én ezt nem meséltem el neki, mert ő nem olyan. Mindent könnyebben elvisel, nem olyan érzékeny. Neked viszont, most elmondtam, hogy miért élek. Kik miatt és milyen dolgok miatt. Nevethetsz, mosolyoghatsz rajta, bár tudom, hogy nem fogsz.

Azért mondtam ezt el, mert éreztem, hogy szükséged van rá. Talán segít, talán nem.

Nem szeretnélek elveszíteni, mert akkor az a burok örökre rám zárulna… örökre.

Viszont tőled ismét barnák azok az aluljárós székek.

Érted Alle, amit beszélek?!

M."

Harmincöt oldalas a napló, de a harminckettedik után már csak M írt bele. Alle azt írta, még kitart egy darabig. Már világos volt, amit a barátnője írt, az betalált. Tatyana biztos észrevette, hogy gond volt, csak nem akarta elhinni. Nem akartam elhinni, hogy hogy lehet az ő boldog és vidám lánya depressziós. Inkább úgy tett, mintha észre sem vette volna, pedig ezzel csak rontott a helyzeten.

Nem akartam hibáztatni senkit, tudtam, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Már elhasználtam egy halom papírzsebkendőt. A következő oldalon egy képet pillantottam meg a temetésről és a napló sorsáról. A füzetet rárakták a sírra, és azzal együtt eltemették. Kitört belőlem a zokogás. A megannyi feketébe öltözött ember a kiásott lyuk körül mélységesen lehangolt. Mikor belegondoltam, hogy Alle nincs többé, újra rázkódni kezdett a vállam. Pár percet vártam, hogy lenyugodjak, és inkább továbblapoztam.

A körülmények

- szerepelt a lap közepén. A következő oldalon egy M által írt levél volt Allénak. Egy évvel a halála előtt. Egy szemszög volt, hogy ők hogyan látták a világot. A szerző leírta, hogy rongyosra olvasva, körülbelül egy évig hordta a táskájában összehajtva.

A család

,,A novellába Alle belesűrítette néhány maradandó sérelmét családtagjaival szemben.

Pár éve azonban megváltoztak a körülmények. Úgy tűnt, megnyugodott, lehiggadt mindenki. Nyoma sem volt a régi, viharos helyzetnek.

De ez nem nyugalom volt. Hanem közöny, érdektelenség.

Allét az, hogy a szülei néha napokig nem beszéltek egymással, jobban megviselte, mint akár a tettlegesség. Amíg a veszekedések napirenden voltak, érezhette mindenki, hogy valami még működik. Voltak érzelmek. Többnyire negatívak, de voltak.

Aztán csend lett. Mindenki bevonult a szobájába. El voltunk távolodva egymástól, és ez Allénak nagyon nem tetszett."

A szerelem

,,Alle szeretett egy fiút. Előttünk csak a barátjaként emlegette. Sőt, nem is emlegette, mi kérdeztünk rá néha. Aztán volt egy szilveszter, amit Alle otthon töltött.

Barátja egy bulin volt, ahol összejött egy lánnyal, Alle egyik csapattársával. Alle ezt tudomásul vette, hihetetlen fegyelmezettséggel. A naplóban olvasható, ahogyan róluk ír.

Azt mutatta, hogy milyen jó, hogy összejöttek, milyen szép pár… stb. De belül nagyon szenvedett. Még mindig szerette a fiút. Nemsokára a pár szakított.

A fiú újból Allét szerette volna. A másik lány a szakítás miatt öngyilkosságot kísérelt meg, fel akarta vágni az ereit. Olvasható ez is a naplóban.

Allénak ez sok volt, ráadásul a lány nem állt szóba vele. A fiú pedig csak hajtott és hajtott.

Ő pedig két mély érzés között őrlődött. Nagyon sajnálta a lányt, de szerette a fiút. Ettől kezdve magába zárta az érzelmeit, de még azt megmondta a fiúnak, hogy vége. Az utolsó üzenetet is neki küldte."

A versenysport

,,A sportág a szinkronúszás. Alle öt éves kora óta csinálta. Saját maga választotta, és már akkor következetes volt. Két év úszásoktatás után kezdhette el.

Anyukája nagyon sokat ült a medence partján. Olyan sokat, hogy lassan elleste minden csínját-bínját. Azután edző lett. Bekerültek a válogatottba is, ahol már együtt dolgoztak. Rengeteg edzés, táborok, versenyek. Nagyon sokat voltak együtt, mint edző és tanítvány. Mint anya és gyermek már nem is nagyon beszélgettek. Csak a sport. Kívülről úgy tűnt, kielégítő a kapcsolatuk, de ez nem így volt. Mindkettőjüknek hiányzott a másik. Nem mint sportember, hanem mint a legközvetlenebb hozzátartozó."

A szoba

,,Alle szobája az egész lakás legnyugodtabb helysége. Nem csak hangulatában árasztja ezt, de még a hőmérséklet is egy-két fokkal melegebb mindig, mint a lakás többi részében. Különös, de nem a fekvése miatt (keleti), és nem azért, mert jobb a fűtés. Nyitott ablaknál sem hűl ki olyan hamar, mint a többi szoba.

Nem tartozott mindig a lakáshoz. Mikor a mellettünk lévő lakás megüresedett, kértük a csatoláshoz az engedélyt, és megkaptuk.

Egy bácsi lakott előtte benne, akinek a felesége nem természetes halállal halt meg. Elvágta a saját nyaki ütőerét, és elvérzett.

Előttük ennek az asszonynak a szülei éltek a szobában, amíg egyszerre meg nem haltak. Megkéselték egymást.

Alle volt a sorban a negyedik, aki nem természetes halállal halt meg, és ebben a szobában lakott. Sajnos utólag tudtuk meg a szoba szörnyű titkait."

A műtét

,,Alle január első hetében kórházba került. Kézműtéten esett á, egy cisztát távolítottak el a jobb csuklójából.

Ő maga választhatott, hogy érzéstelenítéssel vagy altatásban végezzék el a beavatkozást. Az altatás mellett döntött.

Gyakran megkérdezte, hogy milyen lehet az az állapot. Ő maga válaszolt is rá, szerinte olyan, mintha meghalna.

Többször is erre terelte a beszélgetéseket, nagyon érdekelte. Jobban, mint az, hogy milyen lesz a műtét, hány hétig tart a gyógyulás, mik az esetleges veszélyek stb. El is játszotta egyszer a halált."

A heg

,,Volt egy hátborzongató játéka Allénak. Becsapott vele.

Többször segítségért kiabált és fogta a kezét vagy az ujját, egyszer még a lábát is, amit piros színnel befestett. Ilyenkor megijedtünk: Jaj, mi történt veled? Mutasd! - és ekkor vettük észre, hogy nem vér, ami vörösödik, hanem csak festék. Nagyon élethűen tudta előadni, még a fájdalom is kiült az arcára.

A halála előtti napon is kirontott a szobájából a csuklóját szorongatva, jajveszékelve. Édesanyja főzés közben nézett oda, de már edzett volt. Megkérdezte: mikor hagyod már abba? - és folytatta a főzést.

Másnap este, mikor a kihűlt, élettelen testét magunkhoz szorítottuk, még ott volt a csuklóján a csík. Egy hosszú heg.

Alvadt vér."

A hurok

,,Az esettel foglalkozó rendőrszakos állítása szerint Alle egy egészen speciális és biztos módszert választott. Tutira ment.

A lényege ennek az, hogy nem fulladással jár, hanem a nyaki verőereket szorítja el, ami ájulást okoz. Esélye sincs a menekülésre, ellentétben azzal, aki nem kap levegőt, és talán feléled benne a természetes életösztön. Ő nem adott magának erre lehetőséget.

Tudnia kellett ezt, mert nagyon gondosan előkészített magának mindent, négy vagy öt csomóval rögzítette a kötelet. Sokáig csinálhatta.

Azt nem tudom, honnan tanulhatta. Kitől? Szerintem nagyon sokan közülünk csak azt ismerjük, amit filmekben, esetleg képeken látunk. Honnan tudott ő erről?  Honnan tudta azt, hogy ez egy nem fájdalmas fajtája ennek a halálnak?

Nagyon mélyen belevágott a kötél Alle nyakába. Még egyszer kérdem: honnan tudott ő erről?"

Csak ledöbbenve ültem a könyv fölött. A könnyeim elfogytak. Egyszerűen csak mérhetetlen fájdalmat éreztem. Bele sem mertem gondolni, hogy mit érezhetett akkor Tatyana és az apja, mikor meglátták a kötélen. Nem vitatkozhattam ezzel, ő tényleg öngyilkos akart lenni. A szobát negatív erők vették körül. Olvasgattam a mitológiáról, valószínűleg innen is eredhettek a hajlamai.

Ezeken kívül volt még egy novella, amiben Alle részletezte a legjobb barátnője halálát. Mindig elfog a rettegés, ha Anastaisára gondolok. Hallottam még régebben a történetét. Egy késői edzés után ment hazafelé egyedül, mert Alle pont aznap lett beteg, ezért nem ment, pedig mindig együtt jártak. A lányt - azt pontosan nem tudom, hogy hol - elkapták, és bevitték az erdőbe. Megerőszakolták, utána megölték. Ezért jártam hazafelé rettegésben, mikor még nem volt autóm. Siralmas, de ez Moszkva. Bármikor előfordulhat az ilyen. Szokott lenni Anastasia emlékére egy rendezvény, általában télen. El sem tudtam képzelni, mit élhetett át Alle. Egyszerűen túl sok volt neki mindez. A szoba, az iskola, a barátnője, a fiú, a családja, a sport.

Elolvastam az utolsó napot is az apja szemszögéből. Nem sírtam, csak mérhetetlen ürességet és fájdalmat éreztem. Fájt, hogy nem ismerhettem meg ezt a csodálatos lányt, akinek túl sok jutott a rosszból. Legszívesebben Tatyanánál és a korábbi felnőtteknél kérdezősködnék róla, de tudtam, hogy nem szabad. Még csak ki se ejthettem a számon a nevét, azt pedig főleg el kellett titkolnom, hogy egyáltalán megvan ez a könyv.

Csodáltam Tatyanát, hogy ilyen erős maradt még most is. Az életét a szinkronúszásra áldozta. Ha lányom lenne, és meghalna, akár csak egy baleset folyamán, nem élném túl, az biztos.

Már kilenc óra volt. Túlságosan felzaklatott ez az egész. Tudtam, hogy nem fog álom jönni a szememre egyhamar. Ahogy azt is, hogy holnap minden színészi tehetségemre szükség lesz, hogy Tatyana szemébe tudjak nézni. A gyógyszeres szekrényhez mentem, és kivettem az altatót. Egy másodpercig eljátszogattam a gondolattal, mi lenne, ha mindenből bevennék párat. Nem azért, hogy öngyilkossági kísérletet tegyek. Csak meg akartam tapasztalni, érdekelt, hogy vajon mit élhetett át Alle. Megráztam a fejem, és száműztem ezeket a gondolatokat az agyamból. Bekaptam azt az egy szemet, és elvonultam aludni. Beállítottam öt ébresztőt, hogy biztosan el ne aludjak. Te jó ég, el is felejtettem, hogy Natalie szívatni fog. Fáradtan felsóhajtottam. Ez az egész úgy felzaklatott. Látni akartam a saját szememmel. Ha tehettem volna, természetesen visszahoztam volna Allét. Meg akartam ismerni, azt kívántam, bár ne akkor születtem volna, pont a tragédia napján, hanem jóval előtte. Egyszerűen csak az élete érdekelt, magam sem tudtam, miért vonz ennyire. Talán van valamennyi hasonlóság is köztünk. Teljesen úgy éreztem, mintha én is olyan lennék, mint ő. Csak egy jobb életben.

,,Részlet a könyvből

- Semmi, csak úgy, szia! - ezek voltak az utolsó szavai, amiket hallottam.

Fél három körül ért haza, édesanyjával és bátyjával ebédelt. Volt egy kis vita a gombaleves miatt, nem szerette.

A bátyja négy óra után ment el otthonról, édesanyja, aki az edzője is fél ötkor.

- Akkor majd hétre gyere! - mondta neki. Ez volt az utolsó mondata a lányának.

Alle egyedül maradt 16 óra 30 perckor.

Meghalt 18 óra 25 perckor."

(A rész megtörtént eseményeken alapul. A történet részben H. Eszter halálát dolgozza fel.)