43

2017. július 15.

Magyarország, Budapest

Nem tudtam, mi volt, szerintem valami hiba csúszott a szervezésbe, de a vizes világbajnokság megnyitója előtt tartották a szóló és a duó selejtezőt. Így délelőtt már ugorhattam is vízbe, mielőtt még hivatalosan is elkezdték volna az eseményt. Egy hete itt laktunk már Budapesten, egy szállodában a folyóparton. Azonban nem a Városligetben edzettünk, a medencében, ahol a versenyt tartják, hanem egy fél órányira lévő kisvárosban, az érdi uszodában. Végül az egész csapat idejött. Az oka az volt, hogy mivel új a szóló és a duó is, ezért nem akarták Tatyanáék megmutatni, csak akkor, amikor már élesben ment az egész. Örültem, hogy Polinával osztottak egy szobába, jól kijöttem a velem egyidős lánnyal, akit még csak most raktak be a keretbe. Volt nagybeszélgetés, hogy mit várnak el tőlünk, ilyesmik. Négy edző utazott el velünk, Tatyana, Tatina, Natalie és Margarita. Plusz még itt lesz Svetlana Romashina, és lehet Natalia is lejön majd.

A tegnap délelőtt rendezett szóló selejtező jól sikerült, de éreztem, hogy nem volt meg az a plusz, az a százhúsz százalékos erő, csak száztíz. Dühös voltam magamra, tudtam, hogy ennél többre vagyok képes, hiába nyertem meg több mint egy ponttal. Itt, ahol a századok is döntő fontosságúak, az előnyöm hatalmasnak tekinthető. Nem bíztam el magam, hiszen Ona Carbonell, a spanyol szólista milliókkal tapasztaltabb, mint én, és Yukiko Inui sem tekinthető könnyű ellenfélnek. Annyi szerencsém volt, hogy nagy meglepetésre, nem volt kínai technikai gyakorlat, pedig még ők szoktak erősek lenni. Mellesleg, a verseny előtt eluntam az életemet, a harmincból sikeresen kisorsoltak huszonkilencediknek, vagyis még két órát ülnöm kellett. A ruhám nagyon tetszett, én csináltattam, és meg is vettem, ami azt jelentette, hogy csak az enyém, és hazavihettem. Fontosnak tartottam, hogy az első technikai szólós dresszemet megtartsam emlékként. Erős citromsárga színű, egy jégtáncos ruha alapján lett készítve. Rengeteg kő díszíti, és szintén sárga szalagok futnak rajta átlósan felfelé, kicsit egy tűzmintára hasonlít, ugyanis van pár narancssárga csík is. A háta teljesen kivágott, elegáns fazonú, hátul a nyakamnál volt két csat, ami összetartja. Plusz még a közepén két testszínű szalag (amik egyáltalán nem látszanak) fogja össze az egész ruhát, hogy a biztonság kedvéért még véletlenül se essen le. Nem fej, hanem kontydíszem volt, egyszerű, sárga köves. A Nero (Two Steps From Hell) könnyed dallamára tökéletesen illett.

Pár bíró, miután lement a selejtező, és Tatianával ácsorogtam a medence szélén, odajött hozzánk és gratulált a szólóhoz. Tagadhatatlanul jól esett, ez azt is mutatta, hogy már is elértem valamit. Este megnéztük a megnyitót, csodálatos volt, rengeteg táncos, tűzijáték, nagyon látványosra sikeredett. Svetlana (Romashina) mellett ültem a lelátón, amikor hozzám szólt. Elmondta, hogy szinte mindenki tátott szájjal nézte a programomat, ugyanis senki sem számított erre, azt hitték, hogy sokkal gyengébb lesz, koromnak megfelelő. Onnan nézte végig, ahonnan a többiek is, akik már leversenyeztek. Hallott pár pletykát, elvileg a spanyolok már elkönyvelték a győzelmüket annak tudatában, hogy Ona sokkal tapasztaltabb, és nem győzték összekaparni az állukat, miután lementem. Most, hogy így mondta, észrevettem, hogy mikor visszamentem oda, hogy leszedjék a fejdíszemet, miután végeztem, sokan eléggé furán néztek rám. Azt mondta, hogy mindenki csodált, egyszerűen nem tudták, hogy hogy. Hogyan? - hangzott a kérdés sokak szájából. Még egy furcsa dolgot megosztott velem Svetlana: Tatyana elsírta magát, miután végeztem a kűrrel, és azt suttogta, gyönyörű. Ő állt abban a szobában, mert Tatiana és Margarita voltak kint a medence partján a gyakorlat alatt. Persze, amikor már nekem gratulált, nyoma sem látszott ezeknek az érzelmeknek, csakis a büszkeség sugárzott belőle.

Ma délelőtt volt a szóló döntő, délután pedig a technikai vegyes páros (fiú-lány duó).

- Reggelt! - morgott Polina, miközben kikapcsolta az ébresztőt.

- Neked is.

- Én még visszafekszem egy kicsit - mondta, azután, hogy felült, körbenézett, és megbizonyosodott róla, hogy hol is van éppen. Nekem a bemelegítés miatt hamarabb ki kellett mennem, de mivel egy busz visz mindenkit, ezért a többieknek is kelniük kellett. Kapkodva pakoltam össze, mivel az utolsó utáni pillanatban keltem fel.

- Gyere! - szóltam oda az öltöző lánynak. Egy pillanat alatt magára kapta a dzsekijét, és az össze-vissza álló frizuráját igazgatta, mivel mindössze öt perce ébredt ténylegesen. Irigyen néztem, ahogy megfogja a pénztárcáját és a telefonját, berakja egy miniatűr táskába, és indulásra késznek nyilvánítja magát. Ehhez képest én itt cipeltem a magamnál is nagyobb hátizsákot, benne milliónyi cuccal.

Szerencsére nem utoljára érkeztünk. A buszon még mindenki aludt. Tatiana mellé ültem, aki folyamatosan magyarázta, hogy mikre figyeljek, és rögtönzött lelkesítő beszédet tartott. Mire odaértünk, úgy éreztem magam, mint aki simán megmászná az Everestet, teljesen felspannolt. Az időpont kegyetlen volt, mivel tizenegykor kezdés, ezért már reggel nyolc órakor elkezdődött a vizes bemelegítés, de jóval előtte ott kellett már lenni a helyszínen. Ezt a többiek szívták meg, mivel a semmiért kellett korán felkelniük. Ugyanis rajtam kívül ma senki sem versenyzett.

Egy gyors szárazföldi bemelegítés után már ugrottam is a vízbe, ahol Svetlana és Tatiana felváltva osztottak ki folyamatosan. Kezdett nagyon elegem lenni az egészből, hogy akármit csinálok, nekik semmi se számított jónak. Valahol mélyen tudtam, arra ment ki a játék, hogy idegességemben a maximumot hozzam ki magamból, de akkor is idegesített. Bosszúsan másztam ki az egy óra leteltével és ültem le, miután magamra vettem a köntöst, és hagytam, hogy a lányok nekiugorjanak a hajamnak az öltözőben. Annyira az idő szűkében voltunk, hogy a végén már hidegre állított hajszárítóval próbálkoztak, hogy kössön már meg az anyag. Addig Allától kaptam egy jó erős sárgás-ezüstös sminket, természetesen a szemöldökömig felért a szemhéjpúder, de meglehetősen szép lett. Az ajkamra egy halvány rózsaszín rúzs került, hogy tökéletes legyen az összkép. Ellenőriztem a zsebemben, hogy megvan-e még a gyűrűm, szerencsére ott volt. Megfogadtam, amit elhatároztam, azóta is mindig velem volt az apró köves, levélszerű ékszer, mióta megvettem. Mára már teljesen hozzám nőtt. Hiányérzetem támadt, ha nem volt az ujjamon.

A tizenkettő szólistából harmadiknak indultam, közvetlenül a spanyol Ona előtt, akit Yukiko követett. Ennél szuperebb sorrendet álmodni se mertem volna, erős iróniával. Valóságos rémálomnak éreztem. Minden csak rajtam állt. Ha elrontottam volna, már semmi esélyem a javításra, ezer százalékosan kellett teljesítenem, hiszen én voltam a mérce. Nagyban befolyásolja a pontozást az is, hogy ki volt előtted. Most Ona került abba a szerencsés helyzetbe, hogy utánam áll rajthoz. A pánik, a stressz elhatalmasodott rajtam, csak akkor fogtam fel igazán, hogy ezt most tényleg meg kellett csinálnom, már nem játék. A tüdőm szorított, kedvem lett volna hisztérikusan toporzékolni, de nem tehettem. Próbáltam megőrizni a hidegvéremet, ami ezen a versenyen valamiért cserben hagyott. Már nem a holmi kis verseny volt, hanem A világbajnokság. Én képviseltem egész Oroszországot, a nemzetemet abban a számban, egyedül én, senki más. Az elvárás mázsás súlyként nehezedett a vállamra, hiába voltam fiatal, nyilvánvalóan, ha már engem indítottak, mindenki a dobogó tetejére várt.

Már a váróteremben voltunk, ahonnan folyamatosan szólították ki a soron következőt. Meghallottam kintről a zenét. Elkezdődött a technikai szóló döntője. Svetlana és Tatiana volt velem a szobában, ők vigyáztak rám, Tatiana és Margarita a másik oldalon várakozott, onnan mentek ki a medence partjára, amikor én jöttem. Egyre nehezebben vettem a levegőt, a tüdőm összeszorult, szédültem, sehol sem volt már az a felspannolt lány, aki kiszállt a buszból. Svetlana látta rajtam, hogy baj van, ezért odaült mellém, és a kezembe adott egy kisméretű törölközőt. Kérdőn néztem rá.

- Egyik barátnőm mutatta, aki ritmikus gimnasztikázik, hogy mielőtt kimenne, földhöz vág egy rongyot vagy törölközőt, és evvel együtt ledobja a stresszt is. Próbáld ki, szerintem hatásos - küldött egy bíztató mosolyt.

Mivel a következő én voltam, ezért felálltam, és végig ugráltam az ajtónál a második kűrt. Közben megnyugtattak, hogy száz százalékig jó a víz alatti hangosítás, hiszen ez világbajnokság. Hamarosan véget ért az előttem lévő lány programja. Hirtelen odaállt velem szembe Tatyana. A vállamra rakta mindkét kezét, és mélyen a szemembe nézett.

- Tedd meg. Alléért - halkította le az utolsó szót. Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, de gyorsan kellett reagálnom, ezért bólintottam.

- Alléért - egyeztem bele. Még kérdezni sem tudtam semmit, a szemébe nézni, hogy miért hozta fel a lányát, elállt előlem, mutatták, hogy menjek ki és készüljek. Kisétáltam a tűző napra, azonban most nem az volt a legfontosabb gondolatom, hogy leégek. Mélyen beszívtam az összes levegőt a tüdőmbe, és a földhöz hajítottam a törölközőt. A szemem sarkából még láttam, hogy Svetlana gyorsan odafutott és felvette. A lépcső elé sétáltam, és vártam, hogy a mellettem tébláboló bíró jelezze, mehetek. Intett egyet, én pedig bevonultam. Beálltam a világ legképtelenebb pozíciójába, eléggé váll- és nyaktörős volt. Feszülten csináltam meg az első mozdulatokat a parton, majd egy fejessel elmerültem a több mint három méter mély vízben.

Tulajdonképpen nem is emlékeztem, mit csináltam eddig. Annyit láttam, hogy a számláló abban a pillanatban egy percet jegyzett. Csak csináltam, mint egy robot, nem adtam bele a lelkemet, pedig akkor lesz a legjobb. Egy pillanat alatt változott meg a mentalitásom a kűr közben. Elkezdtem élvezni. S mikor pár pillanattal később láttam, hogy Tatiana magasba tartott kezekkel mutogatja, hogy így tovább, valami elszabadult. Valami, ami azt eredményezte, hogy teljes beleéléssel, odaadással kezdtem el csinálni, nem foglalkozva azzal az apró ténnyel, hogy éppen a halálomon voltam. Semmivel sem törődtem, csak eszeveszettül vigyorogtam. Nem is százhúsz, hanem kétszáz százalékosan teljesítettem, igyekeztem kijavítani azt az egy percet, amit elpazaroltam. Nem éreztem azt, hogy megfulladok, esetleg leszakad a lábam, a kűrnek olyan hihetetlen dinamikája volt, hogy egyszerűen nem volt időm ezeken agyalni.

Felhangzottak az utolsó ütemek, én pedig elmerültem a vízben. A magyar közönség között felleltem a csapattársaimat a lelátón, akik bőszen lobogtatták az orosz zászlókat, és ujjongtak. Elmosolyodtam, és integettem nekik. Mikor kifelé akartam úszni, szembesültem egy problémával. Konkrétan nem tudtam használni a lábamat. Igyekeztem nem szerencsétlenül kinézni, a mosoly továbbra is ott volt az arcomon. Ügyetlenül evickéltem a kezemmel, amiben szintén nem volt valami sok erő.

Valahogy sikerült feljutnom a színpadra, oda, ahol bevonultam, csak most a pontokat vártam. A mosoly egy pillanatig lehervadt az arcomról, majd újra előtört, de ezúttal sokkal őszintébb formában. 94.2036. Elég jónak éreztem. Lesétáltam az emelvényről, és odamentem Tatianáékhoz. Jól megölelgettek és megpuszilgattak. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy örültek nekem. Átsétáltunk és leültünk egy amolyan pihenő részlegben, ahol volt kivetítő is. Csak a spanyol pontokat vártuk meg, az edzők szerint a japánoktól nem kellett tartani, lehet, őket még az ukránok is beelőzik, de elég nagy a szakadék köztünk és közöttük. A törölköző szélét markolásztam, amikor a pontokat mondták. Ona Carbonell. 93.6534. Vagyis megnyertem. Mélyeket kellett lélegeznem, hogy ne visongjak, ugyanis még nem volt ok az ünneplésre. Még hátravolt a szabadprogram szóló. A kettő kategóriának összeadják a pontjait, és így születik meg a szóló győztes. Tudtam, hogy az kemény menet lesz, talán még keményebb, mint a mostani. Viszont ott nem lesz izgulás. Abba tényleg mindent bele fogok adni.