2017. március 25., szombat

15

2017. március 22.
Ausztrália, Melbourne

Ismét egy csodálatos napra virradtam. Érzem, ahogy a testemben szétárad az energia, kezd visszatérni az életkedvem. Nyolc órakor már indulásra készen toporogtam az ajtóba. Legalább most nem késem le a reggelit. Lementem a roppant elegáns lépcsőn az újonnan vásárolt ruhámban.
Az elmúlt két napban semmi említésre méltót nem csináltam. Elmentem vásárolni, áztattam magam a panoráma kilátással rendelkező medencében, esetleg a kerti napozóágyakon feküdtem. Vettem bikinit is, s már észrevettem, hogy annyira nem is vagyok sápadt. A fiúkkal még nem találkoztam. Apa szerint csak ma lenne érdemes kimennem a pályára, mert eddig annyira el voltak foglalva. Hétfőn megérkeztek, akkor menniük kellett kipakolni, berendezkedni a lakrészükbe, kedden pedig egy kisfilmet forgattak a folyón. Nem akartam a nyakukon lenni. Ha jól tudom, akkor ma Daniel a pályán aludt, így esélytelen, hogy összefussak vele. Mióta eljöttem Londonból, azóta nem is beszéltünk. Egészen biztos vagyok benne, hogy írt, de a telefonomat nem akartam visszakapcsolni. Mér két napja élettelenül hevert az éjjeliszekrényemen. Egyelőre csak a pihenésre akartam koncentrálni. Úgy is mindjárt kezdődik a pörgés, elindul az új szezon. Kíváncsi vagyok a pályára, állítólag megújult. Ma van a pályabejárás is, így okkal választottam ezt a napot a látogatásom időpontjaként. Ahogy ismerem magam, a hét hátralévő részét úgy is ott fogom tölteni. Addig is, jól esett a teljes nyugalom, a körülvevő csend. Helyreállt a belső békém, leküldtem a robotságot, és a fáradtságot. Csak attól félek, hogy amint visszamegyek, kezdődik minden előröl. Igyekeztem elűzni a fejemből ezt a gondolatot. Arra kell koncentrálnom, hogy itt vagyok. Nincs edző, nincs csapat, nincs véget nem érő kűrözés.
Még mindig találtam újdonságokat a pulton. Egészen belejöttem a furcsa ételek kóstolásába. Ettem cápát, kolbász tekercset. A kengurut nem volt szívem megkóstolni, szegény állat. Természetesen az egészséges vonal határán belül ettem össze mindenfélét, a biztonság kedvéért. A mai menü számomra a Chicken parmigiana, vagyis vékony panírban lévő csirkemell összesütve paradicsomszósszal és sajttal. Végre találtam fehér húst is. Lehet, hogy a bárány is az, annak nem néztem utána, ezért még mindig nem tudom, hogy mit is tartalmaz. Mindegy, a hús az hús.  
Épphogy elmúlt az éjség, és energiához jutottam, már indultam is felfelé a szobámba. Rettegek az elhízástól. Emlékszem, hogy tizenhárom évesen ötven kilóval már majdnem túlsúlyosnak láttam magam. Egyszerűen annyira belém nevelték azt, hogy vékonynak kell lenni, nem szabad meghízni, ez majdnem egy betegségig fajult nálam. A többiek mind karcsúbb alkattal rendelkeztek, mint én, nekem csak a fajsúlyom nagyon jó, vagyis simán fent maradok a vízen. Mivel ugráshoz vagyok kiképezve, ezért a combomon jelentős izomkötegek halmozódtak fel. Hiába mondták az edzők, hogy nem kell fogynom, engem mégis hajtott az akarat. Innentől nem ettem semmilyen édességet. Az elvesztett szénhidrátot a proteinporból nyertem vissza, vagy gyümölcsökből. Ezt a fogadalmamat mai napig is tartom. Undorító az a puha, töménytelen ízfokozó és színezék, amit manapság gumicukornak csúfolnak. Kiráz a hideg tőle. A csokival már jobb a helyzet. Alapvetően édesszájú vagyok, imádom a kakaós csigát, és egyéb ilyen fajta péksüteményeket. Általában negyedévente megeszek egy darabot (micsoda mennyiség), akkor is szezonon kívül, vagyis vagy télen, vagy a nyár közepén, a versenyek után.
Ideje indulni a pályára. A szállodától mindössze tíz perc forgalom nélkül, autóval. A belépőmet a nyakamba akasztottam. Nem akartam túl csicsásan öltözni, így a szoknya szóba se jöhetett. Maradt a farmer rövidnadrág, egy világosszürke póló és az a narancssárga sportcipő, amibe belefér a lábam. A vasárnapi túrám alatt pár darab lábbelit találtam, amit fel tudtam húzni. A balerinacipők és egyéb topánkák szóba sem jöhettek, így maradt a sportos vonal. Végül egyet vettem, ami még tetszett is. Így összesen van egy csizmám (amire valószínűleg a harminc fokban nem lesz szükségem), két cipőm és egy strandpapucsom. Furcsamód, most annyira nem volt meleg, bár én még a húsz fokban is izzadok. A biztonság kedvéért egy vékony felsőt akartam a derekam köré kötni, de borzasztóan melegített, és kedvem sem lett volna cipelni. Biztos nem lesz olyan hideg, hogy fázzak, elvégre, orosz vér folyik az ereimben.
Autó híján kénytelen voltam fizetni a taxiért. Csak egy telefon lapult a zsebemben, meg persze a pénztárcám, de különösebb cuccot nem hoztam, még táskát se. Feleslegesnek tartottam. Kíváncsi leszek Dani arcára. Remélem, annyira nem haragszik az eltűnésem miatt, és örömmel fogad majd. Tudom, hogy mennyire fontos neki ez a futam, hiszen az ő hazájában vagyunk. Pár autó okozhat meglepetéseket, s remélem, hogy az egyik a Red Bull lesz.
Felmutattam a biztonsági őrnek a kártyát, és áthaladtam a kapun. Innentől már kevésbé volt tiszta. Apa a telefonban elmagyarázta az útvonalat, hogy hogyan kell hátulról bejutni a boxba, de igazság szerint, nem nagyon jegyeztem meg. Így marad a pályán össze-vissza kóválygás. Találomra elindultam előre, majd az előtér végén balra kanyarodtam. Meg kellett volna kérni valakit, hogy várjon meg a bejáratnál, és vezessen oda. Most már mindegy. Egy kis ideig még bolyongtam valamerre, s mikor kezdtem volna feladni és a telefonomért nyúlni, rám a talált a szerencse. Max, éppen felém tartott.
- Hát te? - kérdezte meglepődve. - Hogyhogy eljöttél?
- Neked is szia. Volt egy kis gond edzésen, ezért ki kell hagyjak pár hetet. Gondoltam, akkor már eljövök.
- Ja, bocs, szia. Értem…
- Merre van a box? Már egy ideje itt járkálok, mert nem találom.
- Ha így haladsz, nem is fogod. A másik irányba van - mondta, azzal elindult. Követtem a csapatfelszerelést viselő hollandot. A folyosók szerencsére légkondícionálva voltak, így nem látszott annyira, hogy éppen megsülök.
- Ezek itt a hátsó folyosók. Arra a tárgyalószoba van, ott pedig az öltözők. Be akarsz menni Danihez? - kérdezte, mintha olvasna a gondolataimban.
- Rendben, köszi - bólintottam, mire csak legyintett. Megálltam a fehér ajtó előtt, amin egy hármas szám díszelgett. Óvatosan kopogtam. Megtöröltem a homlokomat, amin gyülekezett pár verejtékcsepp. Egyrészt a melegtől, itt már érezni lehetett a pálya hőmérsékletét, amely jóval melegebb volt, mint a normális. Másrészt, egy kicsit izgultam. Mi van akkor, ha elhajt, mondván, eddig se kerestem. Ezeket a gondolatokat igyekeztem kiüríteni az agyamból, s már azon gondolkodtam, hogy elfussak-e.
- Gyere! - hallottam meg az ausztrál érdes hangját. Benyitottam a szobába, s beléptem. Nem volt valami nagy. Az ágyon feküdt háton, ami a fal mellett található. Szemben vele egy íróasztal, amin rendetlenség uralkodott. Az előttem lévő egész falat beborította egy szekrény, amire különböző felszereléseket pakolt, overálok, bukósisakok, ilyesmik. Becsuktam magam mögött az ajtót. A kilincs kattanására felnézett. A szeme tágra nyílt, mikor meglátott.
- Elena! - vidult fel, egy kisebbfajta meglepettség után. Leugrott az ágyról, és megölelt. Viszonoztam a gesztusát. Beljebb léptem az ajtóból. Szerintem neki is feltűnt, hogy nincs minden rendben. A lábamra kapta a fejét, majd rám nézett.
- Mi történt? - kérdezte. Dióhéjban elmondtam neki az edzésen történteket, és bocsánatot kértem tőle, amiért megfeledkeztem róla az elmúlt időben.
- Azt hittem, hogy meghaltál. Kerestelek, de nem válaszoltál. Apádat is kérdeztem, ő csak annyit mondott, hogy otthon vagy - ironizált nevetve, de ez nem őszinte volt. Láttam rajta, hogy bántja valami. Viszont annak örültem, hogy nem haragszik. Tényleg nem lehetett jó érzés neki, hogy így cserbenhagytam.
- Izgulsz? - tettem fel hirtelen a kérdést.
- Miért? - kérdezett vissza reflexből, ami felért egy igennel. Az ujjait tördelte, s nem mosolygott annyit, mint általában.
- Látszik. A szabadedzéseken jók lesztek, utána pedig a futamot is behúzzátok - bíztatóan rámosolyogtam.
- Tényleg? Azt hittem, nem veszed észre. Ti nem izgultok egy verseny előtt? - Érdeklődve rám emelte a sötétbarna szemét.
- Csak ismerlek egy ideje. Persze, hogy izgulunk, sokkal jobban, mint ti. Mivel nekünk csak egy évben általában öt versenyünk van, ezért nem vagyunk annyira hozzászokva. A szívem hevesen ver, az agyamban lepörög előttem az egész életem. Nagyon durva, főleg, amikor új kűrünk van. Emlékszem, ha új szólóm van, akkor a bevonulás előtt az ájulás kerülget - nevettem. Igyekeztem sokat beszélni, hogy eltereljem a figyelmét.
- A kűr az, amikor…
- Igen, amikor szép hajjal és szép ruhában zenére csinálunk valamit a vízben - magyaráztam meg a fogalmat az átlagos emberek nyelvén. Már megtanultam, pedig szinkronúszásban annyira alapnak számít, aki nem jártas benne, az csak meredten néz, és próbálja kitalálni, hogy mire is gondolhattam.
- Körbenéztél már a paddockban?
- Nem, csak most jöttem. Eltévedtem, Max vezetett idáig. Szerencse, hogy pont velem szembe jött.
- Merre mentél?
- A bejárat után balra fordultam, és ott valamerre a folyosókon.
- Jó, mert csak egyenesen kellett volna menni, és kijutsz a füves részre - nevetett fel. Tűrtem, és ha nem lennék orosz, valószínűleg a paradicsom színében pompázott volna a fejem. A hidegvér hasznos tulajdonsága.
- Van most valamilyen dolgod? - néztem rá, remélve, hogy a válasz nemleges lesz.
- Nincs, csak holnaptól van betáblázva a hetem - nevetett fel erőltetetten. - Elmegyünk sétálni?
- Persze - ugrottam fel azonnal az ágyáról, amire időközben leültünk. Fel sem tűnt, hogy mennyire feltöltődtem energiával. Kétségtelen, Dani pozitív hatással van rám. Persze, az ellustálkodott tegnap is közrejátszik, de összességében, jót tesz, ha a közelében vagyok. Végre van egy igaz barátom is, akivel mindent meg tudok beszélni. A gyárban töltött idő alatt kialakult kötelék csak erősödött. Ha már a hollanddal nem, vele legalább megtaláltam a közös hangot.
Kisétáltunk először a füves részre. Sok kis sátor volt felállítva, gyanítom, hogy a szurkolóknak, akik holnap érkeznek. Ha egy kicsit tovább megyünk a kitaposott ösvényen, akkor egy hatalmas színpadhoz érkezünk. Itt lesz megtartva csütörtökön a Fan Forum, a hivatalos nevén. Először a versenyzőknek kell válaszolgatni pár kérdésre, majd a csapatfőnökök jönnek. A holnap egyfajta médianapként funkcionál, ráadásul Dani még a sajtótájékoztatóra is hivatalos. Nem hiszem, hogy lejövök, hiszen csak egyedül sétálgatni tudnák, plusz ellepnének a szurkolók. Majd nézem az élő közvetítést.
- Ez itt a kedvenc épületem - mutatott vigyorogva előre. Először még nem tudtam, mit is kell nézni, hiszen a sötétzöld színű, kis épület szinte beleolvadt a környezetbe. Utána pedig észrevettem rajta a feliratot: ,,Shoey Bar".
- Mindjárt gondolhattam volna - nevettem. Pontosan nem tudom, hogy mit lehet ott kapni, gyanítom, valamilyen italt egy cipőben. Ausztrál szokás.
Nagyon tetszett a kialakítása az egész parknak. A betondzsungel helyett javában füves terület borította. Elkanyarodtunk balra, és tovább folytattunk utunkat. Amint a boxok közelébe értünk, látszok a sürgés-forgás, a sok pakoló ember. Igyekeztek, hogy minden kész legyen időben. Nagyrészt még csak dobozokban állt a berendezés, de már nagyban elkezdődött a szervezés is. A levegőben érezhető volt, hogy hamarosan elkezdődik valami. Hatalmas várakozás övezte ezt a szezont is. Felértünk a betonútra, és elhagytuk a sátrakat. Elhaladtunk pár doboz mellett, amik még érintetlenül álltak, kibontásra várva. Az út elágazott, fekete vászonfalakkal választották el egymástól a két részt. Az idő még viszonylag korán járhatott, bár az ég nem volt teljesen tiszta, szürke felhők gyülekeztek. Remélem, nem lesz eső

- Átmegyünk a boxutcába? - kérdezte, miközben átmentünk a másik, elkerített részre.
- Igen. A pályán lehet menni?
- Persze, ma van a bejárás, csak majd meg kell keresnem hozzá a többieket - mondta.
Ismét a fehér színű folyosókon találtam magam. Itt tévedtem el. Daniel már rutinosan kanyarodott jobbra-balra, én meg csak néztem, hogy hogy tudja, éppen hol vagyunk ennyi ugyan olyan színű fal közül. Nem jegyeztem meg, hogy merre jöttünk, így a visszajutáshoz is segítségre lesz szükségem. A fejem felett egy hatalmas Red Bull felirat díszelgett, így gondolom, jó helyen vagyunk. A sok ajtó mind vezet valahova, az ausztrál közben magyarázta, hogy hova.
- Balra van Max része, jobbra az enyém - mutatta, és elfordultunk az utóbbi irány felé. Beértünk a garázsba, ahol már állt a teljesen lecsupaszított autó. A kijárat elé falat tettek, nehogy benézzen valaki a szerelés alatt. Kívülről semmi sem látszott.
- Itt az autó, de már láttad. Csak az első felfüggesztés változott, mert az FIA leszereltette - nézett le oldalra, a jelenleg még kerekek nélküli RB13-asra. - Nagyon remélem, hogy minden működni fog - tette hozzá. Elhaladt mellette. Érdeklődve figyeltem a járgányt. Kifelé igyekeztünk a garázsból. A fal mellett egy vékony kis résen bújtunk ki, hogy még véletlenül se készüljenek lesi fotók.
Ahogy kiértünk a hosszú boxutcába, felsóhajtottam. Nagyon jó így testközelből látni az egészet. A tévé nem adja vissza igazán azt a hangulatot, ami itt uralkodik. A várakozás, hogy végre előkerüljenek az igazi autók, hatalmas. Végignéztem, és az összes istálló garázsát fal fedte. Előttünk néhány doboz, esetleg már kipakolva a felszerelés. Az aszfalt túloldalán a székek, ahol ülnek, még átlátszó műanyaggal le voltak fedve. Olyan élettelen, mégis izgalmas.

***

Majdnem egy órával később értünk csak vissza a boxutcába. A tévéből nem is tűnik annyira hosszúnak egy pálya, pedig nagyon is az. Még jött velünk pár ember. Daninek eltűnt a rosszkedve, egész végig szórakoztatott a történeteivel. Szerintem egész Victoria állam az én nevetésemtől zengett.
Az esőfelhők már gyülekeztek. Futólépésben tettük meg az utolsó métereket a garázsig, mivel elkezdett csöpögni. Remélem, a futam és az időmérő sem úszik el.
A levegő jóval lecsökkent, így valakitől kaptam egy Red Bullos kabátot, amit örömmel elfogadtam. Sok sikert kívántam, és biztosítottam róla az ausztrált, hogy nézni fogom, és péntek reggel jövök. Kétségtelen, hogy ez egy jó nap volt. S belegondolni, hogy még el se kezdődött, és ennél csak jobb lesz...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése