2017. augusztus 19., szombat

Szünet

Sziasztok!
Mint azt észrevehettétek, augusztusban mindössze egyetlen fejezet került ki. Sajnos nem is fog több.
A történetet szüneteltetem. Az oka az idő- és ihlethiány. Hamarosan elkezdődik a gimnázium, ahol egy év alatt (előkészítő) kell megtanulnom középfokú szinten spanyolul, emellett az angol nyelvvizsgát is le szeretném tenni. Plusz a sportot sem akarom abbahagyni. Az írásra főleg nem lesz időm, maximum pár novellára. Nem tudom, mennyire látszott az utóbbi részen, de nem megy az írás. Nem szeretnék összecsapott részeket kiadni a kezemből, egyszerűen össze vagyok zavarodva fejben is. Ígérem, vissza fogok térni, október környékén. Igaz, akkor már jól el leszek maradva a részekkel, mert a szezon nem áll meg, de így legalább a téli szünetben is itt lesznek velünk ;).
Köszönöm, ha elolvastad!

2017. augusztus 6., vasárnap

50



2017. július 26.
Oroszország, Moszkva

Kétszeres világbajnokként a pénteki díjátadó után teljes volt a nyugtom. Este tartották a mix duót, hogy azon belül mit, azt nem tudtam, mindenesetre, szurkoltunk a mieinknek. A szabadprogramban orosz arany született. Az egészet összevetve, csak a mix duó technikai gyakorlatban nem tudtunk diadalmaskodni, az olaszok elorozták előlünk az aranyat, de minden mást az oroszok nyertek. Lassan kezdtem hozzászokni az állapothoz. Örömmel töltött el, hogy már én is elértem valamit.
Huszonkettedikén egész nap a várost jártuk. Először Varvarával, majd később csatlakozott hozzánk Vlada, Maria, Svetlana, Aleksandra és Alla. Az utolsóként említett Romashinát váltotta a végén a pár napban, nem tudott itt lenni, ezért jött Alla segíteni. A nyomás elmúlt, élveztük a szabad tengődést, az összes stressz, ami mázsás súlyként nyomta a vállunkat, hirtelen eltűnt. Nem volt utálat, versenyszellem, csak kedélyesen, régi ismerősként bántunk egymással, tudva, hogy ezek után egy ideig úgyse látjuk egymást. A pihenőt még nem határozták meg az edzők pontosan. Ilyenkor mindenki elment nyaralni, nem láttuk egymást, csak azok, akik tényleg legjobb barátnők. Lehetett utazni, kényelmesen napozni a homokban valamelyik tenger partján, vagy csak szimplán élvezni az életet. A diétából egy kicsit felengedtek, nem kellett kínosan ügyelni arra, hogy semmilyen hizlaló ételt ne együnk meg, bátran megrendelhettünk egy adag szószos tésztát is. Természetesen egyikünk sem szeretett volna öt kiló plusszal visszatérni, önmagunkkal szúrnánk ki.
Ennek örömére egy hamburgerezőbe vezetett az utunk szombat délután, ahol fejenként egy bucit meg is ettünk. Jót beszélgettünk, nevettünk. Nem volt világbajnokság, edzés, edzők, de még szinkronúszás sem. Inkább nosztalgiáztunk, Vlada előszeretettel mesélte el a vicces vagy kínos szituációkat, amikbe keveredett az évek során (mint kiderült, vonzza az ilyeneket).
A nap hátralévő részében csak ide-oda bóklásztunk a városban. Többen elmentek az úszásra, de Varvarával úgy döntöttük, kihagyjuk. A lánnyal egész jól éreztem magam. Még mielőtt bárki is örök legjobb barátnőknek titulálna minket, el, ez csak a vb idejéig volt így. Mindketten tudtuk, hogy most egymásra találtunk, egyikőnk sem unatkozott egyedül, és még az edzéseken is beszélgetni fogunk, de semmi több. Alig észrevehetően tartottuk a tisztes távolságot. Nem kellettek szavak, így láttuk jónak. Valahol a gondolataim rejtett zugában már tudtam, hogy később még meggyűlhet a bajunk a másikkal. Ugyan olyan idősen, jelentős tehetséggel megáldva lehetetlen feladat elkerülni a másikat.
Huszonharmadikán, vasárnap este értünk vissza Moszkvába. Amint leszálltunk a gépről, és leszedtük a futószalagról a bőröndjeinket, kiléptünk az előtérbe, hatalmas taps hangzott fel. Egy vékony szalag jelezte a határt, mögötte pedig emberek százai álltak. Riporterek, kamerák, újságírók, és persze rengeteg orosz zászló. A döbbenettől egy pillanatra lefagytam, de már mennem is kellett. Rengetegen gratuláltak, mindenkinek itt gyülekeztek a hozzátartozói, meg a rajongók. Tudtam, de azért mégis reménykedve néztem végig a tömegen. Anyukám nem jött el, apa meg dolgozott. Ellenben Vlada sikítva ugrott a nyakamba, és már a kezembe is nyomott egy plüssállatot. A szülei is örömmel fogadtak, kaptam tőlük virágot is. Rettentően jól esett, hogy kijöttek. Egy gyors interjút kellett adnom, fotózkodtam pár emberrel és aláírást is adtam, majd intettem a többieknek, és az autóhoz igyekeztünk. Feltételeztem, hogy Vladáék elvisznek.
Az út nem haza vezetett, hanem ünneplésképpen egy étterembe. Hiába mondtam, hogy nem kell, kötötték az ebet a karóhoz. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, csak nem szerettem volna, ha csak ezért adnak ki.
A vacsora szuper volt, bár egész végig én jártattam a számat, de úgy tűnt, élvezettel hallgatják. Jól esett kibeszélni a dolgaimat végre, erre alkalmasabb embert pedig keresve se találhattam volna. Vlada minden egyes apró momentumra rákérdezett, s mikor a Danieles részt említettem, az étterem közepén felsikított. Szerintem jobban izgatott volt, mint én az egész bajnokság alatt.
Este éjfélkor hullafáradtan estem be az ágyamba, egészen hétfő délig aludtam, pedig nem volt szokásom későn kelni. Egész nap csak lustálkodtam, a netet bújtam, figyeltem, mi történt a távollétemben. Kedden egy díjátadóra voltunk hivatalosak, rendesen ki kellett csípnünk magunkat az elnök miatt. Az egész procedúra nem volt valami izgalmas, végig Putyin fejét tanulmányoztam, és próbáltam megsaccolni, vajon hány éves. Szerencsére nekem ennyiben ki is fújt a kötelességeim listája, de Svetlana szívott a legjobban, két interjúra és egy műsorba hívták.
Ez az egész fél napot vett igénybe a készülődéssel együtt, késő délután már szabad voltam. Vladáék nyaralni mentek, Varvara is, így esélyét sem láttam a kimozdulásnak, ezért a ház körül foglalatoskodtam. Eszembe jutott az is, hogy nem kéne elhanyagolni magamat, de már besötétedett, nekem pedig semmi kedvem sem volt a sötétben életveszélynek kitennem magam. Nyáron jelentősen megszaporodtak a részegek esténként, ezért inkább nem mentem volna egyedül. Otthon elterveztem, hogy csinálok pár köredzést, azonban ebből semmi sem lett, mert végül beültem a jacuzziba. Azzal nyugtattam magam, hogy két nap pihenőt megérdemeltem, de még így is egy kicsit bűntudat gyötört.
Huszonhatodikán, szerda reggel telefoncsörgés ébresztett. Hálás voltam Lewisnak, mert így nem aludhattam délig. Megkérdezte, hogy akkor lát-e a Magyar Nagydíjon. Először elég értelmetlen fejet vágtam, de utána leesett, hogy hétvégén rendezik. Időközben teljesen kiment a fejemből az egész Forma-1, csakis a szinkronúszásnak éltem. Azonban ideje volt a lazításnak. Mellesleg, Tatyana megtiltotta, hogy a pihenőben az edzéssel foglalkozzunk. Mindezt azért, hogy elkezdjen hiányozni, és lelkesen vágjunk neki újra. Jó ötletnek tartottam.
Azzal a feltétellel, hogy szerez nekem belépőt és repülőjegyet, rábólintottam a meghívásra, és közöltem, hogy már este boldogítani fogom a pilótát. Magam sem tudtam, honnan jött az a lelkesedés, amivel beledobáltam a bőröndbe a cuccaimat. Utoljára jó pár éve tapasztaltam ilyet, mikor még nem volt minden ilyen véresen komoly. Egyszerűen csak boldog voltam. Izgatottan vártam a gépen, amire időközben megkaptam a jegyet. Az idióta az első osztályra intézett, hiába erősködtem, hogy teljesen jó a fapados. Mosolyogtam. El is felejtettem, mennyire hiányzik a brit, Daniel, meg az a nyüzsgés, az izgalom, ami körülöleli a paddock világát. Szerencsésnek tartottam magam, hogy odakerültem. Semmi nem szeghette a kedvem, még az sem, hogy orbitális dugóba keveredett a taxi Moszkva utcáin. Nem gondoltam a jövőre, hogy visszatérnek az edzések, nem gondoltam a botrányokra, se semmi negatívumra, csakis a jelenben éltem. Hiányzott ez az érzés, régóta vártam rá. A felhőtlen boldogságra.

2017. július 28., péntek

49



2017. július 21.
Magyarország, Budapest

Csütörtökre esett le igazán, egyet aludni kellett rá, hogy felfogjam, tényleg világbajnok lettem. Reggel a biztonság kedvéért gyorsan ellenőriztem, nem csak egy álom volt az egész, ezért az éremmel együtt feküdtem vissza az ágyba. Polina természetesen hülyének nézett, de inkább rám hagyta.
A mai egy szünnap volt, legalábbis pár ember számára. Délelőtt a kombinációs kűr selejtezőjét tartották, s mint említettem, mi nem indultunk ebben a számban. Az ok egyszerű, csak a csapatra koncentráltuk. S mivel nem olimpiai szám, Tatyanáék feleslegesnek tartották, plusz sok a macera vele, elég a junioroknak megcsinálni évente a vb-re. Nekem sem volt a szívem csücske, igaz, több pihenő volt benne, mint a rövidprogramban vagy a csapatban, de nekem valamiért nem jött be. Ki is használtuk a délelőttöt, végre, először a héten aludhattunk. Ekkor is csak kilencig, mivel a szálloda éttermében csak tízig volt reggeli, és egy jó idő, mire mindenki felöltözik lekászálódik. Ennek örömére egy csapatreggelit beszéltünk meg, mivel eddig mindenki elvétve bekapott pár falatot, de normális étkezésre nem jutott idő, csak a nagyon korán kelőknek. Mi Polinával pont nem ebbe a kategóriába tartoztunk, így esélyünk sem nyílt soha egy kiadósat reggelizni. Negyed tízkor már ott ültünk a kerekasztalnál. Mikor mindenki megérkezett (Vlada is, az örök késő), felálltunk, és elmentünk szedni magunknak. Sok ínycsiklandó fogást láttam, azonban rengeteg zsírban úszott, Tatyana és Natalie előtt pedig esélytelen ilyet megenni, mert elveszi és kidobja, vagy ha nem akar ételt pazarolni, és jól is néz ki, akkor megeszi ő. Találtam valamiféle töltött csirkét, ami szalonnába volt göngyölve, és nem is nézett ki zsírosnak, ezért melléraktam rengeteg zöldséget, és visszamentem. Útközben megakadt a szemem az italos pulton, ahol az automata mellett frissen készített turmixok sorakoztak. Ott állt mellette egy egyenruhás ember. Biztosított róla, hogy nincs benne cukor, csak gyümölcs, így boldogan töltöttem egy pohár céklalevet. Az automatából nem szabadott innunk, hiába gyümölcslé volt benne, de dobozos, ergo rengeteg cukor.
Visszatértem az asztalhoz, páran már elkezdték enni a főfogást. Semmi leves, esetleg olyan tipikus reggeli ételek, mint kenyér, sonka, ilyesmik. A legtöbben valamilyen húst vagy tojást választottak. Az egyik oldalamon Varvara ült, a másikon pedig Aleksandra. Feltűnt, hogy utóbbi nagyon nézi az italomat.
- Az mi? - bökött rá a sötétlila lére.
- Cékla - mondtam, és felé tartottam a poharat. Elvette és beleivott.
- Köszi. Ez finom, hozok én is. Honnan?
- Az automata mellett, a poharaknál. Frissen facsart.
- Ó, szuper - mondta, és elsietett. Mellesleg, ennyi volt közöttünk az összes kommunikáció a bajnokság ideje alatt.
Végül az asztalnál mindenki ilyet ivott, kivéve Natalie, aki megkóstolta, és közölte, hogy borzalmas. Meg tudtam érteni, hiszen csak nálunk volt ennyire favorit a cékla, hiszen ő az egyedüli az edzők közt, aki nem orosz, hanem svájci származású.
Kedélyesen elbeszélgettünk az ebéd alatt, rajtunk egyáltalán nem volt nyomás, de Tatianán érezhettük, hogy fejben már kezdte összerakni az edzéstervet. Mindenesetre, nem edzők és sportolók voltunk, hanem egy jókedvű társaság.
A duón kívül mindenkit útjára engedtek, annyi kikötéssel, hogy legkésőbb fél hétre legyünk a ligetben. Kisebb csoportokba verődve mindenki eltervezte a napját. Azonban, mielőtt nekivágtunk volna a városnak, a csapat egy emberként felvonult a saját szobájába, és visszadőlt egy kicsit pihenni. Miközben éppen élveztem a semmittevést, a telefonom üzenetet jelzett.
Varvara: Ha megyünk valahova, együtt megyünk?
Én: Persze.
Ennyi volt a nagy beszélgetés. Még igazából én sem tudtam, merre megyünk. Annyit hallottam, hogy Polina és Daria vagy Darina mennek a napi kávé adagjukért. Ráírtam Vladára, hogy mit fognak csinálni, még vele vagyok nagyjából közeli barátságban, meg ő mindenkivel kedves.

Én: Szia, mit csináltok ma?
Vlada: Elmegyünk műugrást nézni, jössz velünk? :)
Nem is Vlada lett volna, ha nem rak mosolygós fejet a végére.
Én: Nincs jegyem.
Vlada: Sportolóként ingyen bemehetünk, csak hozd a kártyát.
Én: Varechka is jöhet?
Vlada: Persze, én és Maria megyünk. Egykor kezdődik, de még oda is kéne jutni. Találkozzunk itt a folyosón délben.
Én: Rendben, megírom Varvarának.
Értesítettem róla a lányt is. Tizenöt perc alatt elkészültem, komótosan, hiszen még volt időm. Leültem a liftnél kihelyezett fotelek egyikébe. Hamar érkeztem, ugyanúgy, mint Maria. Konkrétan egyszerre nyitottunk ki az ajtót. Igyekeztem megtörni a kínos csendet, ami beállt közénk, hiszen mi nem nagyon szoktunk beszélgetni. Végül egész jól eltársalogtunk, Varvara pontosan érkezett, míg Vlada pár perc csúszással.
Mindegyikünknek a nyakában lógott a kártyája. A kései reggeli miatt nem voltunk még éhesek, elterveztük, hogy miután vége az eseménynek, csak akkor megyünk el enni. Körülbelül másfél órás elvileg.
Felültünk a lelátóra, és akkor vettünk észre, hogy Svetlana Romashina és Alla is eljöttek. Sajnos mellettük már nem volt szabad hely, ezért nem ültünk oda. Titkon egy kicsit örültem is, de mindegy.
Igaz, egyáltalán nem értettem ehhez a sporthoz, de meglehetősen élveztem. Bámulatos ugrásokat mutattak be a deszkáról, néha csak kapkodtam a fejem. Vladának az egyik ismerőse versenyzett, ezért is jöttünk ki, de lelkesen magyarázott mindent. Csak az orosz eredményeket néztük, végül Ilia harmadik lett, Evgenii pedig a nyolcadik helyen zárt.
Miután az egésznek vége lett, elmentünk a kijárathoz, és ott álltunk még egy darabig. Addig is kiderült, hogy Evgenii Vlada unokatestvére. A két férfi egyszerre jelent meg az ajtóban, egy hatalmas táskával a vállukon. A lány egyből odament, és megölelgette mindkettőt, gyanítottam, régóta ismerte őket.
- Mariát már ismeritek, ők itt Elena és Varvara - mutatott be minket.
- Evgenii Kuznetsov.
- Elena Radulova - fogtam kezet a barna hajú férfival. Nem sok hasonlóság volt köztük, de a szemük ugyanabban az árnyalatban pompázott.
- Ilia Zakharov - jött oda a társa. Mikor rám nézett, elmosolyodott, és kacsintott. Flörtölni akart.
- Elena Radulova - ismételtem el a nevemet, és igyekeztem minél hamarabb távolabb lépni tőle.
Velünk jöttek ebédelni is. Megint halat ettünk. Viszont Ilia állandóan nyomult rám, amitől egyre idegesebb lettem. Ebből semmit sem mutattam ki, de belül már vagy hatszor elküldtem a francba, ahogy mindig ,,véletlen" megérintett. Az egész étkezés alatt frusztrált, de ezen kívül a társaság többi tagjával remekül szót értettem. Úgy éreztem, hogy ez a négyes (én, Varvara, Maria és Vlada) nagyon jól összejött. Elbúcsúztunk a fiúktól, azonban még csak négy óra volt. Végül a Deák Téren kötöttünk ki, az óriáskeréknél. Vlada mindenképpen fel szeretett volna ülni rá, ezért mentünk vele mi is. Kisebb volt, mint a londoni, de szépen beláttuk ilyen magasságban is a várost.
Ezek után már tényleg nem tudtuk, hová is menjünk. Mindenképpen le szerettünk volna ülni, ezért bementünk egy kávézóba. Igaz, Maria ivott egyet egyedül, de jól esett ott ülni a légkondicionált helyiségben és kibeszélni az élet dolgait.
Fél hétkor már a lelátón ücsörögtünk, ellentétben a többi emberrel. Ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott, de mi versenyzőként máshol jöttünk be. Mindenki megérkezett időre, és elő is szedtük az orosz zászlóinkat. A duó szabadprogram következett, az utolsó a páros kategóriából, vagyis itt dőlt el a világbajnoki cím sorsa.
Mikor a mi lányaink következtek, egy emberként pattantunk fel a helyünkről, és feltartottuk a lobogót. Hangosan szurkoltunk nekik, szerintem nem lehetett a legkellemesebb a körülöttünk ülőknek egy csapat oroszt hallgatni, akik számukra valamilyen fura nyelven ordítoztak. Megnyerték. Hihetetlen, hogy Svetlana Kolesnichenko már a tizenharmadik címét szerezte meg. A szokásos ceremónia után egyből mentünk vissza a szállodába, miután a lányok fotózkodtak, meg ünnepeltek. Tatianát be is lökték a medencébe, Natalie-nek kellett száraz ruhát adnia neki.
Holnap számunkra véget ér a világbajnokság. Délelőtt lemegy a csapat döntő, utána pedig már csak a mix duók vannak hátra. Felemelő érzés volt, de ugyanakkor elszomorító is, hogy mindjárt vége.

***
Ma dőlt el, pénteken, hogy megnyerjük-e a csapatot vagy sem. Ami délelőtt kezdődött, tehát véget ért a nyugalmas időszak. Áldottam az eget, hogy tegnap legalább aludhattunk egy kicsit. Megint éreztem, hogy van bennem egy egészséges félelem és izgatottság, de nem különösebben zavart.
Nyolcadiknak indultunk a tizenkettőből. A felkészülés már annyira megszokott volt, hogy inkább le sem írom. Bemelegítés egyenlő halál, majd ruhapróba és fejdísztűzés. Egyébként a ruhánk kifejezetten szép volt, bár nem az én stílusom.
Pontosan nem tudtam leírni azt az érzést, amely abban a pillanatban uralkodott bennem. Ha nem vétünk valami tragikus hibát, miénk az arany. Nem szabadott elbízni magunkat, ugyanolyan leszegett fejjel vágtunk neki. Arra sem emlékeztem, hogy hogy kerültünk a bevonuláshoz. Szinte aludtam még. Csak most tapasztaltam meg igazán, mennyire fárasztó a folyamatos versenyzés.
Egyszerűen olyannyira kimerített ez az időszak, hogy alig bírtam. Megtettem mindent, a maximumon csináltam végig. Ráadásul a fura dupla emelésnél valaki a lábával telibe kapta az arcomat. Amikor
kijöttem a vízből, kedvem lett volna elsírni magam. A megkönnyebbülés, hogy már nincs több, ez volt az utolsó, mázsás súlyt vett le a vállamról. Legszívesebben megállítottam volna az időt, és elbújtam volna sírni egyet. Nem azért, mert elrontottuk, csak így jött ki rajtam a stressz és a fáradtság. Miközben a létra felé evickéltem, elterveztem, hogy ma délután kivételesen nem megyek sehova, hanem befekszem az ágyba és alszom egyet. Este úgy is vissza kellett jönni szurkolni a mix duónak.
Felálltunk, és vártuk a pontokat. Úgy hozta az ég, hogy a kínaiak megint előttünk versenyeztek le. Mire felfogtam volna, hogy mit kellett nézni, addigra már meg is jelent a táblázat, ami a pontokat mutatta. 97.3000. Majdnem a számat is eltátottam, olyan hirtelen ért ez a magas pontszám. Megnyertük. Amint leértünk, mindeni megrohamozta az edzőket. Sütött róluk, hogy iszonyatosan büszkék ránk.
Miközben a himnuszunkat hallgattam a dobogón, nyakamban a második világbajnoki aranyérmemmel, elgondolkodtam. Nyilvánvaló, hogy ennyinél nem állok meg. Végre kerettag
vagyok mindkét kűrben, és minden bizonnyal az edzők azt sem bánták meg, hogy engem indítottak
szólóban. De ez még csak a kezdet. Cél az olimpia!