00

Elena Andreyevna Dmitriyeva-Radulova. Ha nem vagytok jártasak a szinkronúszás világában, nem ismerős nektek ez a név. Ott viszont annál inkább. Az orosz válogatottban megtaláltok. Hogyan is kerültem oda?
A szüleim négy éves koromban, a szó szoros értelmében bedobtak a mélyvízbe. Az anyukám, Darya Dimitriyeva mindenféleképpen egy kecses, nőies sportágat akart nekem találni. Bár, ő maga még a busz után sem volt képes futni. Az apámnak - Alexander Radulovának - teljesen mindegy volt az ág kérdése. Csak az számított neki, hogy sikeres legyek, kitörjek a fagyos Oroszországból, mint anno ő. Szerencsére nem kényszerítettek semmilyen szakra.
Elérkezett az a bizonyos nap, amikor úgy ítélték meg, hogy ideje elkezdenem az életet. 2003. szeptember 2. Mikor menthetetlenül beleszerettem a csillogó habokba. Először vitt el jóapám ténylegesen úszni. Rengeteget cipeltek babaúszásra, ezért könnyen el tudtam sajátítani a sport alapjait. A több, mint két méter mélységben elmerülve egyáltalán nem féltem. A víz alatt egy egészen más világ köszöntött. Megnyugvással töltött el, mikor elmerültem a mélységben, gravitáció nélkül lebegtem. Utáltam feljönni levegőért, így gyakoroltam, s egyre csak tovább és tovább bírtam lent maradni az én kis világomban. Apám, látva, hogy mennyire élveztem, beíratott szinkronúszni. Miért pont oda? Az oroszok mindent megnyertek a sportágban kiemelkedő teljesítményükkel, ezzel ellentétben az úszásban nincsenek sehol. A másik szülőm is rábólintott, a kecsessége miatt.
Az első évek zökkenőmentesek voltak. Az alapokat tökéletesen elsajátítottam három esztendő alatt, és hét évesen el is indultam az első versenyemen. A mini kötelező számban mindent vittem. Szép lassan cseperedtem, nevelkedtem az egyesületben, a szüleim legnagyobb örömére. Mikor látták, hogy egyre gyarapszik az érmeim száma, nem fértek a bőrükbe. Utólag rájöttem, hogy nem nekem, hanem az eredményeimnek örültek.
2008-ban, mindössze kilenc évesen először álltam rajthoz kűrben. Idő közben a szólista tehetségemet is felfedezték, számos mini kupát megnyertem. A korcsoportban úgy tartottak számon, mint a ,,legyőzhetetlent". Maga a csapat nem volt valami erős. Kitűntem közülük, én nem azon a szinten versenyeztem. Fejben sokkal érettebben, komolyan gondolkodtam. Egyre csak gyarapodott és gyarapodott a kupáim száma. Végül a csapattal is sikerült nyerni, és kaptam egy szóló kűrt is. Az alakuló karrierem simán volt, egészen a 2012-es utánpótlás válogatóig.
A fő szervezettség négyévente szervez válogatót utánpótlás korosztályba. Ilyenkor egy listán van rajta körülbelül húsz ember, aki az elkövetkezendő időben az orosz válogatott tagja lehet. Én is a meghívottak között voltam.
Lement a tesztidőszak, a nyolc edzés, ami alatt felmérték a tudásunkat. Az állóképességet igénylő feladatok meglepően jól mentek a kortársaimhoz képest. Kitűnő a ritmikám, a dinamikám, és az erőnlétem is a helyén van. Egyedül a hajlékonysággal voltak gondjaim, de a rendszeres otthoni nyújtásnak köszönhetően az már a múlté. Az elmúlt egy évben végig erre készültem, hogy bejussak. Ott kell lennem, nem okozhatok csalódást a szüleimnek. Ez már nem csak hobbi a számomra. Mindenki tudta, hogy ezzel a szinttel nem megyek semmire. Az egyesületek jutnak ki a világbajnokságra, az olimpiára? Kétlem…
S ekkor kaptam meg életem első, igazán nagy pofonját. Amikor Tatyana Danchenko, a csapatedző közölte velem, hogy ronda a lábam. A szó szoros értelmében. Ez azt jelentette, hogy nem hívnak be.
A gyerek korosztályban még annyira nem tűntem ki a többiek közül, míg feljebb már igen. Nem én tehettem róla, ez adottság, hogy ilyen a lábam. Nem szó szerint, hanem a szinkronúszás világában csúnya. A spiccem nem tört be rendesen, és a térdem sem hajlott visszafelé. Mondanom sem kellett, mély depresszióba zuhantam. Lefogytam, és naponta három órát törögettem a lábaimat, emellett gyakorlatokat is végeztem, hogy minél jobban elősegítsem a javulást.
Elérkezett a következő kupa, ahol a válogatott is indult. Csak ez az egy verseny van az évben, ahol indulhatnak, mert itt vannak más országok legjobbjai is. Január, vagyis az ominózus eset óta sokat fejlődtem. Még mindig nem az igazi, de már valami alakul. Mindenesetre, a különbség látványos volt.
Április tizenkilenc, azaz elérkezett a XVII. Russian Cup. A szólóm már versenyképes, ami szintén jó hír. A csapat kűrökön is rengeteget nehezítettek, hogy megszerezzük a második helyet. Mindenki tudta, hogy ezt a versenyt már elkönyvelték. Hiszen, ők a nagybetűs VÁLOGATOTT, azaz az ország legjobbjai. Egyértelmű a végeredmény.

Miközben elindultam a medence széléhez, ahonnan majd megkezdem a bevonulást, igyekeztem tudomást sem venni az engem bámuló Tatyanáról. A tegnapi kötelezős helyezésem mindenkit meglepett, tizenötödik hely. Összesen negyvenhatot ugrottam előre a legutóbbi versenyhez képest. Nem kis teljesítmény. És így történt az, hogy a rózsaszín, flitteres ruhámban (ami rettenetesen szúrt), kitűnő pozícióból vártam a kezdést. Harmadik voltam a kötelezők alapján felállított ideiglenes rangsorban.
Igyekeztem magabiztos mosolyt varázsolni az arcomra, miközben az én nevemet mondták, s bevonultam. Felálltam a rajtkőre, és végignéztem a medencetéren. Tatyana, és a mellette álló Natalie (a válogatott utánpótlás edzője) érdeklődve figyelt. Felcsendültek az ismerős basszusok, s elszállt minden félelmem. A testem csak úgy követte a zene mozgását, miközben végig egyetlen mondat kattogott a fejemben:
,,Spiccet, térdet átfeszíteni!"

Az ezüstéremmel a nyakamban léptem be az ürességtől kongó házba. A szólóm egy helyet tudott javítani összetettben, de csak a technikai pontszám miatt.
Senki sem volt itthon. Amióta nem hívtak be a válogatottba, azóta szinte alig beszéltek velem a szüleim. Mintha már felnőtt lennék, és saját életem lett volna, úgy kezeltek. Nekem ez nagyon rosszul esett. Tizenhárom évesen szerintem még normális, ha vágytam az anyai szeretet és az apai ölelés iránt. Elhidegültek tőlem. Tényleg ennyire elrontottam volna?
A június utolsó napjaiban megrendezett Rostelecom Kupára indultam el. Sajnálatomra nem Moszkvában rendezték, ezért vonatra kellett szállnom. A szüleim a világért sem vittek volna el. Apropó, anya és apa. Egyedül az edzőtársamnak, Vladának beszéltem erről. Félreértés ne essék, a többi lánnyal is jóban voltam (igazából ez alapkövetelmény), de talán vele a legszorosabb a barátságunk. Sajnos ő sem tud semmit csinálni, mert náluk pont az ellentéte van. Bár viccesen felajánlotta, hogy örökbe fogadnak.
Már-már rutinszerűen felraktam a lábamra a spiccgumit, bár hiába. Annyira behajlott, hogy a közepes erősségű már semmit sem húzott rajta. Az elmúlt, nagyjából két hónapban egész végig a lábam törögetésével voltam elfoglalva. Teljesen megszállottja lettem ennek, a mániámmá vált. Nem vagyok elég jó? Ronda a lábam? Most nézd meg!
Vigyorogva álltam fel a dobogó második fokára. Kűrben lehagytam a mellettem álló válogatottat (egyesületi színekben indult, de ettől még a válogatottban volt tag), csak a kötelezők húztak le, de a jó hangulatom törhetetlennek bizonyult. Egész nap energikus voltam, ami ritkán mondható el rólam, főleg szombat este. Pénteken lemennek a kötelezők, szombaton a csapat és a szóló, vasárnapra pedig marad a kombinációs kűr, és a duók. Ilyenkorra általában már a hócipőm tele szokott lenni ezzel az egésszel, de most még az sem tudott érdekelni, hogy a fejem majd' szét szakadt, mert a versenyhajunk tele van szurkálva ötven csattal, és az egyik megtalálta a fejbőrömet. Visszanézve a videofelvételeket, szerintem ezért is sikerültek annyira magasra az ugrásaim, körülbelül négy méter. Nem rossz. Igen, én vagyok az ugróember.
Egy teljesen átlagos, iskolában töltött napon vett gyökeres fordulatot az életem. Levelet kaptam, mégpedig az Orosz Szinkronúszó Szövetségtől. A hátulján megnéztem, és Thereskova (Natalie) írta.

,,Kedves Elena Andreyevna Dmitriyeva-Radulova (Ezaz, a nevemet sikerült leírni helyesen! Az okleveleken mindig elírják.)
Nem akarok hivataloskodni, hiszen ez nem is egy ilyen levél, ezért kérlek, tegeződjünk.
Bizonyára tudod, hogy a válogatottba nem kerültél be. (Azta, micsoda megfigyelő képesség!) De! Az idén, a két verseny között látványos formajavulást mutattál be, vagyis van benned elszántság, és mi ezt keressük! Szeretnénk megkérni, hogy csatlakozz hozzánk. Kérjük, minél hamarabb értesíts minket a válaszodról! Szertetel várunk a nyári edzésprogramon, ami július 3-án kezdődik. Kérlek, fontold meg a döntést!

Natalie Thereskova"

Mire végigolvastam, az állam is leesett. Most komolyan behívnak, miközben fél évvel ezelőtt olyan simán kivágtak… Elgondolkodtam rajta, hogy az önbecsülésem miatt nemet mondok, de a válogatott egy esély arra, hogy a szüleim szemében is sikeres legyek. Így történt az, hogy pár nap múlva már a válogatott edzőtáborában izzadtam félholtra magam a forró napsütésben.

S még most is, tizennyolc évesen, itt vagyok, jó pár aranyéremmel és kupával a hátam mögött. Utólag, hálás vagyok Natalienak. Ő meglátta bennem azt, amit más nem, a csiszolatlan gyémántot. Nem hiába ölte belém az idejét, rengeteg külön szervezett edzéssel. Ő látta bennem az elszántságot, a soha el nem múló akaratot. Végül, a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Ma már a szinkronúszás világában legendás ugróként és szólistaként tartanak számon. Jöttem, láttam, nyertem. Ezt így, elolvasva tökéletesnek tűnhet az életem. Pedig e mögött kemény munka áll.
Most már tudhatod a karrierem történetét. Megismerted azt az Elenát, akit a jövő nagy reménységeként tartanak számon. S most jöjjön a korántsem ilyen tökéletes magánéletem.
Alapjáraton nem vagyok csúnya. Inkább tipikus orosz. A falfehér bőröm sima, mint a víztükör, a szőkésbarna hajam a hátam közepéig ér. Az edzőtársaimhoz képest alacsony a termetem, 162 centi.
Általános iskolában egészen népszerű voltam. Kedves, jószívű, életvidám. Csupa jó tulajdonság. Ez gimnáziumban már csökkent. Egyre inkább elhanyagoltam a barátaimat, hiányoztam az iskolából, ha elhívtak, nem mentem velük. Mind ezt egy dolog miatt: az edzés. A kalóriamentes étrend, normális étel helyett porok, a heti harminc óra kemény tréning teljesen kiszívta belőlem az életet. Már nem tudtam úgy élvezni a versenyeket, mint régen. A junior korosztályban megnyertem mindent, amit lehetett. Teljesen úgy éreztem, mintha nem is a szenvedély, hanem a kötelesség fűtött volna. Ezért is vártam annyira a következő lépcsőfokot, vagyis a felnőtt kategóriát.
Szabadidőmben izomlázzal, fáradsággal küzdök nap, mint nap. Edzés után még annyira sincs erőm, hogy visszahívjam a barátnőmet. A lábujjam sajog, az izmaim kinyúltak, a tüdőm és a fejem hasogat, a körmöm már megint betörött. És ez megy minden este.
Az iskola elvégzése után nem folytattam a tanulmányaimat, hanem az egész életemet az edzésnek szentelem. A barátaim szépen-lassan elmaradtak mellőlem. Még mindig emlékszem a volt barátom szavaira, amiben az életmódomat ócsárolja.

A régi, élettel teli Elena már a múlté. A szüleim viszont elégedetten tapsolnak. Lett pénzem és karrierem. Ez már egy mókuskerék, amiből nem szállhatok ki, és nem is akarok. Túl régóta csinálom ezt, és szenvedek itt, több mint tíz év munkája veszne oda. Az életemet áldoztam a szinkronúszásra.