2017. március 19.
Ausztrália, Melbourne
A történet viszonylag egyszerű. Anya, miután hazaért
valamilyen üzleti útról, majdnem szívrohamot kapott, mikor meglátta a törött
lábujjamat. Igyekezett minél jobban gondoskodni rólam, hogy mihamarabb
felépüljek. Mit ne mondjak, jól esett a törődés, de átláttam a dolgokon. Nem
értem aggódott, hanem a sportolói karrierem miatt. Hiszen, ha gyerekkoromban
nem törődött velem, akkor miért kezdene el most odafigyelni rám? A hétvégém
maga volt a pokol, ide-oda dobáltam magam az egész házban, untam a
semmittevést. Végső elkeseredésemben elkezdtem meditációs gyakorlatokat
csinálni a laptopomról. A telefonom végig kikapcsolt állapotban maradt,
igazából nem akartam senkivel se beszélni. Megpróbáltam kiélvezni a nyugalmat,
ami körülvett. A hétfőm se állt semmi másból, mint lustálkodásból. Viszont
minden reggel nyolckor már fent voltam, hogy ne szokjak rá a későn kelésre. A
mankót már elhagyhattam, de még így is bicegtem, vastag zoknival a lábamon. A
hét első napján azzal szórakoztattam magam, hogy különböző szetteket állítottam
össze a ruháimból, és elhatároztam, hogy be kéne újítani pár darabra. Az
uralkodó sötét szín a szekrényemben kicsit lehangolt, bár van sok téli cuccom,
mégsem akartam kimenni a hidegbe. Hiába van március, Moszkvában a levegő így is
csak öt fok körül mozog. Kedden már úgy gondoltam, ideje megnézni, történt-e
valami az edzésen. A nagyvilág dolgaival természetesen képben voltam, általában
egy órán keresztül böngésztem az összes hírportált, a szokásosnak mondható
F1-el foglalkozókat, és rátaláltam egy divatblogra, ami még megtetszett. A
közösségi médiában lájkolgattam mindenfélét, mint egy rossz tinédzser,
komolyan. Működőképes állapotba helyeztem a telefonom. Pár üzenetet jelzett, de
inkább meg sem nyitottam, hanem egyből az e-mailokba mentem. Igazából semmi sem
történt, csak Tatyana írt, hogy kedden jöjjek, mert a hétfői edzés elmarad. Az
okát nem tudom, de számítok arra, hogy valamikor biztosan bepótoljuk az
elmaradt időt. Szerdán már tényleg semmit sem tudtam magammal kezdeni, így
elkezdtem költeni a pénzt. Nem szoktam szórni a rubelt (orosz pénznem), mindig
csak arra költök, amire tényleg szükségem van, lásd, bio ételek. Ezért a
bankkártyámon egy szép kis összeg felhalmozódott. Nem mondom, hogy a
szinkronúszás annyira kifizetődő, de ha nem veri el mindenre a pénzt az ember,
akkor kényelmes az élet. Gondolkodtam azon is, hogy valamilyen sminket vegyek,
hiszen csak szemre való dolgaim vannak. A rúzsokat nem annyira szeretem, a
szemöldököm jó úgy, ahogy van, és már kinőttem a pubertáskort, ezért alapozóra
sincs szükségem. Talán egy jó ruhát kéne venni? Lövésem sincsen. Te jó ég,
ennyire nem élem az életet, hogy még költekezni sem tudok? Na, jó, ez már nem
egészséges. Nem arra gondoltam, hogy péntekenként részegen kéne mulatnom az
időmet, de egy kis kimozdulás nem árt. Beugrott egy ötlet. Elmehetnék egy
ékszerboltba. Bár, nem hordok semmilyen karkötőt, vagy ilyesmiket. Ideje lenne
egyet vennem, ami amolyan szerencsehozóként funkcionál. Elhatározásomat semmi
sem törte meg, így egy apró zacskóval a kezemben léptem ki a közeli plázában
lévő ékszeresből. Elterveztem, hogy minden edzés előtt leveszem, és nem leszek
lusta felvenni újra, nem hagyom benne a pénztárcámban. Egy kis, köves darabra
esett a választásom, ami levél formában fut körbe az ujjamon. Ez a tökéletes darab.
Ha már az Okhotny Ryadban voltam - ami egy hatalmas
bevásárlóközpontot takar -, gondoltam, veszek egy olyan cipőt a lábamra, ami
jól néz ki, és kényelmes is. Ugyan most egy tornacipő van a lábamon, de kétszer
nagyobb, mivel anyától kértem kölcsön, hogy ne papucsban kelljen járkálnom. A
gázpedállal is volt egy kis gondom, de a végén megtaláltam a tökéletes
helyzetet, ami nem okoz fájdalmat. Egy egyszerű, fekete csizmát választottam,
így két csomaggal tértem haza. A gyűrűt már a kocsiban felhúztam az ujjamra.
Egész jól mutatott, csak még meg kell szoknom, hogy rajtam van. És így telt el
a szerdám. Csütörtök reggel már a sok unalmas óra után elég késznek éreztem
magam, ezért megnéztem, hogy melyik területre edzhetek, amiben nem akadályoz a lábujjam.
A spiccre állás még egy jó ideig esélytelen, de a lábfejem lefeszítését
elkezdtem gyakorolni. Nagyon jó érzés volt végre újra mozogni, nem csak
üldögélni és bicegni. Egy jó kis négy órás reggeli tréning után (igaz, nem volt
annyira intenzív) gondoltam, felhívom apát. Már rég beszéltem vele, kíváncsi
vagyok, hogy hogy megy a munka. Közölte, hogy holnap, azaz pénteken indulnak
mindennel együtt a szezon első futamára. Londonból indulnak, pár csapattal
együtt. Érdekes, ötletem sem volt, hogy hogy lehet az autókat egy másik
kontinensre szállítani, de elmagyarázta. Idézőjelesen lecsupaszítják a
járgányokat, szétszerelik, és egy ponyvával letakarva egy dobozba rakják. A
szemem előtt nem tudom elképzelni, de biztos úgy van, ahogy mondja. Öt perc
után egy érdekes ötlettel állt elő. Mivel úgy sem tudok edzeni, ergo pihenésre
van szükségem, jöjjek velük, úgy is szerettem volna megnézni egy futamot. Belépőt
és szállást tud szerezni, és a boxból nézhetném végig az eseményeket. Viccesen
megjegyezte, hogy kér nekem rózsaszín fejhallgatót. Megígértem neki, hogy
elgondolkodom az ajánlaton, és így is tettem. Számolgattam egy picit. Ha
vasárnap este már hazarepülök, akkor hétfőn hazaérek, és kedden tudok menni
edzésre. Életemben nem jártam még Ausztráliában, ez egy jó alkalom lenne, hogy
megismerjem. Kötelességeim sincsenek, nevezhetjük úgy is, hogy szabadságon
vagyok, előbb nem hívhatnak be, mert Tatyana mondta, hogy maradjak otthon. Most
az egyszer hagy legyek már bevállalós. Visszahívtam apámat, hogy mégis mikorra
tud intézni szállást. Átirányított Christianhoz, aki örömmel foglalt le nekem
egy szobát a szállodában, ahol ők is megszálltak. A lelkére kötöttem, hogy ne
szóljon Danielnek. Elutasítottam a luxuslakosztályt, öt percbe tellett
meggyőzni, hogy nekem jó egy sima franciaágyas hálóval és egy fürdővel
rendelkező is, ennyi bőven elég. Másrészt, tudtam, hogy apa állja, ezért nem is
akartam ,,kizsákmányolni". Így is maga a szálloda öt csillagos, éppen elég
ez is. Péntek este száll fel a gépem, egy ászállással, Londonban. Csak egy bőröndbe
és egy kézitáskába pakoltam be, azt terveztem, hogy ott megyek el vásárolni.
Alig van nyári ruhám, pedig ott szükségem lesz rá a harminc fokban. Bevallom, a
telet jobban szeretem, mint a nyarat, de ez nem igaz arra, hogy ha nincs nyár,
de meleg van. A megszokott, havas-esős idő után felülülés lesz a párás levegő,
megnéztem, ott még este is húsz fok körül van a hőmérséklet. Szükségem van egy
kis változásra. Csak pár darab rövidnadrágom és pólóm van, ezért, ha nem lesz
különösebb program, már vasárnap nekilátok a nagybevásárlásnak. Vicces lesz, egy bőrönddel jöttem, kettővel
megyek haza.
Ötletem sem volt, hogy hogyan öltözködjek, hiszen míg
Moszkvában fagypont körüli, amikor viszont megérkezek, akkor meg legalább húsz
fok lesz a hőmérséklet. Egy nagy télikabát alá felvettem egy vékony, hosszú
ujjú bodyt, egy farmert és az újonnan vett fekete csizmámat. Egy kicsit fáztam,
de ha leszállok, legalább nem fogok hőgutát kapni. A reptéren minden rendben
ment. Izgultam az utazás miatt. Elfogott valami új érzése, mintha megszöktem
volna az edzés elől, elhagyom a központot, és egy másik kontinensre menekülök.
Március tizenhetedikén, pénteken elhagytam Oroszországot. Fogva tartott az
edzés, húzott a kötelesség, ezért is volt olyan jó érzés végre megszabadulni
mindentől. Ijesztő belegondolni, hogy elhagytam végleg az országot. Annyira
hihetetlen ez az egész. Egy nyaraláshoz hasonlított. Magam sem tudom, hogy
mikor mentem utoljára. Este hat órakor szállt fel a gép. Elszakadtam a fagyos világtól, és tudva, hogy úton vagyok Melbourne
felé, nyugodtan hunytam le a szemem.
Huszonhat órán keresztül ültem a repülőn. A nyakamat
elaludtam, és egy idő után már sehogy sem találtam meg a kényelmes pozíciót.
Egy örökkévalóságnak tűnt, bár a nagy részét próbáltam átaludni. Ha pedig nem
tértem nyugovóra, akkor az élet nagy dolgain filozofáltam. Ijesztő volt belegondolni, hogy több mint tízezer méter magasan vagyunk
a levegőben, és alattunk a véget nem érő óceán.
Helyi idő szerint, vasárnap nulla óra harminchét perckor
landolt a gép. Annyira nem volt furcsa az időeltolódás, hiszen este indultam,
csak két nappal és négy órával később szálltam le. Mintha azok a napok kiestek
volna, teljesen olyan érzésem támadt, bár, ez részben igaz is volt.
Megkerestem az egyetlen bőröndöm a futószalagon, és magam
után húzva elindultam megkeresni a kijáratot. Ahogy felértem a mozgólépcsőn,
gondoltam, leülök egy kicsit. Igaz, hogy az idő nagy részét alvással töltöttem,
de mégis nagyon kimerültnek éreztem magam. A nyakam fájt, a fejem hasogatott.
Nem tett jót ennyi repülés egyhuzamban. Elővettem a telefonom, és megnéztem az
időt. Átállítottam az órát, ami már a jó, helyi idő szerint egyet mutatott.
Levettem a kabátom, és leraktam magam mellé. A levegő a légkondicionáló miatt
tizenöt fok körül járhatott, szerencsére nem sültem meg hosszú nadrágban. Míg
ültem, s vártam, hogy elmúljon a hirtelen érkezett rosszullét, elmerengtem.
Biztos jó ötlet volt eljönni? Mi van akkor, ha behívnak előbb? Esetleg nem megy
a gép, és nem érek be időben? Egyértelmű, hogy nem tudhatják meg a kis
kiruccanásom. Hallom a fejemben Tatyanát, amint rajtam köszörüli a nyelvét. ,,Aki bulizni megy, az edzésre is tud jönni!"
Tatyana, nos, nem a kedvességéről híres. Állítólag azóta
ilyen ,,morcos", mióta meghalt a lánya. Még a legidősebb versenyzőnk,
Svetlana sem ismerte, csak a még korábbi felnőtt tagok. Én csak szóbeszédből
hallottam, a teljes történetet nem ismerem. Alle Danchenko platinaszőke haját,
alacsony termetét és jeges kék szemét az anyukájától örökölte. A képe kint van
a központ falán. Közelebbről megnézve, tényleg hasonlítanak. Tatyana már a
válogatottat vezette, amikor Alle, a lánya is csatlakozott. Hasonló, mint az én
esetem. Túl korán kezdett átmenni az egész edző és lánya kapcsolatba, hiányolta
a szeretet. Tatyanának hatalmas elvárásai voltak felé, mindenképpen világelső
szinkronúszót akart belőle faragni. 2004-ben megtörtént a baj.
Visszaemlékezések szerint Alle egyre kevesebbszer jött edzésre, ami miatt az
anyja nagyon ideges lett. Egyik este egyedül maradt otthon a lány. Senki sem tudja, hogy honnan ismerte azt a
csomót. Látszott, hogy előre meg volt tervezve az egész. Ezt már régen
eldöntötte magában.
Nem mondta el nekem senki sem a pontos dátumot. Mintha
eltitkolták volna előlem, csak azt nem tudom, hogy miért. Csak annyit
említettek előttem, hogy 1999 január. Amikor Alle végérvényesen elhagyta az
élők sorát. Felakasztotta magát a szobájában. Bele se merek gondolni, hogy ezek
után Tatyana hogy maradt ilyen erős. Hazaérni arra, hogy a saját gyermeked már
nem lélegzik. Borzalmasan megrázhatta. S gondolhatjátok, ezek után a vidámság
elmúlt. A (volt) férjével beadták a válópert, és innentől az edzőm az életét a
szinkronúszásnak szentelte. Nem hiába, őt tartják a legjobb szinkronúszó
edzőnek az egész világon. A könyörtelenségének híre ment, mindenki tart tőle
egy kicsit, még ha nem is vallja be. Hatalmas tekintély övezi, amiért keményen
megdolgozott. Az edzésmódszerei nagyon hatásosak. Nincs kegyelem, hanem kemény
munka folyik állandóan. Állítólag, akit folyamatosan cseszeget, abban megbízik.
Ezért lehetnek különbségek a bánásmódban csapaton belül. Eszembe jutottak
Natalia (Ishchenko) szavai.
,,- Azért bánt ennyire
téged, mert te vagy a nagy reménysége."
Ez még akkor volt, amikor újonnan csatlakoztam. Emlékszem,
feltűnt, hogy velem Tatyana sokkal szigorúbb, minden hibámat kiszúrta és le is
szidott érte. Ilyenkor elgondolkodtam azon is, hogy kilépek, hiszen ez
tűrhetetlen volt. Az apró kis utalásai, állandó piszkálódásai, megjegyzései
rendesen próbára tettek. Csak az elszántságomnak köszönhetően maradtam ott. Nem
tulajdonítottam nagy jelentőséget ezeknek a szavaknak, csupán vigasztalásnak
véltem. Tényleg én lennék az a nagy valaki? Érdekes
gondolat.
Megráztam a fejem, és igyekeztem lenyelni a torkomban
keletkezett gombócot. Mindig is érzékenyen érintett, amikor Alléra gondoltam.
Érdekelt a múltja, hogy miért tette ezt az egészet. Szívesen megismerném.
Többet akarok megtudni róla, de nem merek kérdezni. A többiek nem mondanak
semmit, és az már milyen lenne, ha valamelyik edzőt kérdezgetném? Így sajnos a tudatlanság birtokában kellett
maradnom.
Eldöntöttem, hogy ideje indulni, de előbb eszembe jutott
valami. Ha már ennyire a szinkronúszáson kattogott az agyam, azért megnézem,
hátha jött új e-mail. Sose lehet tudni. Az értesítéseket még mindig nem néztem
meg, csak és kizárólag a postafiókomra koncentráltam. Érdekes, egy új levelem
jött, mégpedig Tatyanától. Amint beleolvastam, a szemöldököm a plafonig
szaladt.
,,Szia Elena!
Reméljük, már jobban
vagy, várunk vissza a központba kedden. Az edzés időpontja nem változott, ugyan
az minden.
Hosszas gondolkodás és
töprengés eredménye, de Natalieval eldöntöttük, hogy benne leszel a keretben.
Mariát nem akarjuk kivenni, ezért Aleksandra helyére állsz be. Ettől
függetlenül az ugrások nagy részét te fogod végrehajtani, a duplánál pedig te
állsz Maria nyakába, és nem fordítva. Gondolom, hogy elvállalod, hiszen nem úgy
ismertünk meg, hogy megfutamodsz a kihívások elől. És abban sem kételkedek,
hogy otthon már elkezdtél edzeni. Vigyázz, hogy ne törd vissza a lábujjadat,
vagyis azzal a lábaddal ne csinálj fekvőtámaszt. Kedden megnézem a törés
állapotát, de versenyre már egész biztos rendben lesz a spicced.
Ne feledd, csak a
proteinpor, semmi csoki!
Kezdd el tanulni
Aleksandra helyét, a lábadtól függ, de szerdán valószínűleg te állsz be.
Tatyana Danchenko"
A szám is nyitva maradt, mire a végére értem. Rendesen
meglepett a levél, de egyben boldog is voltam. Sikerült, még ha törött lábbal
is, de megkaptam Aleksandra helyét. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, hogy
egyszer csak kikerült. Gyanítom, nem leszünk legjobb barátnők. A levélből
furcsa mód éreztem a törődést, azt, hogy tényleg aggódik értem. Ez meglehetősen
szokatlan. Tatyana senkivel sem szokott kedves lenni, pláne nem törődni. Azért
a végére odaszúrt. Burkoltan azt jelenti, hogy ugyan abban a súlyban vár
vissza, mint mikor elmentem, és el ne lustuljak. Eszem ágában sem volt csokit
enni, inkább tonnaszámra faltam a szőlőt, és egyéb gyümölcsöket. Észrevettem
egy másik burkolt jelzőt is. A saját lányára utalt az edzős résznél. Gondolom,
Alle is mindenkinek meg akart felelni, ezért otthon is gyakorolt. Szerintem
most csak azért tűnt fel, mert az előbb ezen rágódtam egy ideig. Biztos vagyok
benne, hogy máskor is elejtett egy-két ilyet, csak nem vettem észre. Inkább
mostantól kezdtem el figyelni az ilyeneket. Az utolsó mondathoz csak annyit
fűznék hozzá, hogy azt nem mondta, hogyan. Úgy látszik, jó kedvében volt a
levél írása közben.
Miután felfogtam, hogy ténylegesen van helyem a keretben,
határtalan boldogság fogott el. Nem akartam elbízni magam, de amit Tatyana
mond, az úgy is van, nem szokta feleslegesen jártatni a száját. Éppen ezért is
éreztem hatalmas bűntudatot a lelkem mélyén. Ő berak úgy a csapatba, hogy ott
sem vagyok, megbízik bennem, erre én eljövök ,,nyaralni"? Hogy képzeltem
ezt? Most azonnal vissza kellene mennem. Ezt nem szabadott volna, hatalmas
felelőtlenség volt. Bár, otthon meg mit tudnék csinálni? Már eljöttem, úgy is
mindegy. De még itt vagyok a repülőtéren, foglalok jegyet és vissza tudok menni!
Kétségek közt vívódtam, de abban igazat adtam magamnak, hogy
eljöttem, nincs mit tenni. Egy kis pihenés jót tesz. A hotelszobában is tudok
edzeni, ha a pályán sétálok, az se kis táv, ergo fejlesztem az
állóképességemet. Futni úgy sem tudok, egyenlőre csak formában kell maradnom. Azzal
nyugtattam magam, hogy most kipihenem a fáradságot, és újult erővel fogok
támadni! Jót tesz egy kis frissítés, és még világot is látok közben.
A marcangoló érzés nem tűnt el, de legalább enyhült egy
kicsit. Ha minimálisan is, de edzek, akkor nem eresztek le, de az
energiaszintem megnövekedik az új élményeknek köszönhetően. Újra erőre kapok,
eltűnik a fáradság, és sokkal jobban tudom végezni az edzéseket is. Viszont
most ki kell zárnom minden gondolatot a szinkronúszással kapcsolatban. Nem
szabad vele foglalkoznom, így egyfajta újdonság lesz az edzés is. Egy hét alatt
semmit sem lehet elfelejteni, másrészt meg olyan mélyen beleásták a fejembe a
mozdulatokat, hogy időskoromban is emlékezni fogok rá. Gyorsan visszaírtam az edzőmnek, és biztosítottam a hogylétemről. A vécében megigazítottam a hajamat,
ellenőriztem a gyűrűmet, és elégedetten mosolyogtam rá a tükörképemre. Jövök, Melbourne!
Kilépve a forgóajtón, megcsapott a meleg levegő. Langyos
szellő szinte simogatta az arcomat. Talán jobb is, hogy így alakult.
Beszívtam a kissé párás levegőt, és
körbenéztem. Elhaladtam a hatalmas, Melbourne felirat mellett is. Az utcán csak
a lámpák égtek, azonban főút lévén elég nagy volt a forgalom, még ilyenkor is.
Az eget csillagok borították be, és megleltem a szememmel a holdat is. A
mellettem lévő parkolóban számtalan márkás autó parkolt. A pálmafák különösen
tetszettek. Még sosem láttam ezt a fajta növényt, de igazán hazavittem volna az
egyiket. A hosszú nadrág és a body együtt igen melegnek bizonyult, ezért a
kezemmel legyeztem magam. Milyen furcsa. Oroszországban maximum nyáron van
ilyen meleg napközben, nem hogy este! A legtöbb ember a buszhoz tartott. Fiatal
lányok, ízlésesen felöltözve nevetgéltek. Őket nézve eszembe jutott, hogy nem
is tudom, milyen az az érzés, amikor elmész a barátnőiddel valahova, és csak
jól érzitek magatokat. Mennyire jó azoknak az embereknek, akik megtehetik, hogy
eme csodálatos kontinensre eljutottak! Szerencsésnek érzem magam, hogy ez nekem
is megadatott. Már csak a jó oldalát láttam a balesetnek a vízben.
Szerencse, hogy az alapnyelv az angol, így mindent tudok. Átmentem
az úttesten, és az egyik pálmafánál megtámaszkodtam. A hajam szabadon omlott a
hátamra, de a tarkóm legalább ötven fokra felmelegedett. Sikeresen szereztem
egy taxit. Beszállva az egyik sárga autóba, elégedetten konstatáltam, hogy
hideg levegő áramlik a nyílásokból. Bediktáltam a címet, és fél óra múlva ott
is voltunk. Az út közben kétszer is majdnem elaludtam. A szemem magától akart
lecsukódni, a pilláim egyre nehezebbek lettek. Meglátszott rajtam a fáradtság. Kiszálltam,
és dollárba fizetve távoztam. Lehet, hogy pénzt kellett volna váltani, ugyan is
itt ausztrál dollár van. Legalább annyi eszem volt, hogy amerikait hoztam, és
nem az orosz rubelt. Azzal aztán nem sokra mentem volna.
Felnéztem az előttem tornyosuló épületre. A The Langham
fényűző világítása tárult elém. Magam után húzva a bőröndöt, beléptem az
aulába. Az öt csillag természetesen itt is meglátszott. Krém és barna volt az
uralkodó szín. A padlót krémszínű kőlapok fedték. Tovább haladva egy nagy
belmagasságú térhez értem. Közepén egy barna fa asztal található, amire egy
hatalmas váza rózsát raktak a rózsaszín két árnyalatában. Mögötte húzódott a
szürke szőnyeggel leterített, vas korlátokkal szegélyezett márványlépcső. A
közepén egy emelvény választja szét az utat. Az oszlopok barnával keretezett,
különböző árnyalatú bézs lapokból vannak kirakva. Az emeleten látszik, hogy a
barna
korlát előtt zöldellő növények vannak ültetve. A plafonon stílusos fehér
világítás szűrődik ki a lapok között. Mit ne mondjak, pazar látvány tárult
elém.
A pult mögött ülő lány kedvesen eligazított, látta rajtam,
hogy mindjárt elalszom. Megkaptam a szobakulcsot. Apa okos volt, és emlékezett
rá, hogy nem bírom a lifteket, ezért a másodikon kaptam helyet. Így is fel
kellett szenvednem magam a lépcsőn, bár a boy hozta a bőröndöt. A lány még lent
a kezembe nyomott valamit, amit elmondása szerint nekem hagytak itt, de nem
néztem meg, mi az. A szobával sem törődtem különösebben, majd reggel megnézem,
hogyan is néz ki. Jelenleg csak az a fontos, hogy legyen valahol egy ágy.
Megköszöntem az egyenruhásnak a segítséget. Lerúgtam a lábamról a cipőt,
levettem a ruháimat, és bemásztam az ágyba. A
hosszú út, a lépcső, és ez az egész Allés ügy kimerített.
***
Arra ébredtem, hogy megsülök. Szó szerint. Mivel este nem
húztam el a függönyt, ezért a délelőtti nap teljes egészében a takarómat
melegítette. A hajam csomókban tapadt a homlokomra, és biztos voltam benne,
hogy a le nem szedett sminkem teljes egészében lefojt. Mit ne mondjak, csodás
látvány lehettem. Kimásztam a fogva tartó fehér paplanból, és elhúztam az egyik
függönyt. Ha már az este elmaradt, most jobban körülnéztem a szobában. Az ágy
uralkodó fehér színét megtörte az egyik szürke szín párna, amely jól illett a
kissé régies stílusú fakerethez. A falakat barnás-sárgás árnyalatú tapéta
fedte. Az imént elhúzott függöny színe megegyezett az előtte álló zöld
fotellel, amihez tartozott egy lábtartó és egy kis üvegasztal. A mellette lévő
állólámpa szolgált fényt az
olvasáshoz. Tőle balra, még mindig az ablak előtt
egy fa szék állt a hozzá tartozó, ugyan abból az anyagból készült asztallal.
Rajta elhelyezve egy üvegtál, amiben fehér és zöld virágok pompáztak. A szoba
közepén lévő franciaággyal szemben és az asztal előtt állt a tévé, egy
kisszekrényen. Az egyik falon egy festmény, míg a másikon egy tükör függött.
Ahogy megmondtam, még egy fürdő tartozott ehhez a helységhez, ami ugyan ilyen
pazar látványban pompázott. Nem aprózták el a dolgokat. Ha kinéztem a zöld
keretes, majdnem az egész falat elfoglaló ablakon, a belváros képe tárult elém.
Összeszedtem a ledobált ruháimat, és kinyitottam a bőröndöt.
Elővettem a legnyáribb elhozott szettemet. Furcsa érzésem támadt, hogy a
lábamat mutatva kell az emberek közé mennem. Már túlontúl megszoktam a telet.
Igaz, hogy edzésen meg fürdőruhában vagyunk, de ott csak lányok látnak. Amikor
belebújtam volna a rövid melegítőmbe, eszembe jutott, hogy ez egy öt csillagos
hely, így minden bizonnyal nem mehetek le reggelizni. Szuper, akkor elő kéne
kotorni a koktélruhákat. Az legalább van.
A fürdőbe belépve örömmel konstatáltam, hogy helyesen
ítéltem meg a külsőmet. Csapzott haj és pandaszemek. Még mindig fehérneműben
visszasiettem a random helyen ledobott bőröndhöz. Természetesen a kistáska,
amiben a sminkeket tartom, a legaljára került, így az összes ruhámat ki kellett
dobálnom. Szerencsére minden előkerült, így elfogadhatóan léptem ki. A hajamat
szabadon engedtem, de felül összefogtam, mivel kezdett látszani, hogy zsíros a
töve. Meg kéne mosni. Igyekeztem
elegánsra fogni a figurát, így a szempillaspirál mellé szemhéjpúder is került.
A nude sminkhez minden passzol, így bármelyik ruhám közül szabadon dönthettem.
Először a feketét próbáltam fel, de úgy néztem ki, mint aki temetésre készül,
ráadásul rettenetesen sápasztott is. Hálát adtam az égnek, hogy elhoztam az
egyetlen világos színű ruhát is, így a lenge, sötétkék csipkés ruhámat vettem
fel. És most jött a probléma. Mit vegyek fel a lábamra? Sportcipőt nem vehetek,
az hogy néz már ki, csizmával pedig elég fura lenne járkálni a harminc fokban.
Még a végén rockernek néznének. Marad a papucs, ha nem akarnak beengedni, fel
tudom hozni mentségként, hogy nem jön rám a magas sarkú. Zoknit nem vettem fel,
így látható volt a kötés is. Elegáns látvány lehettem.
A korlátba kapaszkodva óvatosan lebicegtem a lépcsőn. Az
étterembe érve az első dolog, amit tapasztaltam, hogy itt se aprózták el a
díszítést. A fehér kőpadlón hallatszottak a tűsarkúk kopogásai, a falak egy
egészen furcsa, talán barnás-narancsos árnyalatban tündököltek. Középen kék
színű, üveggel körülvett emelvényeken láthattunk pár kiállított tál ételt.
Fölöttük lógtak egy kis
drótszerűségen lámpák. Velük szemben egy pulton
sütöttek mindenfélét. Érdekelt az ausztrál konyha. Ha már eljöttem a világ
másik oldalára, akkor muszáj megkóstolnom, hogy mik vannak itt. Azt viszont nem
néztem meg, mielőtt eljöttem, hogy egyáltalán tudok-e valamit enni. Ki tudja,
hogy itt milyen ételek vannak. Mikor beléptem, köszöntem a pult mögött álló
lánynak, és bediktáltam a szobaszámom. A járásomon meglátszik, hogy valami
nincs rendben az egyik lábammal, egy kicsit sántítok még.
Csak most szembesültem vele, hogy sikeresen lekéstem a
reggelit, s már az ebédidő kezdődött meg tíz perce. Legalább tízig aludtam,
hiszen a készülődés is minimum két óra volt. Ezt betudtam annak, hogy hajnalban
feküdtem le. Holnapra viszont ébresztőt kell állítanom, nem szabad rászoknom a
sok alvásra.
A pultok körül járkáltam, s bámultam az érdekesebbnél
érdekesebb ételeket. Először előételnek valamilyen gyümölcs- vagy zöldséglevest
gondoltam, hogy maradjunk az egészséges vonalnál, de hiába. Egyiket sem láttam,
úgy őszintén, még leveseket se. Csak az egyik volt szimpatikus, aminek a tábla
szerint curry laksa a neve. Belenéztem a tartályba, és halszerű valamire
következtettem. Az első gondolatom szerint ezt kihagyom inkább. Nem rajongok a
halfajtákért. Nézzünk inkább főételt. Csirkét igazából nem nagyon találtam, de
láttam szalonnát (nem a zsírosabb fajta, majdnem az egész hús), valamilyen
fűszeres dolgot. Egy pulton rengeteg fajta sushi sorakozott, kár, hogy nem
rajongok értük. Grillkolbász, steak, de még panírozott cápát is találtam,
fish&chips formájában. Mikor már ötödszörre jártam körbe az egész
kirakatot, eldöntöttem, hogy a húsos piték közül választok. A lamb pie, azaz
bárányraguval töltött pite volt a legszimpatikusabb. Szedtem hozzá salátát, és
leültem az egyik ablak melletti asztalhoz. Érdekes, hogy az otthon egzotikusnak
számító gyümölcsöket is simán meg lehet találni, például mangót, papayát,
ilyeneket. Csak szurkáltam a pitét. Még sosem ettem bárányhúst, csak csirkét a
fehérje miatt. Fogalmam sincs, hogy ebben mi van, de mindenestre, azért
megkóstolom. Bekaptam egy falatot. Rosszabbra számítottam. Ahhoz képest az íze
egészen jó, bár nem mondanám, hogy minden nap ezt fogom enni. Rendeltem még egy
kancsó hűtött vizet, és nekiláttam az ebédnek.
Egyetlen főétel után távoztam az étteremből. Még
megkóstoltam az egyik sushit, hátha itt más, de nem. A pite elég volt, bőven
jóllaktam vele. Gondoltam, felhívom apát. Leültem az előtérben az egyik
kényelmes fotelbe, és tárcsáztam.
Elmondta, hogy ma nyugodtak
csináljak akármit, a pilóták hétfőn érkeznek. Még csak a szerelők és a mérnökök
vannak itt, meg a munkások. A pályára már kezdik kihordani a cuccokat, de egy
nap alatt nem fognak végezni, így átcsúszik holnapra is. Mondta, hogy hagyott
nekem itt egy belépőt, amivel akármikor be tudok menni a boxba. Szóval az volt
az, amit a kezembe nyomtak, mikor bejöttem. A Red Bull és a Torro Rosso egész
csapata ebben a szállodában fog megszállni, a többieket nem tudja. Sok sikert
kívántam neki a munkához, és elköszöntünk. Eldöntöttem, hogy elmegyek
vásárolni, mint ahogy terveztem. Alig várom a holnapot. Végre újra láthatom
Danielt! Hiányzott, hogy valakivel tudjak beszélni, úgy igazából. Edzésen
vigyázni kell a számra, még Vladának sem mondhatok akármit. Kíváncsi voltam a
pályára is. Ha lesz ideje, remélem, az ausztrál körbevezet. A tudat, hogy húsz
híres pasi fog körülvenni, még ha csak átvitt értelemben is, de feldobott. Ez az álomnyaralás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése