2017. március 22.
Ausztrália, Melbourne
Ismét egy csodálatos napra virradtam. Érzem, ahogy a
testemben szétárad az energia, kezd visszatérni az életkedvem. Nyolc órakor már
indulásra készen toporogtam az ajtóba. Legalább most nem késem le a reggelit.
Lementem a roppant elegáns lépcsőn az újonnan vásárolt ruhámban.
Az elmúlt két napban semmi említésre méltót nem csináltam.
Elmentem vásárolni, áztattam magam a panoráma kilátással rendelkező medencében,
esetleg a kerti napozóágyakon feküdtem. Vettem bikinit is, s már észrevettem,
hogy annyira nem is vagyok sápadt. A fiúkkal még nem találkoztam. Apa szerint
csak ma lenne érdemes kimennem a pályára, mert eddig annyira el voltak
foglalva. Hétfőn megérkeztek, akkor menniük kellett kipakolni, berendezkedni a
lakrészükbe, kedden pedig egy kisfilmet forgattak a folyón. Nem akartam a
nyakukon lenni. Ha jól tudom, akkor ma Daniel a pályán aludt, így esélytelen,
hogy összefussak vele. Mióta eljöttem Londonból, azóta nem is beszéltünk.
Egészen biztos vagyok benne, hogy írt, de a telefonomat nem akartam
visszakapcsolni. Mér két napja élettelenül hevert az éjjeliszekrényemen.
Egyelőre csak a pihenésre akartam koncentrálni. Úgy is mindjárt kezdődik a
pörgés, elindul az új szezon. Kíváncsi vagyok a pályára, állítólag megújult. Ma
van a pályabejárás is, így okkal választottam ezt a napot a látogatásom
időpontjaként. Ahogy ismerem magam, a hét hátralévő részét úgy is ott fogom
tölteni. Addig is, jól esett a teljes nyugalom, a körülvevő csend. Helyreállt a
belső békém, leküldtem a robotságot, és a fáradtságot. Csak attól félek, hogy
amint visszamegyek, kezdődik minden előröl. Igyekeztem elűzni a fejemből ezt a
gondolatot. Arra kell koncentrálnom, hogy itt vagyok. Nincs edző, nincs csapat, nincs véget nem érő kűrözés.
Még mindig találtam újdonságokat a pulton. Egészen
belejöttem a furcsa ételek kóstolásába. Ettem cápát, kolbász tekercset. A
kengurut nem volt szívem megkóstolni, szegény állat. Természetesen az
egészséges vonal határán belül ettem össze mindenfélét, a biztonság kedvéért. A
mai menü számomra a Chicken parmigiana, vagyis vékony panírban lévő csirkemell
összesütve paradicsomszósszal és sajttal. Végre találtam fehér húst is. Lehet,
hogy a bárány is az, annak nem néztem utána, ezért még mindig nem tudom, hogy
mit is tartalmaz. Mindegy, a hús az hús.
Épphogy elmúlt az éjség, és energiához jutottam, már
indultam is felfelé a szobámba. Rettegek az elhízástól. Emlékszem, hogy
tizenhárom évesen ötven kilóval már majdnem túlsúlyosnak láttam magam.
Egyszerűen annyira belém nevelték azt, hogy vékonynak kell lenni, nem szabad
meghízni, ez majdnem egy betegségig fajult nálam. A többiek mind karcsúbb
alkattal rendelkeztek, mint én, nekem csak a fajsúlyom nagyon jó, vagyis simán
fent maradok a vízen. Mivel ugráshoz vagyok kiképezve, ezért a combomon
jelentős izomkötegek halmozódtak fel. Hiába mondták az edzők, hogy nem kell
fogynom, engem mégis hajtott az akarat. Innentől nem ettem semmilyen édességet.
Az elvesztett szénhidrátot a proteinporból nyertem vissza, vagy gyümölcsökből.
Ezt a fogadalmamat mai napig is tartom. Undorító az a puha, töménytelen
ízfokozó és színezék, amit manapság gumicukornak csúfolnak. Kiráz a hideg tőle.
A csokival már jobb a helyzet. Alapvetően édesszájú vagyok, imádom a kakaós
csigát, és egyéb ilyen fajta péksüteményeket. Általában negyedévente megeszek
egy darabot (micsoda mennyiség), akkor is szezonon kívül, vagyis vagy télen,
vagy a nyár közepén, a versenyek után.
Ideje indulni a pályára. A szállodától mindössze tíz perc
forgalom nélkül, autóval. A belépőmet a nyakamba akasztottam. Nem akartam túl
csicsásan öltözni, így a szoknya szóba se jöhetett. Maradt a farmer
rövidnadrág, egy világosszürke póló és az a narancssárga sportcipő, amibe
belefér a lábam. A vasárnapi túrám alatt pár darab lábbelit találtam, amit fel
tudtam húzni. A balerinacipők és egyéb topánkák szóba sem jöhettek, így maradt
a sportos vonal. Végül egyet vettem, ami még tetszett is. Így összesen van egy
csizmám (amire valószínűleg a harminc fokban nem lesz szükségem), két cipőm és
egy strandpapucsom. Furcsamód, most annyira nem volt meleg, bár én még a húsz
fokban is izzadok. A biztonság kedvéért egy vékony felsőt akartam a derekam
köré kötni, de borzasztóan melegített, és kedvem sem lett volna cipelni. Biztos
nem lesz olyan hideg, hogy fázzak, elvégre, orosz vér folyik az ereimben.
Autó híján kénytelen voltam fizetni a taxiért. Csak egy
telefon lapult a zsebemben, meg persze a pénztárcám, de különösebb cuccot nem
hoztam, még táskát se. Feleslegesnek tartottam. Kíváncsi leszek Dani arcára.
Remélem, annyira nem haragszik az eltűnésem miatt, és örömmel fogad majd.
Tudom, hogy mennyire fontos neki ez a futam, hiszen az ő hazájában vagyunk. Pár autó okozhat meglepetéseket, s remélem,
hogy az egyik a Red Bull lesz.
Felmutattam a biztonsági őrnek a kártyát, és áthaladtam a
kapun. Innentől már kevésbé volt tiszta. Apa a telefonban elmagyarázta az
útvonalat, hogy hogyan kell hátulról bejutni a boxba, de igazság szerint, nem
nagyon jegyeztem meg. Így marad a pályán össze-vissza kóválygás. Találomra
elindultam előre, majd az előtér végén balra kanyarodtam. Meg kellett volna
kérni valakit, hogy várjon meg a bejáratnál, és vezessen oda. Most már mindegy.
Egy kis ideig még bolyongtam valamerre, s mikor kezdtem volna feladni és a
telefonomért nyúlni, rám a talált a szerencse. Max, éppen felém tartott.
- Hát te? - kérdezte meglepődve. - Hogyhogy eljöttél?
- Neked is szia. Volt egy kis gond edzésen, ezért ki kell
hagyjak pár hetet. Gondoltam, akkor már eljövök.
- Ja, bocs, szia. Értem…
- Merre van a box? Már egy ideje itt járkálok, mert nem
találom.
- Ha így haladsz, nem is fogod. A másik irányba van -
mondta, azzal elindult. Követtem a csapatfelszerelést viselő hollandot. A
folyosók szerencsére légkondícionálva voltak, így nem látszott annyira, hogy
éppen megsülök.
- Ezek itt a hátsó folyosók. Arra a tárgyalószoba van, ott pedig
az öltözők. Be akarsz menni Danihez? - kérdezte, mintha olvasna a
gondolataimban.
- Rendben, köszi - bólintottam, mire csak legyintett.
Megálltam a fehér ajtó előtt, amin egy hármas szám díszelgett. Óvatosan
kopogtam. Megtöröltem a homlokomat, amin gyülekezett pár verejtékcsepp.
Egyrészt a melegtől, itt már érezni lehetett a pálya hőmérsékletét, amely jóval
melegebb volt, mint a normális. Másrészt, egy kicsit izgultam. Mi van akkor, ha
elhajt, mondván, eddig se kerestem. Ezeket a gondolatokat igyekeztem kiüríteni
az agyamból, s már azon gondolkodtam, hogy elfussak-e.
- Gyere! - hallottam meg az ausztrál érdes hangját. Benyitottam
a szobába, s beléptem. Nem volt valami nagy. Az ágyon feküdt háton, ami a fal
mellett található. Szemben vele egy íróasztal, amin rendetlenség uralkodott. Az
előttem lévő egész falat beborította egy szekrény, amire különböző
felszereléseket pakolt, overálok, bukósisakok, ilyesmik. Becsuktam magam mögött
az ajtót. A kilincs kattanására felnézett. A szeme tágra nyílt, mikor
meglátott.
- Elena! - vidult fel, egy kisebbfajta meglepettség után.
Leugrott az ágyról, és megölelt. Viszonoztam a gesztusát. Beljebb léptem az
ajtóból. Szerintem neki is feltűnt, hogy nincs minden rendben. A lábamra kapta
a fejét, majd rám nézett.
- Mi történt? - kérdezte. Dióhéjban elmondtam neki az
edzésen történteket, és bocsánatot kértem tőle, amiért megfeledkeztem róla az
elmúlt időben.
- Azt hittem, hogy meghaltál. Kerestelek, de nem
válaszoltál. Apádat is kérdeztem, ő csak annyit mondott, hogy otthon vagy -
ironizált nevetve, de ez nem őszinte volt. Láttam rajta, hogy bántja valami.
Viszont annak örültem, hogy nem haragszik. Tényleg nem lehetett jó érzés neki,
hogy így cserbenhagytam.
- Izgulsz? - tettem fel hirtelen a kérdést.
- Miért? - kérdezett vissza reflexből, ami felért egy
igennel. Az ujjait tördelte, s nem mosolygott annyit, mint általában.
- Látszik. A szabadedzéseken jók lesztek, utána pedig a
futamot is behúzzátok - bíztatóan rámosolyogtam.
- Tényleg? Azt hittem, nem veszed észre. Ti nem izgultok egy
verseny előtt? - Érdeklődve rám emelte a sötétbarna szemét.
- Csak ismerlek egy ideje. Persze, hogy izgulunk, sokkal
jobban, mint ti. Mivel nekünk csak egy évben általában öt versenyünk van, ezért
nem vagyunk annyira hozzászokva. A szívem hevesen ver, az agyamban lepörög
előttem az egész életem. Nagyon durva, főleg, amikor új kűrünk van. Emlékszem,
ha új szólóm van, akkor a bevonulás előtt az ájulás kerülget - nevettem.
Igyekeztem sokat beszélni, hogy eltereljem a figyelmét.
- A kűr az, amikor…
- Igen, amikor szép hajjal és szép ruhában zenére csinálunk
valamit a vízben - magyaráztam meg a fogalmat az átlagos emberek nyelvén. Már
megtanultam, pedig szinkronúszásban annyira alapnak számít, aki nem jártas
benne, az csak meredten néz, és próbálja kitalálni, hogy mire is gondolhattam.
- Körbenéztél már a paddockban?
- Nem, csak most jöttem. Eltévedtem, Max vezetett idáig.
Szerencse, hogy pont velem szembe jött.
- Merre mentél?
- A bejárat után balra fordultam, és ott valamerre a
folyosókon.
- Jó, mert csak egyenesen kellett volna menni, és kijutsz a
füves részre - nevetett fel. Tűrtem, és ha nem lennék orosz, valószínűleg a
paradicsom színében pompázott volna a fejem. A hidegvér hasznos tulajdonsága.
- Van most valamilyen dolgod? - néztem rá, remélve, hogy a
válasz nemleges lesz.
- Nincs, csak holnaptól van betáblázva a hetem - nevetett
fel erőltetetten. - Elmegyünk sétálni?
- Persze - ugrottam fel azonnal az ágyáról, amire időközben
leültünk. Fel sem tűnt, hogy mennyire feltöltődtem energiával. Kétségtelen,
Dani pozitív hatással van rám. Persze, az ellustálkodott tegnap is
közrejátszik, de összességében, jót tesz, ha a közelében vagyok. Végre van egy
igaz barátom is, akivel mindent meg tudok beszélni. A gyárban töltött idő alatt
kialakult kötelék csak erősödött. Ha már
a hollanddal nem, vele legalább megtaláltam a közös hangot.
Kisétáltunk először a füves részre. Sok kis sátor volt
felállítva, gyanítom, hogy a szurkolóknak, akik holnap érkeznek. Ha egy kicsit
tovább megyünk a kitaposott ösvényen, akkor egy hatalmas színpadhoz érkezünk. Itt
lesz megtartva csütörtökön a Fan Forum, a hivatalos nevén. Először a
versenyzőknek kell válaszolgatni pár kérdésre, majd a csapatfőnökök jönnek. A
holnap egyfajta médianapként funkcionál, ráadásul Dani még a sajtótájékoztatóra
is hivatalos. Nem hiszem, hogy lejövök, hiszen csak egyedül sétálgatni tudnák, plusz
ellepnének a szurkolók. Majd nézem az élő közvetítést.
- Ez itt a kedvenc épületem - mutatott vigyorogva előre.
Először még nem tudtam, mit is kell nézni, hiszen a sötétzöld színű, kis épület
szinte beleolvadt a környezetbe. Utána pedig észrevettem rajta a feliratot: ,,Shoey Bar".
- Mindjárt gondolhattam volna - nevettem. Pontosan nem
tudom, hogy mit lehet ott kapni, gyanítom, valamilyen italt egy cipőben. Ausztrál szokás.
Nagyon tetszett a kialakítása az egész parknak. A
betondzsungel helyett javában füves terület borította. Elkanyarodtunk balra, és
tovább folytattunk utunkat. Amint a boxok közelébe értünk, látszok a
sürgés-forgás, a sok pakoló ember. Igyekeztek, hogy minden kész legyen időben.
Nagyrészt még csak dobozokban állt a berendezés, de már nagyban elkezdődött a
szervezés is. A levegőben érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami.
Hatalmas várakozás övezte ezt a szezont is. Felértünk a betonútra, és elhagytuk
a sátrakat. Elhaladtunk pár doboz mellett, amik még érintetlenül álltak,
kibontásra várva. Az út elágazott, fekete vászonfalakkal választották el
egymástól a két részt. Az idő még viszonylag korán járhatott, bár az ég nem
volt teljesen tiszta, szürke felhők gyülekeztek. Remélem, nem lesz eső
- Átmegyünk a boxutcába? - kérdezte, miközben átmentünk a
másik, elkerített részre.
- Igen. A pályán lehet menni?
- Persze, ma van a bejárás, csak majd meg kell keresnem
hozzá a többieket - mondta.
Ismét a fehér színű folyosókon találtam magam. Itt tévedtem
el. Daniel már rutinosan kanyarodott jobbra-balra, én meg csak néztem, hogy
hogy tudja, éppen hol vagyunk ennyi ugyan olyan színű fal közül. Nem jegyeztem
meg, hogy merre jöttünk, így a visszajutáshoz is segítségre lesz szükségem. A
fejem felett egy hatalmas Red Bull felirat díszelgett, így gondolom, jó helyen
vagyunk. A sok ajtó mind vezet valahova, az ausztrál közben magyarázta, hogy
hova.
- Balra van Max része, jobbra az enyém - mutatta, és
elfordultunk az utóbbi irány felé. Beértünk a garázsba, ahol már állt a
teljesen lecsupaszított autó. A kijárat elé falat tettek, nehogy benézzen
valaki a szerelés alatt. Kívülről semmi sem látszott.
- Itt az autó, de már láttad. Csak az első felfüggesztés
változott, mert az FIA leszereltette - nézett le oldalra, a jelenleg még kerekek
nélküli RB13-asra. - Nagyon remélem, hogy minden működni fog - tette hozzá.
Elhaladt mellette. Érdeklődve figyeltem a járgányt. Kifelé igyekeztünk a
garázsból. A fal mellett egy vékony kis résen bújtunk ki, hogy még véletlenül
se készüljenek lesi fotók.
Ahogy kiértünk a hosszú boxutcába, felsóhajtottam. Nagyon jó
így testközelből látni az egészet. A tévé nem adja vissza igazán azt a
hangulatot, ami itt uralkodik. A várakozás, hogy végre előkerüljenek az igazi
autók, hatalmas. Végignéztem, és az összes istálló garázsát fal fedte. Előttünk
néhány doboz, esetleg már kipakolva a felszerelés. Az aszfalt túloldalán a
székek, ahol ülnek, még átlátszó műanyaggal le voltak fedve. Olyan élettelen, mégis izgalmas.
***
Majdnem egy órával később értünk csak vissza a boxutcába. A
tévéből nem is tűnik annyira hosszúnak egy pálya, pedig nagyon is az. Még jött
velünk pár ember. Daninek eltűnt a rosszkedve, egész végig szórakoztatott a
történeteivel. Szerintem egész Victoria állam az én nevetésemtől zengett.
Az esőfelhők már gyülekeztek. Futólépésben tettük meg az
utolsó métereket a garázsig, mivel elkezdett csöpögni. Remélem, a futam és az
időmérő sem úszik el.
A levegő jóval lecsökkent, így
valakitől kaptam egy Red Bullos kabátot, amit örömmel elfogadtam. Sok sikert
kívántam, és biztosítottam róla az ausztrált, hogy nézni fogom, és péntek
reggel jövök. Kétségtelen, hogy ez egy jó nap volt. S belegondolni, hogy még el
se kezdődött, és ennél csak jobb lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése