26

2017. április 25.

Oroszország, Moszkva

A vasárnapomat leginkább az egész napos fetrengés jellemezte. Hol az öltözőben, hol a lelátón, esetleg Natalie nyakán lógtam. Idegesített, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Ráadásul a lelkesedésem is alábbhagyott, mikor Aleksandra olyan lekezelően beszélt velem, és látványosan élvezte, hogy ma ő versenyzik. Nem akartam pofátlan lenni, hiszen még is csak én vagyok az új, a tapasztalatlanabb, meg kell adni a tiszteletet egy olimpiai bajnoknak, de magamban kiröhögtem. Mintha nem is felnőttek lennénk, hanem népszerűségért versengő tinik. A verseny végén még volt egy megbeszélés, amin elég érdekes információk hangzottak el. Kiderült, hogy nem lesz megállás, elindulunk a Canada Openen is, ami közvetlenül a Japan Open után van. A hetem nem indult zökkenőmentesen. A reptéren problémák voltak, így csak hétfő délután landolt a gép Moszkvában. Az edzők idegesek voltak, ennyi erővel egyből Tokióba is repülhettünk volna, hiszen szerdán, vagyis holnap már indulunk a Japán fővárosba. Ma nincs edzés, és holnap se lesz, bár lenne kedvem hozzá.

A Tatyanás dolgon rágódtam egész éjszaka. Utánakerestem a lánynak. Tényleg sok a közös vonásunk, a szemünk színe például teljesen megegyezik. Hajnali kettőig pötyögtem a laptopomon. Mikor már majdnem elaludtam monitor előtt, befeküdtem az ágyba, de a gondolataim túlságosan is pörögtek. Tudni akartam mindent a lányról, Alla Danchenkoról. Hogy hogyan halt meg, milyen volt akkor az edzés, milyen volt Tatyana, mielőtt a tragédia bekövetkezett, és legfőképp azt, hogy vajon mit gondolhatott, bár tudtam, hogy az utóbbi úgysem lehetséges. Tatyana volt férje és egyben Alla apja kiadott egy könyvet, amiben a lánya halálát írja le. Sajnos az úr brit származású, így szenvednem kell az angollal. Ráadásul be is kéne valahogy szerezni. Ekkor jutott eszembe az az ötlet, hogy megkérem Danielt, vegye meg, ő úgy is Angliában van, és majd oda tudja adni valamikor.

Én: Szia! Kérlek, vedd meg nekem ezt a könyvet! Angol, itt Oroszországban nem kapható. Fontos lenne, kifizetem, ha odaadod. Carl Fedherr: Egy öngyilkosság története.

Daniel: Minek neked ilyen könyv???

Én: Fontos! Nyugalom, nincs semmi bajom.

 Tudtam, hogyha nem magyarázom meg, azt hiszi, depressziós vagyok.

Én: A benne szereplő lány az edzőm lánya volt. Csak érdekel.

Daniel: Akkor tudom odaadni, ha eljössz a Spanyol Nagydíjra.

Nem hittem el, hogy ezzel zsarol. Nekem iszonyúan fontos az a könyv.

Én: Mindent megteszek.

És ezzel le is zártam a beszélgetést. Ez történt hajnali fél háromkor. Azt nem tudtam, hogy ott mennyi az idő, ez csak utólag tudatosult bennem, de szerencsére egyből visszaírt. Álmos voltam, de a gondolataim meggátoltak az alvásban. Muszáj volt kiürítenem a fejem, vagy elvonni a figyelmem. Ritkán alszom fülhallgatóval, de most megtettem. Bekapcsoltam az egyik kedvenc Nightcore számomat, a Murder Melodyt. Igaz, maga a szám pörgős, de imádom. Elmosolyodtam. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy képes lennék bármire. Beállítottam, hogy folyamatosan csak ugyanezt a számot játssza folyamatosan, és két óra múlva magától kapcsoljon ki. Az energia szétáradt a testemben, mégis erre tudtam csak elaludni.

Olyan frissen ébredtem, mint még soha. A zenelejátszót és az összecsavarodott fülhallgatót időközben lerúgtam az ágyról, a földön találtam meg. Még csak tizenegy óra. Mit fogok én egész nap csinálni? Csak szerdán, azaz holnap indulunk. Alig várom már Japánt. Igaz, versenyeztem már ott egyszer, de nagyon magával ragadott a kultúra. Úgy döntöttem, eleget foglalkoztam már Allával, a könyv meg nem fog hamarabb megérkezni, szóval nem tudtam mit tenni. Furcsa belegondolni, hogy már két napja nem edzettem semmit sem. Elhatároztam, hogy délután elmegyek futni. Csináltam ebédet, természetesen az egészséges vonal mellett maradva, hogy véletlenül se szaladjon fel rám semmi. Gondolkodtam azon is, hogy elugorjak-e ruhát vásárolni. Fejben összeszedtem, hogy mi hova kell. Japánban húsz fok körül ingadozik a hőmérséklet, oda jók a nyári cuccaim, amit még Ausztráliába vittem. Torontóban ugyan olyan idő van, mint itt. Maximum Spanyolországba kell majd frissítés, biztos, hogy el fognak vinni bulizni, és ahhoz megfelelő öltözék is kell. Ha Forma-1-es futamra megyek, akkor ott lesz az összes pilóta, beleértve Lewist is. Na, nem mondod, Elena! Miért ne lennének ott, ha ők versenyeznek?

Még a szokásosnál is jobban feldobódtam, mikor eszembe jutott a brit. Végre, újra láthatom! Bár, azt nem tudom, mit gondol rólam a cikk után. Valószínűleg elkönyvelt ribancnak, és szóba sem akar majd állni velem. Nem akartam ezzel idegesíteni magam, ezért felöltöztem, és elmentem futni. A tíz fok körüli hőmérséklet miatt rétegesen felöltöztem. Igaz, Moszkvában utálok futni, ha tehetem, máshol megyek el. Az ok, hogy a parkokban rengeteg a részeg vagy a hajléktalan ember, szóval marad a beton, ami meg nem a legkellemesebb. Sebaj, a zene elnyomja az autók zaját. Mindkét bokámra ráhúztam a bokavédőt, hogy véletlenül se sérüljek le. Felvettem egy napszemüveget, igaz, a nap nem sütött. Még mindig nem szoktam hozzá, de jó páran fel szoktak ismerni, főleg itthon, Moszkvában. Nem szeretem, ha futás közben megzavarnak, kiesek a ritmusból.

Benyomtam a Nightcore lejátszási listát. Szeretek ezekre a felgyorsított számokra futni, jó az ütemük. Kiértem az utcánkból. A megszokott útvonalamon mentem, amely főleg kisutcákba vezet. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, de nem is akartam teljesen leépülni. Kényelmes tempóban kezdtem kocogni. Kizártam a külvilágot. A lábam csak vitt előre, azt se néztem, merre megyek, az út annyira be volt rögzülve.

***

Kifulladva vágtam le magam a Red Square-en az egyik padra. Nem is figyeltem, hogy mennyit megyek, csak akkor vettem észre, hogy a tüdőm kiszakadt, mikor már megálltam. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki haldoklik. Futás közben észrevettem, hogy egy ember végig követett, futott velem. Nem gondoltam semmire, csak mentem a fejem után. A kezembe temettem az arcom, és próbáltam visszatartani az ingert, hogy kiköpjem a számban felgyülemlett nyálat. Nem lett volna egy szép látvány. Már egy ideje azzal voltam elfoglalva, hogy visszaállítsam a légzésemet, mikor valaki leült mellém. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, majd mikor felültem, hogy zenét váltsak, feltűnt, hogy az a férfi, aki követett. Fekete baseball sapka, retro stílusú napszemüveg, orrpiercing, három fülbevaló, gondosan felnyírt szakáll… te jó ég, ez Lewis! Biztos az Orosz Nagydíjra érkezett. Kedvem lett volna elfutni. Ha követett, akkor biztos tudja, hogy én vagyok az.

- Elena? - hallottam meg mellőlem a hangját. Megborzongtam.

- Lewis - szólítottam meg. Nem tudtam, mit csináljak.

- Annyira örülök, hogy látlak! - Odafordult hozzám, és szorosan megölelt. Először csak lefagyva tűrtem, majd kapcsoltam, és a dereka köré fontam a kezem. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Én is - hajtottam a fejem a vállára. A szívem őrült tempóban kalapált, el sem hittem, hogy újra látom. Pár percig csak élveztük a nyugalmasnak nem mondható zajt, ami körülvett minket, de nem zavart, csak rá figyeltem.

- Mondd… - Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. Elvesztem a csokoládébarna íriszeiben, csak a hangja zökkentett ki a merengésből. - Igazak a pletykák? - sejtettem, hogy meg fogja kérdezni.

- Nem. - Érdeklődve nézett rám, és folytattam. - Úgy kezdődött, hogy Dani eljött megnézni engem Taiyuanba. Pénteken elmentünk egy baráti vacsorára. Mikor visszaértünk a szálloda elé, puszit akart adni az arcomra, de észrevettem, hogy ott vannak a kamerák. Felé fordultam, de ő nem számított rá, ezért szájra puszi lett belőle, amit szépen meg is örökítettek - húztam a számat.

- Szóval semmi? - utalt a szerelmi érzéseimre Daniel felé.

- Semmi - ráztam a fejem, nagyon remélve, hogy hisz nekem.

- Mellesleg, gratulálok a versenyhez - mosolygott, terelve a témát.

- Köszi. Hétvégén újra, aztán megint…

- Biztos kapsz utána pihenőt.

- Remélem. Azt terveztem, hogy kimegyek a Spanyol Nagydíjra.

- Örülnék neki - mosolygott, és egy puszit nyomott a számra. Ó, Istenem, mennyire hiányzott ez az érzés!

- Mikor mész Szocsiba? - kérdeztem.

- Egy óra múlva indul a gépem, szóval azt el kéne érnem, most csak kijöttem egy városnézésre. És milyen jól tettem! - nevetett. Imádom a nevetését.

- Akkor majd találkozunk… három hét múlva - fejeztem be a mondatot.

- Nyerj meg mindent, Lena - mosolygott. Óvatosan megfogta az arcom, magához húzott, és a világ legédesebb csókjában részesített.