2017. augusztus 6., vasárnap

50

2017. július 26.
Oroszország, Moszkva

Kétszeres világbajnokként a pénteki díjátadó után teljes volt a nyugtom. Este tartották a mix duót, hogy azon belül mit, azt nem tudtam, mindenesetre, szurkoltunk a mieinknek. A szabadprogramban orosz arany született. Az egészet összevetve, csak a mix duó technikai gyakorlatban nem tudtunk diadalmaskodni, az olaszok elorozták előlünk az első helyet, de minden mást az oroszok nyertek. Lassan kezdtem hozzászokni az állapothoz. Örömmel töltött el, hogy már én is elértem valamit.
Huszonkettedikén egész nap a várost jártuk. Először Varvarával, majd később csatlakozott hozzánk Vlada, Maria, Svetlana, Aleksandra és Alla. Az utolsóként említett Romashinát váltotta a végén a pár napban, nem tudott itt lenni, ezért jött Alla segíteni. A nyomás elmúlt, élveztük a szabad tengődést, az összes stressz, ami mázsás súlyként nyomta a vállunkat, hirtelen eltűnt. Nem volt utálat, versenyszellem, csak kedélyesen, régi ismerősként bántunk egymással, tudva, hogy ezek után egy ideig úgyse látjuk egymást. A pihenőt még nem határozták meg az edzők pontosan. Ilyenkor mindenki elment nyaralni, nem láttuk egymást, csak azok, akik tényleg legjobb barátnők. Lehetett utazni, kényelmesen napozni a homokban valamelyik tenger partján, vagy csak szimplán élvezni az életet. A diétából egy kicsit felengedtek, nem kellett kínosan ügyelni arra, hogy semmilyen hizlaló ételt ne együnk meg, bátran megrendelhettünk egy adag szószos tésztát is. Természetesen egyikünk sem szeretett volna öt kiló plusszal visszatérni, önmagunkkal szúrnánk ki.
Ennek örömére egy hamburgerezőbe vezetett az utunk szombat délután, ahol fejenként egy bucit meg is ettünk. Jót beszélgettünk, nevettünk. Nem volt világbajnokság, edzés, edzők, de még szinkronúszás sem. Inkább nosztalgiáztunk, Vlada előszeretettel mesélte el a vicces vagy kínos szituációkat, amikbe keveredett az évek során (mint kiderült, vonzza az ilyeneket).
A nap hátralévő részében csak ide-oda bóklásztunk a városban. Többen elmentek az úszásra, de Varvarával úgy döntöttük, kihagyjuk. A lánnyal egész jól éreztem magam. Még mielőtt bárki is örök legjobb barátnőknek titulálna minket, el, ez csak a vb idejéig volt így. Mindketten tudtuk, hogy most egymásra találtunk, egyikőnk sem unatkozott egyedül, és még az edzéseken is beszélgetni fogunk, de semmi több. Alig észrevehetően tartottuk a tisztes távolságot. Nem kellettek szavak, így láttuk jónak. Valahol a gondolataim rejtett zugában már tudtam, hogy később még meggyűlhet a bajunk a másikkal. Ugyan olyan idősen, jelentős tehetséggel megáldva lehetetlen feladat elkerülni a másikat.
Huszonharmadikán, vasárnap este értünk vissza Moszkvába. Amint leszálltunk a gépről, és leszedtük a futószalagról a bőröndjeinket, kiléptünk az előtérbe, hatalmas taps hangzott fel. Egy vékony szalag jelezte a határt, mögötte pedig emberek százai álltak. Riporterek, kamerák, újságírók, és persze rengeteg orosz zászló. A döbbenettől egy pillanatra lefagytam, de már mennem is kellett. Rengetegen gratuláltak, mindenkinek itt gyülekeztek a hozzátartozói, meg a rajongók. Tudtam, de azért mégis reménykedve néztem végig a tömegen. Anyukám nem jött el, apa meg dolgozott. Ellenben Vlada sikítva ugrott a nyakamba, és már a kezembe is nyomott egy plüssállatot. A szülei is örömmel fogadtak, kaptam tőlük virágot is. Rettentően jól esett, hogy kijöttek. Egy gyors interjút kellett adnom, fotózkodtam pár emberrel és aláírást is adtam, majd intettem a többieknek, és az autóhoz igyekeztünk. Feltételeztem, hogy Vladáék elvisznek.
Az út nem haza vezetett, hanem ünneplésképpen egy étterembe. Hiába mondtam, hogy nem kell, kötötték az ebet a karóhoz. Nem arról volt szó, hogy nem örültem neki, csak nem szerettem volna, ha csak ezért adnak ki.
A vacsora szuper volt, bár egész végig én jártattam a számat, de úgy tűnt, élvezettel hallgatták. Jól esett kibeszélni a dolgaimat végre, erre alkalmasabb embert pedig keresve se találtam volna. Vlada minden egyes apró momentumra rákérdezett, s mikor a Danieles részt említettem, az étterem közepén felsikított. Szerintem jobban izgatott volt, mint én az egész bajnokság alatt.
Este éjfélkor hullafáradtan estem be az ágyamba, egészen hétfő délig aludtam, pedig nem szokásom későn kelni. Egész nap lustálkodtam, a netet bújtam, figyeltem, mi történt a távollétemben. Kedden egy díjátadóra voltunk hivatalosak, rendesen ki kellett csípnünk magunkat az elnök miatt. Az egész procedúra nem volt valami izgalmas, végig Putyin fejét tanulmányoztam, és próbáltam megsaccolni, vajon hány éves. Szerencsére nekem ennyiben ki is fújt a kötelességeim listája, de Svetlana szívott a legjobban, két interjúra és egy műsorba is hívták.
Ez az egész fél napot vett igénybe a készülődéssel együtt, késő délután már szabad voltam. Vladáék nyaralni mentek, Varvara is, így esélyét sem láttam a kimozdulásnak, ezért a ház körül foglalatoskodtam. Eszembe jutott az is, hogy nem kéne elhanyagolni magamat, de már besötétedett, nekem pedig semmi kedvem sem volt a sötétben életveszélynek kitennem magam. Nyáron jelentősen megszaporodtak a részegek esténként, ezért inkább nem mentem volna egyedül. Otthon elterveztem, hogy csinálok pár köredzést, azonban ebből semmi sem lett, mert végül beültem a jacuzziba. Azzal nyugtattam magam, hogy két nap pihenőt megérdemeltem, de még így is egy kicsit bűntudat gyötört.
Huszonhatodikán, szerda reggel telefoncsörgés ébresztett. Hálás voltam Lewisnak, mert így nem aludtam délig. Megkérdezte, hogy akkor lát-e a Magyar Nagydíjon. Először elég értelmetlen fejet vágtam, de utána leesett, hogy hétvégén rendezik. Időközben teljesen kiment a fejemből az egész Forma-1, csakis a szinkronúszásnak éltem. Azonban ideje volt a lazításnak. Mellesleg, Tatyana megtiltotta, hogy a pihenőben az edzéssel foglalkozzunk. Mindezt azért, hogy elkezdjen hiányozni, és lelkesen vágjunk neki újra. Jó ötletnek tartottam.
Azzal a feltétellel, hogy szerez nekem belépőt és repülőjegyet, rábólintottam a meghívásra, és közöltem, hogy már este boldogítani fogom a pilótát. Magam sem tudtam, honnan jött az a lelkesedés, amivel beledobáltam a bőröndbe a cuccaimat. Utoljára jó pár éve tapasztaltam ilyet, mikor még nem volt minden ilyen véresen komoly. Egyszerűen csak boldog voltam. Izgatottan vártam a gépen, amire időközben megkaptam a jegyet. Az idióta az első osztályra intézett, hiába erősködtem, hogy teljesen jó a fapados. Mosolyogtam. El is felejtettem, mennyire hiányzik a brit, Daniel, meg az a nyüzsgés, az izgalom, ami körülöleli a paddock világát. Szerencsésnek tartottam magam, hogy odakerültem. Semmi nem szeghette a kedvem, még az sem, hogy orbitális dugóba keveredett a taxi Moszkva utcáin. Nem gondoltam a jövőre, hogy visszatérnek az edzések, nem gondoltam a botrányokra, se semmi negatívumra, csakis a jelenben éltem. Hiányzott ez az érzés, régóta vártam rá. A felhőtlen boldogságra.