2017. október 8., vasárnap

52

2017. szeptember 23.
Oroszország, Moszkva

Amikor meghallottam az ébresztőt, legszívesebben kihajítottam volna az ablakon. Az első hétben még nem, de utána már elkezdődtek a gondok.
A ,,holt” részben, vagyis a szezon második felében, ahogy mi hívjuk, semmi érdekes sem szokott történni a felnőtteknél. Szeptemberben ráadásul még el sem kezdjük a kűröket összerakni, csak és kizárólag alapozunk. Nincs rendezvény, esemény, se dráma a csapaton belül. Békésen végezzük a dolgunkat és élvezzük az életet. Vagy valami ilyesmi. Az edzések idején kívül minden ugyan olyan maradt, mint a világbajnokság előtt. Kifejezetten örültem, hogy a vasárnap lett a szünet. A hétköznapok viszont rettenetesen szivatósak. Tatyanáék rendesen bekeményítettek. Tíztől egészen hatig vagy hétig bent vagyunk a központban. Szombat délelőtt amolyan levezető féleség van, nyolctól délig, de ilyenkor a junior edzővel, Elenával voltunk, ő pedig nem szokott minket annyira meghajtani. Szerintem nem is tudna, szombat reggel, de már néhányan pénteken is úgy néztünk ki, mint az élőhalottak.
A műkorcsolyát viszont nem hagytam abba. Titkoltam mindenki, még Vlada előtt is. Tudtam, hogyha valaki tudomást szerez róla, akkor az Tatyana lesz. A hétvégén akár nyolc órát is a jégen tartózkodtam. Kezdtem kimerülni, de nem vettem róla tudomást. Az egész akkor kezdett elhatalmasodni, amikor már Lewishoz se volt kedvem. Vagy jég, vagy víz, semmi más.
Lewisszal kapcsolatban. A hétvégén megnyerte a szingapúri nagydíjat, és tovább növelte az előnyét az élen. A cím pedig egyre közeledett hozzá. Kiválóan ismertem. Az a bizonyos negyedik pedig ott díszelgett a képeken. Lehet, hogy csak én vettem észre, de nem véletlenül mutatott két kettest a képeken. Nem sokan tudták, hogy ez mit jelent, de én igen. Magabiztosan lépegetett előre a pontok terén. Nem hibázott, ami az ellenségeket kikészítette. Hiába nyilatkozta azt, hogy egyáltalán nem gondol még erre, ő pontosan tudta. A finom kis utalások, elejtett félmondatok mind-mind bizonyították, hogy fejből tudja a ponttáblázatot. Azonban a médiában nem mondhatta ezt, s csak azok vették észre a jeleket, akik igazán ismerték.
Befordultunk szeptember harmadik hetébe, és elérkezett a hétvége. Fáradtan kászálódtam ki az ágyból, s anyám mellett elmenve csináltam magamnak egy turmixot. Igazából fel sem tűnt, hogy hazajött. Néha azt vettem észre, hogy mintha mozgott volna a szája, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Egyszerűen annyira kimerültem, hogy nem ment még az álmosolygás sem, nem tudtam mindenkivel kedves lenni.
Szombat reggel meglepő módon az utánpótlást hívták le, ennek ellenére Elena volt velünk. Csendben ballagtam a medencetérhez, mellettem Mariáék beszélgettek, de nekem nem volt kedvem. A gondolataimba merültem inkább, de hogy min töprengtem, azt már magam sem tudom. Elena nem úsztatott velünk annyit, de az időeredmények így is csapnivalók lettek. Inkább rá sem nézett a stopperórára.
Az edzés végére felpörögtem. Már annyira fáradt voltam, hogy így jött ki. Túlestem a holtpontomon. Még szívesen maradtam volna egy kicsit a vízben, ezért odaültem a partra az utánpótlások mellé. A többiek már rég elindultak hazafelé, örültek, hogy végre vége a hétnek az edzés szempontjából. Ma nem volt bent se Tatyana, se Natalie, csak Tatiana a főgórék körül, pedig ő se szokott. Utólag megtudtam, hogy azért hívták be ma ezt a korosztályt, és a duóedző is csak azért jött be, hogy megnézze őket. Ugyanis ma akarták kiválasztani a szólistákat és azokat, akiket össze fognak rakni duóba. Még nyár elején volt az utánpótlás válogató, de csak augusztusban véglegesítették. Nem irigyeltem őket, egész hónapban edzettek, míg mi a tengerparton lógattuk a lábunkat.
A szólistákat válogatták éppen, a húsz emberből került ki egy vagy kettő, ha nagyon nem bírtak dönteni. Tatiana nagyon komolyan vette ezt az egészet, két fordulóban mérte össze a lányokat. Az elsőben egy lábat kellett kitalálniuk, a másodikban pedig egy kűrrészletet megtanulniuk és megcsinálniuk. Sajnáltam őket, ugyanis az edző nem kegyelmezett, simán odaadott nekik egy junior erősségűt. Viszont ez egy jó módszer arra, hogy kiderüljön, ki hogyan oldja meg a problémát. Tudta, hogy senki se lesz képes tökéletesen megcsinálni.
Kilenc emberről ítélte úgy Tatiana, hogy lehet belőlük valami a szólózás terén. Párokba álltak és egymást kezdték el javítgatni, azonban valakinek nem jutott társ.
- Elena, ha már itt vagy, nézd meg Catherine-t és javítgasd – utasított. A lány már félig kiült a partra. Levette az úszószemüvegét, de egyáltalán nem volt ismerős, pedig arc alapján mindenkivel tisztában voltam a válogatottban.
- Szia, új vagy? – guggoltam oda hozzá.
- Szia, igen. Te vagy Elena, nem? – kérdezte mosolyogva. A hangjának volt valamilyen fura lejtése. Az is lehet, hogy nem idevalósi, a neve is erről árulkodott.
- Igen. Milyen nemzetiségű vagy?
- Apukám orosz, anyukám magyar, azért lehet egy kicsit furcsa a kiejtésem és a nevem. Egyébként hívj csak Catnek, azt jobban szeretem.
- Rendben. Kezdjük el, megjegyezted? – ütöttem össze a tenyeremet. Érdekelt, mit tudhat.
- Igen – mászott vissza a vízbe.
A feladat egy lábból és egy karkombinációból állt.
- Először nézzük meg csak a fenti részt – mondtam.
Elkezdte az igen rövid részt. Látszott, hogy elég sok gyakorlattal rendelkezett. Gyönyörűen és könnyedén csinálta, magasan taposott, kellemes látványt nyújtott a szemnek. Biztos voltam benne, hogy rendelkezik balett alaptudással is.
- Hibátlan, nagyon jó volt. Viszont arra figyelj, ha így forgatod a kezedet, és egy kicsit felrúgod magad, akkor sokkal jobban fog mutatni. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg – mondtam.
Elismételte a gyakorlatot, tökéletesen. Felvontam az egyik szemöldökömet: ilyen tehetséggel se találkozik az ember nap mint nap. Kérdés, mit tud kezdeni a lábbal.
- Próbáld meg most a lábat. – Bólintott, miszerint tudomásul vette az információt.
Próbáltam nem feltűnően csodálkozni. Már az is alapból megdöbbentett, hogy mennyire gyönyörű a lába. Valóságos szinkronúszói álom, ilyen még egyik felnőttünknek sincs. A másik pedig az, hogy megcsinálta a lábat. Minden nagyobb probléma nélkül.
- Kicsit bátrabban hajlítsd be a lábadat, de ezen kívül jó lesz – dicsértem meg. Megpróbálta még egyszer, majd egybe az egészet.
Már akkor nem volt kérdés számomra, hogy bizony őt fogják kiválasztani. Olyan tehetséggel rendelkezett, mint senki más. Tizennégy évesen tökéletesen megcsinálta azt, amit Varvara még tavaly. Talán még jobban is. Pedig Varvara utolsó éves juniorként is szenvedett vele. Biztos voltam benne, hogy a lány előtt hatalmas jövő áll. Ő testesítette meg a tökéletes szinkronúszót, a tehetséget, amire mindenki vágyott. Direkt azt a részt kellett csinálniuk a kicsiknek, ami mindent elárul: volt benne hajlékonysági, izomra alapozó, és tipikus szólós elemek is. Gyorsan tanult, látszott, hogy van esze. Gyönyörű, már-már természetfeletti lábbal rendelkezett, rettentően hajlékony, de izmos testalkatával könnyen meg tudta csinálni a feladatot, s könnyed mozgásával és kisugárzásával mindenkit elvarázsolt. Nem hittem el, hogy ilyen létezik.
Hívták őket, mert lejárt az idejük.
- Sok sikert, biztosan menni fog – mosolyogtam rá biztatóan.
- Köszi. Remélem, nem első leszek, nem szeretek az elején menni – húzta a száját.
A legtöbben kétségbeesve próbálták újra és újra átismételni, de ilyenkor már teljesen hiábavalónak bizonyult. Odasétáltam és leültem Tatiana mellé egy törölközővel a hátamon.
- Catherine mehet utolsónak? – kérdeztem.
- Felőlem – sóhajtott, és kezdetét vehette a procedúra.
Mondanom sem kell, Catherine-nél felkapta a fejét, pedig majdnem elaludt a többi lány bénázásain. Még egy tűnt ígéretesnek, de a félig külföldi lány mellett ő is eltörpült. Tatianán is látszott, hiába volt már több tíz éve itt, ilyet még nem látott. A döntés egyértelmű volt.
Az új lánnyal az oldalamon sétáltam az öltözőbe, miközben elkezdtünk beszélgetni. Többek között azt is megtudtam róla, hogy Brazíliában született és balettozott, régebben pedig jó esélye volt bekerülni az orosz ritmikus gimnasztika válogatottba, de inkább a szinkronúszást választotta. Viszont a mai napig aktívan jár még edzésekre. Mutatott egy videót is. Irigyelni kezdtem, hogy két sportágban is kiemelkedő tehetséggel áldották meg. Csak neki beszéltem a műkorcsolyáról, és úgy tűnt, érdekli. Ideje, mint a tenger, ugyanis magántanuló, és csak alapműveltségeket és nyelveket tanul, viszont a jövője be van biztosítva, mert legalább négy nyelven beszél anyanyelvi szinten. Felajánlottam neki, hogy a holnapi edzésre eljöhetne, amit szívesen el is fogadott. Elláttam pár jó tanáccsal is. Nagyon jóban lettünk, kiválóan szót értettem vele. Hazavittem, majd végre én is hazaértem.

Egészen beesteledett, és ma még semmit sem ettem. Igazából fel sem tűnt, nem is éreztem a hiányát, csak akkor, mikor már elkezdtem az evést. Utána befeküdtem a jacuzziba. Úgy döntöttem, ma kihagyom a korcsolyát, inkább holnap megyek egy kicsivel többet. Direkt figyeltem rá, hogyha már hétköznap nem adatott meg, de hétvégén ki tudjam magam pihenni. Hogy mire jó a sok edzés? Arra, hogyha bedőlök az ágyba, egy percen belül azonnal el tudok aludni. Érdekes módon, eltűnt az a problémám, amikor órákig csak forgolódtam. Ki kellett használni minden percet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése