2017. május 17., szerda

32

2017. május 6.
Kanada, Torontó

Ritkán jutok el Amerikába, amit ki is élveztem. Voltam városnézésen, ahonnan időben sikerült visszaérnünk Allával. Mellesleg, a verseny már másodikán elkezdődött, rengeteg kategóriát rendeztek meg. Tegnap beültünk a Highlight csapat kűrök versenyére. Pontosan nem voltam tisztában azzal, hogy maximum hány személyes lehet, így arról nem tudtam nyilatkozni. Az átlag nyolc ember volt. Ez a kategória majdnem ugyan olyan, mint a csapat, csak itt arra kell figyelni, hogy minél több és különlegesebb dobás legyen benne. Nem játszanak fontos szerepet a csapatrészek, az ugrások viszont annál inkább, és ennek megfelelően megy a pontozás is. Általában egyesületek indulnak, vagy ,,kisebb" válogatottak, vagyis mi biztosan nem. Mondjuk, kipróbáltam volna, hogy milyen egy egész kűrön keresztül folyamatosan ugrálni, így irigykedve néztem a versenyzőket. A medence viszont nem volt valami nagy, se az uszodatér. Az öltözőben alig fértünk el, még úgy is, hogy a táskáinkat a földön tároltuk. A bemelegítésre összesen húsz percet kaptunk a megszokott negyvenöt helyett, így muszáj volt turbó üzemmódba kapcsolnunk.
A szálloda, amiben megszálltunk, mindössze egy utcányira volt az uszodától. Így, ha bármit a szobában felejtettünk, csak simán visszaszaladtunk érte, úgy, ahogy voltunk. Szerda este egy szál kűr dresszben futottam át a közeli kisboltba, mert elfogyott a hullámcsat, más egyesületektől pedig nem akartunk kérni. Mit ne mondjak, kicsit furcsán néztek rám, nem mindennapi látvány, ha egy lány talpig kicicomázva besétál egy közértbe.
Harmadikán elindultam a szabadrutinos szólóban, vagyis ugyan abban, mint eddig. A gond ott kezdődött, hogy Tatiana előszeretettel lenevezett a technikai (!) rutinban is, így megint előtte pár nappal rendezhettük a kűrt. Vagyis mindkét kategóriában ugyan azzal indultam, pár mozdulatsor kivételével. Negyedikén alaposan megszenvedtem az elemekkel, de végül - a kevés indulónak hála - mindkettőt megnyertem. Igazából csak azért jöttünk erre a versenyre, hogy gyakoroljunk élesben is. És, itt az egyik legmagasabb a pénznyeremény. Akármennyire is próbálta tagadni Natalie, azért mi sem vagyunk hülyék.
Ötödikén csak a párosok kaptak helyet, a szabad rutinos versenyzők és a mixeltek. Egész nap a lelátón ténferegtünk, bár volt mit nézni. Mindig is érdekesnek találtam a férfi szinkronúszást, meg kell mondjam, annyira nem voltak rosszak, sőt, az egyik még spárgázott is. Számomra nem volt túl sok esemény, de pletyka annál inkább. Már nem is tudom, ki vetette fel, talán Gelena, azt, hogy Natalia vissza fog vonulni. Nem tudom, ebből mennyi igaz, bár elég valószínűleg tartom, hiszen már harmincegy éves. Bár, azt nem tudom, mi lesz így Svetlanával, a duótársával, aki négy évvel fiatalabb nála, így egészen biztos, hogy nem megy vele ,,nyugdíjba". Az edzők előtt igyekezett mindenki a legnagyobb titokban tartani, bár Svetlana eléggé kiakadt, hogy ezt terjesztik, de nem cáfolta. Mindenesetre, előbb-utóbb úgy is kiderül.
Hiába volt rengeteg kategória, a rövidprogram kimaradt. Ki tudja, lehet, jobb is így, Aleksandrának egyel kevesebb oka volt utálni. Nem tudom, mi történt, de a péntek végül ilyen pletykás nap lett, mert rólam is elterjedt az, hogy abba fogom hagyni a túl nagy nyomás miatt. Mondjuk, nem tudom, ki az az idióta, aki ezt kitalálta, de pont az ellentéte igaz rám.
A csapathoz készülődtünk. Felvettem a dresszet, megvolt a szokásos hajtűzés, sminkelés és egyebek. Egyáltalán nem izgultam, inkább a pokolba kívántam az egészet. A hét közepén még szívesen elszólózgattam, de szombatra már alig maradt energiám. Az utóbbi pár hetem teljes egészében csak a szinkronúszásról szólt, a telefonomat egy ideje nem is használtam, csak az elemekre gondoltam. Egyik este Tatiana jelent meg az álmomban, és azt üvöltötte, hogy feszítsem át a lábam. Lehet, hogy egy kicsit ki kéne kapcsolódnom. Azt viszont nem értettem, hogy Aleksandra egyáltalán minek jött el Kanadába, mert városnézésen és lelátón ücsörgésen kívül nem sokat csinált, rövidprogram híján. Összesen két csapat indul ellenünk, a győzelmünk borítékolható, hiszen se spanyol, se japán, se kínai, aki veszélyes lehetne. Csak a hazai, kanadai csapat és az ukránok, akik mindenhol ott vannak. Most vonultak be az előbbiek, mi utolsónak indulunk. A váróteremben ücsörögtünk, elég fagyos hangulatban. Volt egy kisebb összeszólalkozás a két főkolompos, Gelena és Maria között. Már nem is emlékszem, min vitáztak, valami teljesen lényegtelen dolgon, de egyik sem akart lemondani a dicsőségről, és védte az igazát. Svetlana és Natalia igyekezett csitítani őket, páran még beszálltak, de én inkább nem szóltam bele. Elgondolkodtam rajta, hogy a külvilág ebből mit érzékel? Valószínűleg semmit. Kimegyünk, megcsináljuk tökéletes összhangban, minden klappol, és eszükbe sem jut az embereknek, hogy valami nincs rendben. Nagyon ritka az összetartó csapat. Ha kilenc lány van összezárva, akaratlanul is terjednek pletykák, ha valaki már egy kicsit nem kedveli a másikat. Főleg, ha két vezéregyéniség van a csapatban, vagy több, akkor elkerülhetetlenek a néhai veszekedések.
Egyre jobban kezdtem megszokni a csapatot. Már nem kerülget az ájulás, mikor kijövök a vízből, bár most azért rendesen éreztem magamon a fáradtságot. Ugyan az emeléseknél még mindig szenvedek, de az is haladásnak számít, hogy már nem az első lábba fulladtam bele, hanem csak utána. A kűr mintha egy másodperc lett volna, azon kaptam magam, hogy kint álltam, és vártuk a pontokat. Integettünk a mini lelátókon ülő, nagyrészt kanadai közönségnek, és visszamentünk. Szerencsére az eredményhirdetésre nem kellett sokat várni, még át se öltöztünk, de már hívtak. Nem volt egy nagy esemény, csak megkaptuk az aranyat, meg az eurót tartalmazó borítékot, és mehettünk haza. Igazából már Natalie-ékat se érdekelte, hogy mit csinálunk, megpróbáltak úgy tenni, mintha nem lenne olyan biztos a dobogó felső foka, és nem csak az extra euróért jöttünk volna, de a végén már nem is erőlködtek. Remélem, leszerveznek egy edzőtábort valamilyen tengerpartra, vagy ilyesmi, mert annak örülnék.
Mivel fehérneműt senki se hozott (már fürdőruhában érkeztünk az uszodába), ezért úgy, ahogy voltunk, a kűr dresszre rávettük az egyen pulcsit, hátunkra kaptuk a hátizsákot, és gyalogoltunk. Este indul a gépünk vissza, Moszkvába. Közben megbeszéltük az edzéseket. Hétköznap normálisan kell jönnünk újra, annyi pihenőt kaptunk, hogy a hétvégét elengedik, így három napot edzés nélkül tölthetek. Viszont jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan felszáll a gép, és végre magam mögött hagyhatom egy időre a versenyeket. Nem hittem volna, de sikerült. Túléltem ezt a három hetet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése