32

2017. május 13.

Spanyolország, Barcelona

Pontban hat órakor csörgött az ébresztő, de már előtte is az erkélyen nézelődtem. Tegnap hamar ágyba bújtunk, és sikerült is elaludnom. A függönyöket direkt nem húztuk be, így a reggeli napfény teljesen bevilágította a szobát. Imádtam erre kelni, sokkal üdébbnek éreztem magam tőle. Alla természetesen ezzel nem így volt, nyöszörögve nyomta le a telefonját, hogy megszűnjön az idegesítő zaj. Miután realizálta, hogy hol is van, felült, és rám nézett.

- Még mindig akarsz menni? - kérdezte.

- Igen, szóval kezdj el öltözködni - mondtam, és bevonultam a fürdőbe. Megfésülködtem, és lófarokba kötöttem a hajam. Sminket természetesen nem vittem fel. Szerencsére futócuccot mindig csomagoltam. Egy sima fekete rövidnadrágot, sportmelltartót és egy trikót vettem fel, plusz a napszemüvegemet. A telefonomat a zsebembe csúsztattam, majd becipzáraztam, és készen is álltam. A szobatársam még csak most nyitotta ki a bőröndjét.

- Ez most komoly? - álltam csípőre tett kézzel.

- Jól van, na - mérgelődött.

Fél hétkor léptük át a pálya bejáratát. Csak egy üveg vizet hoztunk, amit az immáron kinyitott Red Bull motorhome-ba le is raktunk. Úgy terveztük, hogy törölközőt majd Danieltől kérünk, a szállodait nem akartuk elhozni. Kiértünk a tiszta pályára. A paddockban és a boxutcában csak pár ember lézengett, azok is főként csak a szervezők. Furcsa volt így, lenyugodva látni a Catalunyát. Egy sóhajtás után megindultunk futólépésben. Úgy terveztük, hogy körülbelül nyolckor már végzünk, visszaszaladunk a hotelbe egy zuhanyra, és jövünk tizenegyre, a harmadik szabadedzésre.

Szerencsére semmi és senki sem zavart minket, kényelmes tempóban kocogtuk végig a körülbelül öt kilométer hosszú pályát kétszer. Nem siettünk sehova. Nem mondom, hogy nem volt megterhelő, de azért nem rohadt le a lábam. A levezető sétát végigbeszéltük. Szó esett Lewisról is, a témával kapcsolatban kiadtam magamból mindent. Teljesen megnyíltam Alla előtt, sokkal szorosabbnak is éreztem a barátságunkat, mint Vladával. Mellesleg, azt sem tudtam, mi van a lánnyal. Nekem úgy tűnt, inkább Aleksandra társaságát kereste, nem is gátoltam meg ebben. Azért örültem, hogy valaki mellettem áll a csapatból is, ha már Natalia visszavonult, az egyedüli, aki támogatott a keretből.

A kijárat felé igyekeztünk a sok ember között. A pálya megtelt élettel, nyolc után már a csapatok nagy része megérkezett. Pár méterre voltunk csak a kaputól, amikor egy biciklis tartott felénk. Utat akartunk engedni neki, de megállt előttünk. A tagot nem ismertem fel egyből a napszemüvege miatt. Lerakta a lábát és megtámasztotta magát.

- Jót tesz a reggeli futás - mosolyodott el kisfiúsan. A szakálla miatt nem hittem, hogy korunkbeli.

Szőke haján csillogott a napfény, hasonló fazonja volt, mint Danielének. Levette a napszemüvegét, de még így sem ugrott be a neve. Te jó ég, azok a szemek! A tengerkék íriszek teljesen rabul ejtettek. Hogy lehet valakinek ilyen szép szeme? Pár pillanatig fogva tartotta a tekintetemet, majd átvándorolt a mellettem álló lányra. Annyira rájöttem, hogy a nemzetisége német, látszott rajta.

- Pontosan - kacsintott rá Alla. Nem is számítottam másra, egyből flörtölni kezdett vele. Ő már csak ilyen, mondjuk, én elképzelni sem tudnám, hogy bepróbálkozok valakinél. Inkább az a félénk, csodára várós típus voltam. Ezzel ellentétben a csapattársam nagyüzemben tolta az ipart, az ujjai köré csavarta Danielt, és úgy látszik, most ezt az idegent is célba vette. Maxet szerencsére még nem ismeri, bár, ha jól tudom, nem szereti a fiatalabbakat. Nem rosszindulatból, de kíváncsi vagyok, végül lesz-e valami itt a paddockban.

- Mennem kell, örülök a találkozásnak! - intett, miután egy vörösbe öltözött ember befelé terelte. A szállodába vezető úton természetesen szóba került.

- Láttad azokat a szemeket? - tett fel egy költői kérdést Alla.

- Mehetek zuhanyozni, vagy mész te? - kérdeztem, ügyet sem vetve az öt perce tartó áradozására.

- De láttad? - nézett rám úgy, mint aki mindjárt elolvad. Igen, Alla képes beleszeretni valakibe öt perc alatt. Néha irigylem ezért a tulajdonságáért. Sokkal szórakoztatóbb lehet úgy az élet, hogy bármit meg mersz tenni, egyszerűen csak élsz. Nekem még ez se megy. Valami szerelemhez hasonló dolgot tapasztaltam, de az is csak a múlt. Tizennyolc évesen az átlagember bulizni jár, miközben nekem még a társalgás is gondot okozott. Valamennyivel nyitottabb lettem az elmúlt időben, Danielnek köszönhetően, de még így is szoktam érezni, hogy a vér az arcomhoz áramlik egy baráti bók után is.

- Igen, láttam - biztosítottam róla, miután rájöttem, hogy még nem válaszoltam.

- Mehetsz előre, még ki kell választanom a szettemet - válaszolta, és bevonultam a fürdőbe. A hideg vizes zuhany rettentően jól esett, teljesen felfrissültem. A hajamat inkább összekontyoltam, tudtam, hogy iszonyatosan párás lesz a levegő, nem akartam, hogy felforrjon az egész hátam. Egy szál törülközőben kimentem, és megálltam Alla mögött.

- Mit vegyek fel? - kérdeztem tőle, tudva, hogy biztos kitalál valamit, nekem ötletem sem volt.

- Valami egybe ruhát, ami jól néz ki - mondta, és becsukta maga mögött az ajtót. Eszembe jutott, hogy még régebben vettem egy nyárias, sötétlila színű ruhát. A háta ki volt vágva, de a dekoltázsa nem sokat mutatott. Inkább az elegánsabb kategóriát képviselte, plusz kényelmesen éreztem magam benne. Felvettem a gyűrűt, és indulásra készen leültem a fotelba. Írtam Danielnek, hogy majd este lemegyek a könyvért, tegnap ugyanis nem volt alkalma odaadni. Nem akartam, hogy Alla belefolyjon ebbe az egészbe, ezért nem is örültem volna neki, hogyha tudomást szerez róla. 

***

Sikerült kezdésre beesnünk, azonnal elfoglaltuk a helyünket, és figyeltük az edzést. Raikkönen azonnal ki is gurult közepes keveréken, ami amúgy teljesen felesleges volt erre a hétvégére, a futamon senki sem használta. Daniel kigurult egy körre, de vissza is jött, ahogy eddig igazából mindenki. Alonsóé az első mért idő, de folyamatosan panaszkodott a rádióban. A tizenhetedik percig igazából semmi érdekes nem történt - mondjuk utána se nagyon -, a Ferrarik ugrottak az élre. A két Mercedesnek még nem volt ideje, mint ahogy még az RB-nek se. Fél óra kellett, de az ausztrál is ment egy mért időt, igaz, csak a hatodik helyre volt elég. A negyvenegyedik percben Perez csúszott ki a tizenhármas kanyarban. Daniel feljött az ötödik helyre közepesen kemény garnitúrán, de ebben az egy órában kétlem, hogy a valós sebességeket láthattuk. Lesz itt még meglepetés, bőven. Tíz perccel a leintés előtt Vettel autója állt meg, a szerelők tolták vissza a Ferrarit. Az utolsó kilenc percre Valtteri Bottas is kigurult, akinek egészen idáig szerelték az autóját. Letelt az egy óra, véget ért a harmadik szabadedzés. Nem szolgált túl sok izgalommal, Dani maradt a hatodik helyen, Max mögött. Pár percig csak nézelődtem, majd felálltam, hogy megnézzem, kicsatolták-e már az ausztrált, ugyanis vele szándékoztunk ebédelni. Felénk sétált, még a bukója is rajta volt.

- Találkozzunk az ebédlőben, átöltözöm - mondta, és elsietett.

Tíz perccel később már a tegnapi társasággal falatozgattunk. Csak a szokásos, újabb csata az edző és a pilóta közt, egészséges ételek tömkelege. A fiúk elmentek edzeni egyet az időmérő előtt, így sajnos maradtam Allával és a hülye ötletével. Igen, már megint kitalált valamit.

- Sétáljunk végig a boxutcán! Így Lewis is láthatja, milyen szexi vagy, na meg megkereshetem azt a szép szemű idegent - áradozott. Kérlelően néztem rá, de nem menekülhettem, magával rángatott. Azt inkább meg sem említettem neki, hogy mi van, ha éppen edzenek, esznek, nincsenek is kint.

A legalább harminc fokos aszfaltra értünk ki. Rajtunk kívül még rengetegen sétálgattak, szerelők, fotósok, vagy csak simán látogatók. A garázsok el voltak kerítve a kíváncsi tekintetek elől, bent már serényen folyt a munka, felkészülés az időmérőre. A nagy emberforgatagban nem sokat láttunk, a szél is felélénkült, ezért figyelnünk kellett a szoknyánkra, nehogy belekapjon, és a végén egy hatalmasat villantsunk. Miközben Alla a tömeget kémlelte, én az autóalkatrészeket figyeltem,

legfőképp a kihelyezett tartalék orrkúpokat. Érdekesnek találtam a kialakításukat, legszívesebben végigsimítottam volna rajtuk, csak tudtam, hogy nem szabad. Az edzőtársam, miután megunta a hasztalan nézelődést, átirányított a paddockba. Fogalmam sem volt, hogy hogy jegyezte meg az utat, mindenesetre, már a pálmafák közt találtuk magunkat.

- Ott van! - sikított fel Alla, mire jó páran felénk kapták a tekintetüket.

- Leégetsz - motyogtam magamban. Ügyet se vetve rám, a többi embert fellökve rántott magával egy piros sapkában lévő férfi felé. Mire odaértem, már épp a számát kérte el a lány. Fogalmam sincs, hogy hogy tud ilyen közvetlen lenni másokkal. Mellesleg érdekes, hogy én nem akarok pasit, és nem is foglalkozom velük, mégis alakulóban volt egy, ő pedig mindenáron szeretne valakit maga mellett tudni, és be is veti magát, de nem talált még senkit.

- Áh, te is itt voltál reggel - fordította felém a fejét. Jó, hogy észreveszel, itt állok mellettetek már vagy fél perce.

Nem akartam harmadikat játszani, ezért megbeszéltem a lánnyal, hogy fél kettőkor találkozzunk a boxban. Először nem volt ötletem, ezért megkerestem Danielt, de rájöttem, hogy ő minden bizonnyal elfoglalt. Ezért a Red Bull udvarába igyekeztem, ahol mindenki tolongott, más csapatokból is. Kihúztam az egyik műanyag széket, és leültem rá. Csak élveztem a friss levegőt, a nyüzsgést, ami betöltötte a helyiséget. Figyeltem az embereket, mi jót csinálhatnak, úgy tűnt, mindenki kedélyen elcseverészett a másikkal. Hornert néztem, aki az épület mellett ácsorgott. Tovább vezettem a tekintetemet az ajtóra, bár ne tettem volna. Egy szőke hajú nő futólépésben igyekezett, azonnal felismertem. Imádkoztam magamban, hogy ne ő kövesse, de nem találtak meghallgatásra imáim. Lewis teljes életnagyságában, látszólag nagyon elfoglalva sietett a nő után. Napszemüveget nem viselt, csak a csapatsapka fedte a fejét, így követni tudtam, merre néz. Egy pillanatot sem pazarolt rám az életéből, pedig eléggé észrevehető helyen ültem. Átvágtak a létesítményen, és el is tűntek a szemek elől.

Úgy gondoltam, ennyi levegő elég is volt, reméltem, Alláék is végeztek a romantikázással. Visszamentem a boxba, és leültem arra a helyre, ahonnan majd követni fogom az időmérőt. Hirtelen levágta magát valaki mellém, arcra talán az egyik Red Bull fotós.

- Nézd! Ez szerintem jó lett - tartotta felém a gépét, amin egy fotó volt megnyitva. Azt a pillanatot örökítette meg, amikor felállok, rátámaszkodok a pultra, és egy kicsit előre hajolok. Ez akkor történt, mikor megnéztem, hogy Daniel kiszállt-e már. Meglepően jól sikerült, ahhoz képest, hogy én vagyok rajta. Megkérdezte a férfi, hogy felteheti-e a csapat közösségi oldalaira. Beleegyeztem, igazából nem akartam megbántani, ha már ilyen jó fotót lőtt.

***

Lengett a zöld zászló, hivatalosan is megkezdődött az időmérő edzés. Alla pár perccel ezelőtt esett be, még órákig búcsúzkodott az új szerelmétől. Nem kérdeztem meg, hogy mi is történt, inkább feszülten figyeltem, ahogy Daniel beszáll az autóba. Mindenki tudta, hogy ez az év nem úgy kezdődött, ahogy várták, a feszültség a tetőfokára hágott. Igazából én csak azon izgultam, hogy Max előtt végezzen, a többi nem is nagyon érdekelt.

Két perc telt el, mikor Daniel lecsapta a sisakrostélyt. Egy pillanat alatt levették a gumimelegítőket, és már ki is gurult az RB13-as. Páran már kimerészkedtek. Egy perccel később az egyik Ferrari megállt a pályán. Titkon reméltem, nem indul el, hiszen egy már egy hellyel előrébb lett volna, de sajna percek múlva újra elindult. Olyannyira, hogy az élre is ugrott. Grosjean megpördült a tizenhármas kanyarban. Mellesleg, ott rengetegen szoktak hibázni, nem valami könnyű az a forduló. Öt perccel a Q1 vége előtt a kiesőhelyen: Kvyat, Magnussen, Palmer, Stroll és Grosjean. Azonban a legutóbbi javítani tudott, így Vandoorne került veszélybe. Egy perc volt hátra. Míg a középcsapatok róják a jobbnál jobb köröket, az élcsapatok pihentek. Dani is a boxban várakozott. Végül a Q1 kiesői: Ericsson, Palmer, Stroll, Vandoorne, Kvyat. Elindult a Q2, Hamiltoné volt az első mért kör. Még itt sem szoktuk látni a valós erőviszonyokat, igaz, mi mindent beleadunk, de például a Mercedes bevett taktikája, hogy a végén felcsavarják a motort, és hirtelen ellépnek. Grosjean elszállt a sikánnál, átugrott a fekvőrendőrökhöz hasonlító valamin, és visszatért a boxba. Lengették a sárga zászlót, gondoltam, a törmelék miatt. A Q2-ben kiesők: Magnussen, Sainz, Hülkenberg, Grosjean, Wehrlein. Felvillant a zöld lámpa, elindult a Q3! Hamilton és Vettel már a pályán körözött. Egy perc sem telt bele, már a két Red Bull is kint volt. Lement az első roham, sajna Daniel Max mögött végzett, de sebaj, általában megy még mindenki egy mért kört. A garázsban annyira nem volt nagy a feszültség, legalábbis nem érződött. Letelt az idő, ilyenkor már csak a versenyzőket várják, hogy befejezzék a kört. Csalódottan meredtem a képernyőre. Dani megint hatodik, Max mögött. A top tíz: Hamilton, Vettel, Bottas, Raikkönen, Verstappen, Ricciardo, Alonso, Perez, Massa, Ocon.

Megvártam, míg Dani átöltözik, és elindultunk vissza a szállodába. Borzalmas volt látni, ahogy a mindig vidám ausztrál arcán még egy apró mosoly sem suhant át. Csak remélni mertem, hogy holnap minden jól alakul, ha már ez az eddigi futamokról nem volt elmondható.

- Ha dobogón leszel, ígérem, eljövünk bulizni a csapattal - ígértem meg neki, mire egy halvány mosoly jelent meg az arcán.

- Megígéritek? - kérdezett vissza.

- Persze. Elena nem tud kibújni alóla, már ruhánk is van! - lelkesedett Alla, és innentől kezdve végigbeszélte az utat.

Felmentünk a szobánkba, de előtte még odasúgtam Danielnek, hogy lejövök a könyvért. Nem akartam, hogy Alla ebből bármit is észrevegyen. Mikor a lány elvonult zuhanyozni - tudtam, hogy legalább egy óráig eltart az esti rutinja -, átmentem az ausztrálhoz. A második kopogásra nyitotta ki.

- A könyvért jöttem - mondtam halkan. Valószínűleg felébresztettem. Kómás fejjen nagyon aranyosan nézett ki.

Csak intett, hogy jöjjek befelé. Biztos, hogy aludt, mindössze egy pólóban és bokszerben sétált előttem. Felkapcsolta a nagylámpát. A hirtelen jött világosság miatt hunyorogva támolygott előre. Lehajolt a földre dobott sporttáskához. Pár pillanatig kotorászott benne, majd kiemelte a fehér virágos borítóval tarkított könyvet.

- Köszönöm. Mindjárt jövök, fent hagytam a pénzt - mondtam. Már indultam volna az ajtó felé, mikor megfogta a kezem, és visszahúzott.

- Hagyjad csak - legyintett. Másodpercekig csak néztünk egymás szemébe, próbáltam valamit kiolvasni a gyönyörű, barna íriszeiből, amiből most teljesen eltűnt a csillogás, a lelkesedés. Nem tudtam, mit szeretne. Nem akartam megszakítani a pillanatot, csak némán meredtem előre. Felsóhajtott. A hirtelen érintésére összerezzentem. Egy pillanatig megállt, de utána magához vont. Az arcát a hajamba temette, amit időközben kibontottam. Kissé esetlenül körbefontam a karom a dereka körül. Nem tudom, meddig állhattunk így, de kifejezetten jól esett. Megnyugtatott. A vállára hajtottam a fejem, s beszívtam az illatát. Egy újabb sóhajtás közepette eltolt magától.

- Jó éjszakát - mondta búcsúzásképp. Nem akartam tovább zavarni, tudtam, mennyire fáradt. Látszott rajta, hogy megviselte az újabb vereség, mégha a futam csak holnap lesz.

- Neked is - válaszoltam. Lekapcsoltam a nagyvillanyt, csak az éjjeliszekrényen lévő lámpa adott félhomályt a szobának. Mikor elhagytam a szobát - ami egyébként ezerszer nagyobb, mint a miénk -, épp leült az ágyra. Halkan becsuktam az ajtót, és elslisszoltam a szobáig. Villámsebességgel dobtam a könyvet a bőröndöm aljára, rá egy halom ruhát raktam, a biztonság kedvéért. Alla pár pillanattal később lépett ki a fürdőből. Egy gyors zuhany után már nem volt lehetőségem olvasni a lány közelében. Valószínűleg meg kell várnom, míg hazarepülünk.

A holnap este roppant érdekes lesz. Hajnali kettő-három körül indul a gépünk Moszkvába, addig minden bizonnyal bulizni fogunk. Edzésre pedig hullaként megyünk, alig pár óra alvás után. Még sosem voltam buliban, és azt sem tudom, kik lesznek ott. Érdekes este elé nézünk.

31

2017. május 12.

Spanyolország, Barcelona

Első nap spanyolban. Alig tudtam aludni pár órát, reggel hét órakor ugyanis valaki őrült erővel dörömbölt az ajtónkon. Miután realizáltam, hogy hol is vagyok, felkészültem, hogy melegebb éghajlatra küldjem az illetőt. Sajna a tervem kudarcba fulladt, az ausztrál, miután meglátott, azonnal a karjaiba zárt. Daniel olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt. Mellesleg, Alla fel sem ébredt erre az egészre.

- Bocsi, hogy ilyen korán zaklatlak, csak köszönni akartam, mielőtt lemennék a pályára - vigyorgott. Egyből jókedvre derültem a közelében.

- Bejössz? - kérdeztem, az udvariasság kedvéért.

- Nem, köszi, mindjárt mennem kell. Hoztam belépőt - nyújtott át két nyakba akasztható valamit, amin a nevünk díszelgett. - Érezd magad megtisztelve, nem sok embernek adunk ám ilyet! - kacsintott.

- Milyen nagylelkű itt valaki! - hecceltem. Ránézett az órájára, és megcsóválta a fejét.

- Sajna mennem kell, ha még meg is akarok fésülködni. Mikor jöttök?

- Az első szabadedzésre kiérünk. Biztos nagyon fontos, hogy a bukó alatt is jó legyen a hajad - nevettem.

- Akkor majd a pályán! - intett, és még egyszer megölelt.

Becsuktam az ajtót, és visszamentem a szobába. Majdnem felbuktam a szétszórt bőröndökben, amiket nem volt kedvünk még hajnalban rendesen kipakolni, vagy legalább arrébb rakni. A kétszobás lakhelyünk elég jól nézett ki, letisztult, kifinomult, egy tipikus ötcsillagos hotel. Apám kifizette az egészet, mondjuk, már egy hónapja nem láttam őt se. Szerintem az egész pályát megvette volna nekem, hogy eljöjjek. Sajnos szeretetet nem tud venni.

Nagy nehezen felkeltettem Allát is, ennél már csak az volt a nagyobb kihívás, hogy mit vegyünk fel. Ő mindenképpen egy szexi egybe ruhát akart ráerőszakolni, de leállítottam, mondván, csak a pályára megyünk. Így végül egy farmer rövidnadrág és egy feszülősebb póló mellett döntöttünk (ha már a kivágást nem akartam). Megfésülködtem, a hajam természetes hullámokban fedte az egész hátamat. A tarkóm egész biztos meg fog sülni, de mindegy. Nem akartam sminkelni, de Alla - fogalmam sincs, miért - hozott egy komplett sminkkészletet, és ezzel együtt be is vonult a fürdőszobába, magával húzva engem is. A kis helységben ketten nyomorogtunk, de ő nyugodtan pakolgatott.

- Én nem fogok sminkelni - tettem fel a kezem védekezően.

- Rúgj ki egy kicsit a hámból, rakj már fel egy rúzst legalább! Ha nem is vöröset, de egy halvány rózsaszínt. Na, kérlek! - noszogatott, de én csak a fejemet ráztam.

- Ha megyünk bulizni, rakhatsz rám olyat, de a pályán biztos nem.

- Akkor highlightert. Nézd, milyen jól csillog! - tolta az arcomba a fénylő palettát. Ha nem mondja, az életben nem jövök rá, hogy mi ez.

- Ezt hova? - kérdeztem bizonytalanul. Maximum szemhéjpúdernek jó.

- Az arcodra. Na, csak egy vékony vonalat! Nem feltűnő, meg semmi, csak jól néz ki.

- Ha nem feltűnő, akkor minek rakod rám? - húztam fel az egyik szemöldököm.

- Lehetetlen vagy - forgatta a szemét. - Tetszeni akarsz Lewisnak, vagy nem? És ne gyere a ,,belső a fontos" dumával. Ragyogj végre egy kicsit! - lelkesedett. Összeillenek Daniellel.

- Jó, de csak ezt az egyet - adtam be a derekam, és hagytam, hogy rám kenje a csillámló port.

- Kész is, gyönyörű vagy! Pont olyan a színe, mint a gyűrűdnek - mosolyodott el. A járomcsontomon egy hatalmas, aranyosan csillogó vonalat fedeztem fel. Annyira nem is rossz. Igazi kihívás lesz nem elkenni.

Mivel alaposan eltöltöttük az időt a fürdőben, ezért sietni kellett. Csak párolt zöldséget reggeliztünk, nem kóstoltuk végig a helyi specialitásokat, sajnos nem jutott rá idő. Taxival mentünk ki a pályára. Hiába az orosz vér, egy kicsit izgultam a Lewisszal való találkozás miatt. Végre újra láthatom! Amint átléptük a kaput, hatalmába kerített ugyan az az érzés, mint Ausztráliában. Tíz perccel a szabadedzés előtt érkeztünk meg. A paddockban az ismert nyüzsgés fogadott. Csapatruhás emberkék szaladgáltak ide-oda, újságírók és fotósok mindenütt. Nagyrészt az emberek ilyenkor általában már elfoglalták a helyüket, kevés nézelődőt látni. Alla ide-oda forgolódott, mindent meg akart nézni. Szerencsére nem volt annyira hatalmas az egész, mint Ausztráliában, ezért könnyen megtaláltam a Red Bull motorhome-ját. A nap nem sütött, az eget felhők borították, de a levegő páratartalma miatt egyáltalán nem volt hideg, húsz fok körül lehetett. Imádtam a pálmafákat, gondolkodtam, hogy beszerzek egyet otthonra, de azért valljuk be, mégiscsak Oroszországban lakom. Maximum a műnövény jövet szóba, de az meg nem olyan szép. Egyszerűen csak élveztem, hogy megint itt vagyok. Beléptünk a légkondicionált épületbe, ami egyfajta felüdülés volt a pára miatt. A hajam a tarkómra tapadt, és csak reméltem, hogy kezdett el életre kelni a sok hullám. Természetesen Alla a szög egyenes loboncával semmi ilyesmi problémával nem küzdött, egyedül én szenvedtem. A home-ba belépve köszöntem a recepciósnak, meg még annak a pár embernek, aki az előtérben ült. Nagyon magabiztosnak nézhettem ki, azonban innentől fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Szerencsére jött a felmentő sereg Christian személyében, aki egy másodperc töredéke alatt lehadarta, hogy merre és hogyan. Útnak indultunk a folyosókon, fél perc alatt megtaláltuk a garázst. Még jó, hogy Alla jobb tájékozódási képességgel van megáldva, mint én. Az RB13 még csodálatosabban nézett ki, mint a múltkor. Leültünk Daniel oldalára, és kaptunk egy-egy fejhallgatót. Az ausztrál szerintem nem vett észre minket, csak az előtte lévő monitort bámulta. Épphogy elhelyezkedtünk, el is kezdődött az első szabadedzés.

Az új rajtszámok az autókon elég érdekesen néztek ki, legelőször inkább azokat figyeltem. Tetszett az, hogy mindkét Mercedesnek más színű a száma, és a zászlók is jól mutattak a cápauszonyon. A Ferrarinál személy szerint nekem nem jön be ez a retro stílus, de illik a festéshez. A miénken, vagyis a Red Bullon elölnézetből egyáltalán nem látszik a szám, mert sokkal feljebb rakták. Ugyanez a Force Indiánál, ott is csak felülről lehet tájékozódni. Amit még érdekesnek találtam, az a Toro Rosso, amin kivehetetlen a szám, de még az uszonyon is, a piros festék miatt. Így csak a sisak alapján lehet felismerni a versenyzőket. Amikor megláttam a Mercedes fejlesztéseit, majdnem eltátottam a szám. Brutálisan nézett ki, imádtam. Az orr érdekes volt, egy teljesen új megoldás, plusz egy különleges légelterelő. Ha működni is fog, egész biztos, hogy valaki bejelenti vizsgálatra az FIA-hoz, hogy szabályos-e. Egy új volt a mezőnyben, Szergej Szirotkin a Renault-nál egy szabadedzés erejéig

vezethette az autót. Az első mért körre kilenc percet kellett várni, ami Felipe Massáé lett. Lewisnak is a neve mellett jelent meg idő, de ez még nem volt az igazi. A tizenharmadik percben Alonso a McLarenben hatalmas füsttel kicsúszott a pálya szélére. Valószínűleg a motorral lehetett valami, mert az autóból ömlött az olaj. Sárga zászló, bejöttek elvontatni. Ahogy felemelte a daru, mintha vödörből öntenék, úgy fojt az egész. Két perc múlva újra szabaddá tették a pályát. Egyre többen gurultak ki a boxból. A huszonnegyedik percben újabb autó állt meg: egy Ferrari, mégpedig Vettelé. Szerencsére ő vissza tudott jutni a boxba, így nem kellett megszakítani az edzést. Harmincnyolc perce tart az edzés, az idők már sokkal jobbak, mint a tavalyiak. Hamilton volt az élen. Két perc múlva az egész mezőny lecsendesedett, a Williamsesek kivételével mindenki a boxban pihent. Tíz percet kellett várni arra, hogy egy kicsit nőjön a forgalom. A mezőny közepes gumikra váltott, és sorra érkeztek a jobb idők. A Mercedes brutális, egy másodpercet adott a Ferrarinak. Igaz, ez még csak az első edzés, hülyeség lett volna messzemenő következtetéseket levonni. Negyed óra maradt még az edzésből, mikor Magnussen autója leállt. Miután eltakarították, szűk két perc maradt, amiben igazából semmi érdekes sem történt, csak köröztek. Letelt a másfél óra, Mercedes, Ferrari, Red Bull pilóták sorrendben. Felálltam, és nyújtózkodtam egy kicsit. Dani visszatért a garázsba. Allával arrébb sétáltunk, hogy ne zavarjuk a srácokat a munkában.

- Na? - kérdeztem, utalva arra, hogy hogy tetszett neki az edzés.

- Egész jó volt, unalmasabbra számítottam. Bár, még nem nagyon értettem mi micsoda - nevetett, saját magán.

- Majd belejössz - legyintettem.

- Hölgyeim - szólalt meg mögülünk egy hang. Vigyorogva fordultam hátra, tudtam, hogy az ausztrál az.

- Szia! - köszönt Alla, ugyanis ők ma még nem találkoztak. Puszival köszöntötték egymást, majd felém fordult a férfi.

- Jó a sminked - kacsintott, és egy kicsit el is pirultam. - Éhesek vagytok?

- Tudnék enni - vontam meg a vállam.

- Átöltözök, a konyhán találkozunk - mondta, és elsietett a szobája felé. Visszamentünk a motorhome-ba, apától kértem útbaigazítást. Lassan sétáltunk, de még így is egy kicsit várnunk kellett. Nem tudtam, mi tart ennyi ideig. Jó, mi lányok vagyunk, nekünk ez a normál, de ötletem sem volt, hogy mivel szöszölhetett Daniel. Felsóhajtottam, mikor végre megláttam az ausztrált, de nem egyedül.

- Ha nem nagy baj, csatlakozik hozzánk Stuart, a személyi edzőm - magyarázta.

- Stuart Smith - mutatkozott be nekünk.

- Elena Radulova.

- Alla Shishkina.

Bementünk a terembe, ahol megcsapta az orromat a finom kajaszag. Hm, van párolt zöldség is! Előre engedtek minket a fiúk, Alla nem tudom, hogy mit szedett, de biztos valami egészségeset, én pedig a zöldségekhez egy kis csirkemellet. Imádom a párolt dolgokat, és ezért még Tatyana sem szidhat le. Leültünk egy négyes asztalhoz. Daniel a tányérját roskadásig megpakolta, amit az edzője sem hagyhatott figyelmen kívül.

- Ha ezt mind megeszed, dupla annyi felülést csinálsz! - fenyegette meg.

- Én még éhes vagyok - könyörgött az ausztrál.

- Nem fogsz beférni az autóba!

- De ha nem eszek, nem lesz izmom! El fog tűnni a formás lábam! - mondta kétségbeesett hangon, mire Allával nevetésben törtünk ki. Erre az említett bevágta a hisztit, de láthatóan Stuart nem foglalkozott vele.

- Mindig ez van - legyintett.

Miután befejeztük az étkezést, a fiúk visszamentek a garázsba, mi pedig úgy döntöttünk, hogy körbenézünk a paddockban. Mondjuk a ,,döntöttünk" eléggé nagy túlzás, Alla kijelentette, hogy most meglátogatjuk Lewist. Egy kicsit izgultam. Csak remélni mertem, hogy épp nincs semmi dolga. A lány hősiesen elindult előre, utat törve magának, még mielőtt figyelmeztethettem volna, hogy a Mercedes boxa pont a másik irány.

- Majdnem - tartotta fel a mutató ujját, jelezve, hogy meg se szólaljak. Így csak halkan kuncogtam magamban.

A paddockban sétáltunk át, célba véve a szürke épületet. Bevallom, kicsit ideges voltam, viszont alig vártam, hogy újra lássam őt. Az ő boxukba nem volt engedélyünk bemenni, Red Bullosként nem is hiszem, hogy beengedtek volna. Mellesleg, a paddockot újra ellepték az emberek, így találtuk meg Angelát is, Lewis valamilyen emberét, azt hiszem média szakos, vagy ilyesmi.

- Angela! - fogtam meg a vállát, mikor elhaladt volna mellettem.

- Igen? - kérdezte meglepődve.

- Beszélhetnék Lewisszal? - kérdeztem, egyből a lényegre térve.

- Sajnálom, de Lewis nem akar beszélni - közölte faarccal.

- De én vagyok Elena! Lena! - mondtam meglepődötten.

- Tudom, ki vagy. Mint említettem, Lewis nem akar beszélni, ő mondta nekem, elhiheti. Ha nem zavar, még dolgom van - mondta, és elsietett.

Teljesen lesokkoltam. Mi az, hogy nem akar beszélni se velem? Nem értettem, mi az oka. Hiszen Oroszországban még teljesen rendben volt minden! Lehet, azóta már megharagudott rám? Ki tudja. Alla látta rajtam, hogy teljesen lesokkoltam, ezért megragadta a karom, és visszahúzott a Red Bull felé. Nem szoktam kimutatni az érzéseim, de kedvem lett volna sírni. Idegesített, hogy nem tudtam az okát, nem tudtam, miért nem akar látni se. Csak kihasznált volna? Nem úgy tűnt. Mégis igaz lenne a nagy nőfaló hírneve? Nem hiszem. Nem olyan embernek ismertem meg, tudom, hogy akármit állítanak, ő nem olyan. Ha nem ez, akkor pedig mi a baja? Legalább egy szót szólhatott volna, vagy igazán megmondhatta volna, hogy egyszerűen nem akar keresni. Személyesen, nem embereken keresztül. Nem jutottunk el a motorhome-ba, hanem inkább kimentünk, és a szurkolói részen leültünk egy székre. A kezembe temettem az arcom, de nem sírtam. Nem akartam gyenge lenni. Hát, volt egy bimbózó kapcsolat-féleségem, ami megszakadt. Úgy fogok tenni, mintha meg sem történt volna ez az egész. Nem vettem észre, hogy mennyire megváltoztam. Pozitív, vagy negatív, azt döntse el mindenki maga. Nyitottabb lettem, bátrabb, és kaptam két igaz barátot. Csak most jutott eszembe Daniel, az ausztrál, kinek nem hallgattam a szavára. Okkal mondta, hogy csak szüksége volt valakire, de amint jól lesz, már nem fogok kelleni. Igaza volt, be kellett látnom. Féltett tőle, a nagy pofára eséstől, de azt hittem, nem lehet semmi baj. Csak most tapasztaltam meg az életet. Viszont azt eldöntöttem magamban, hogy nem leszek olyan, mint a többi lány. Csak csinálom a dolgaimat normálisan, ha tudok, kijövök Danielhez a futamra, de nem változtatok stílust, meg semmi ilyesmi, nem akarom megmutatni, hogy mit vesztett. Egyszerűen csak elfogadtam, ez az ő döntése. Mégha fájdalmat is okozott, próbáltam leplezni. Csak csinálni akartam azt, mint eddig, mint Melbourne péntekén, amikor még nem ismertem.

Nem tudom, meddig ülhettünk ott. Egyikünk sem szólalt meg, csak hallgattuk a minket körülvevő nyüzsgést. Volt egy olyan érzésem, hogy Alla egyből kitalálta a gondolataim, tudta, min rágódtam.

- Visszamegyünk? - kérdezte csendesen.

- Mehetünk. De ne említs semmit Danielnek. - Nem akartam, hogy elkezdje az ,,én megmondtam" dumát. Semmi kedvem sem volt végighallgatni a prédikációját.

Visszaértünk és leültünk a garázsba, ahol már lelkesen készülődtek a következő szabadedzésre. Fel sem tűnt, hogy ennyire elvoltunk, úgy tűnt, mostanában gyakran hagyott cserben az időérzékem. Az időjárás felmelegedett, immáron huszonöt fokban gurultak ki a pályára a versenyzők pontban kettő órakor. Daniel futólépésben érkezett meg, és egyből bepattant a kocsiba, de csak tíz perc után gurult ki a forgalomba. Jelenleg Sebastian Vettel állt az élen, átlépte a 320 km/h-s csúcssebességet. A garázs másik oldala is dolgozott rendesen, Max - akinek mellesleg még nem is köszöntem - feljött másodiknak. Hallgattuk a rádióbeszélgetéseket is, bejátszották, ahogy mondták Raikkönennek, hogy hűtse az autót. Mindenki közepes keveréken ment, volt egy olyan érzésem, hogy a keményet többször nem is fogjuk látni a hétvégén. A huszonnegyedik percben zaj csapta meg a fülemet, még a fejhallgató keresztül is, ugyanis Verstappen kicsúszott a kavicságyba. Szerencsére vissza tudott jönni a boxba, de így is lengették a sárga zászlót. Egy perc sem telt bele, már vissza is vonták a sárgát. Az első, aki lágy gumikra váltott, az Vettel volt, majd a másik Ferrari követte őt. Daniel mindeközben csak a tizenegyedik helyen volt, nem ment túlzottan gyors köröket, de úgy tűnt, senki sem aggódott. Gondoltam, verseny szimuláció, vagy ilyesmi. Félidőben így nézett ki a top 10: Hamilton, Bottas, Raikkönen, Vettel, Hülkenberg, Palmer, Massa, Sainz, Grosjean, Ocon. Három perccel később beállt az első edzésen látott sorrend: Verstappen a Mercik és a Ferrarik mögött ötödik, Ricciardo hatodik. A közvetítésben megjelent a narancssárga, Verstappen-szurkoló oroszlán. Egyedül Alonsonak nem volt még mért köre, de a spanyol már a kivezetőt csinálta. Reméltem, összejön neki valami eredmény hazai közönség előtt. Három órakor piros zászlót lengettek. Először nem tudtam, miért, majd mutatták, ahogy Sainz autójáról lerepült egy darab, és azért kellett bemenni. Huszonöt perc volt hátra, mikor zöld zászlót kapott a mezőny. Max jelezte a rádión, hogy nem fordult az autója, látványosan ki is csúszott a tizenhármas kanyarban. Nyolc perccel a vége előtt megint alkatrész került a pályára: Raikkönen T-szárnyának jobb oldala esett le. Páran panaszkodtak a szélre, Bottas és Vettel is kicsúszott egyszer. Fél négykor lengették a kockás zászlót, Max ötödik, Daniel hatodik. A program holnap folytatódik a harmadik és egyben utolsó edzéssel, majd az időmérővel.

Egy órával később, mikor lezajlott minden interjú, Daniellel karöltve visszamentünk a szállodába. Allával úgy döntöttünk, hogy holnap hajnalban elmegyünk egyet futni a pályára, de addig is, ma este beülünk a wellnessbe. Jól esett a forró fürdő, és egy kicsit kiültünk a teraszra napozni is. Igaz, gyéren sütött, de legalább így nem égtünk le. Mondjuk, nem is barnultunk, de jól hangzott. Egy könnyű vacsora után hamar bebújtunk az ágyba, holnap ugyanis korán fogunk kelni. Meg tudnám szokni ezt a luxust.

30

2017. május 11.

Oroszország, Moszkva

A versenyt követő egyetlen egy edzésmentes nap alatt nem sikerült kihevernem azt a három hetet, még úgy sem, hogy egész nap semmit se csináltam. Anyámmal találkoztam otthon, szerintem fel sem tűnt neki, hogy nem is voltam itthon. Hétfőn már mehettünk vissza a központba, ahol korántsem volt minden rendben. Amint sejteni lehetett, Natalia Ishchenko bejelentette a visszavonulását. Svetlana némileg elveszettnek tűnt nélküle, nagyon sajnáltam, hogy duótárs nélkül marad. Azon az estén, edzés után meg is tartottuk a búcsúztatót, ami eléggé érzelgősre sikeredett. Már a találgatás is elkezdődött, hogy ki lesz a helyén, hogy lesz a felállás, meg ilyesmik, de az edzők semmit sem mondtak. Jut eszembe, Daniel írt, hogy sikerült beszereznie a könyvet. Róla jutott eszembe, hogy időközben lement az Orosz nagydíj, már egy hete, csak annyira lefoglalt a szinkronúszás, hogy teljesen kiment a fejemből. Utólag visszanéztem mindent, mit ne mondjak, a beszámolók alapján semmiről sem maradtam le. Állítólag egy darab előzés történt az egész futamon. Mondjuk, nem lepett meg, nem a versenyért jönnek ide, hanem a pénzért. Mindenki megszeppent Putyin közelében, a kínos csendet és a kézfogásokat felettébb szórakoztató volt nézni. Bár az elnök úr kedvel engem, szelfiztem vele egyet még a belvárosi karácsonyi ünnepségen. Látja, hogy sokra fogom még vinni ezért pénzel rendesen, én pedig teszem a szépet, és hozom az eredményeket. Ez így van rendjén.
A keddi, a szerdai és a mai napot is végigszenvedtem, egyszerűen egy este alatt nem tudtam kipihenni magam. Visszatértek az erősítős edzések, mikor csak alaphelyzeteket vagy gyakorlatsorokat nézünk, semmi kűr. A következő verseny csak júliusban lesz, a FINA Vizes Világbajnokság Budapesten. Ma Anzhelika (az ugróedző) nem volt jó kedvében, amint átértünk az artistaképzőbe, egyből felcsatolt a kötélre, és ugráltatott, folyamatosan. A lábamat sem éreztem, bár a többiek sem voltak jobbak, akik dobáltak. Az egyik alkalommal sikerült rosszul leérkeznem, majdnem felnyaltam a földet. A kezem nem úszta meg, jól belecsaptam a puha anyagba, így egy hatalmas duzzanat éktelenkedik az alkaromon. Ahhoz képest, a vízben egy darab emelést, vagy dobást nem csináltunk. Ráadásul az edzés végén ,,ünnepélyesen" bejelentette Tatyana, hogy egy fotózásra hívtak a jövő hétvégén, valamelyik kis országba, aminek elvileg nagyon szép a tengerpartja. Mondjuk, a sós víznek örültem, de reméltem, hogy nem napközben szervezik, a tűző napon, mert akkor biztosan egy leégéssel is fogok gazdagodni. És nem hiányzott az, hogy teljesen piros bőrrel mászkáljak, ugyanis a hulláéhoz hasonló színnel tíz perc alatt is simán megtörténik a baj.
Mint korábban is említettem, az egész hétvégét megkaptuk szünetnek, így három napon keresztül kell látnom a központot, mert pénteken eleve nincs edzés. Elkezdtem gondolkodni. A mai tréninget is letudtam, de az alkarom még mindig sajgott. Csütörtök van, tizenegyedike. Valami rémlett, mintha lett volna egy esemény betervezve tizennegyedikére. Mi az istennyilát csinálnék én vasárnap? Egy kevésbé kiadós vacsora után felmentem a szobámba, és felnyitottam a laptopom, ami már egy ideje nem volt bekapcsolva. Hirtelen azt sem tudtam, mit nézzek meg, úgy látszik, rengeteg dologról maradtam le az elmúlt hónapban. Ránéztem a bulvárra, a fanfictionokre, és a Forma-1-es hírportálokra. Az utóbbin rámentem a versenynaptárra, és minden bevillant. Hétvégén rendezik a Spanyol nagydíjat! És megígértem Carlosnak és Danielnek is, hogy elmegyek. Az utóbbi különösen fontos a könyv miatt. Te jó ég. Megnéztem a menetrendet, ha ma hajnalban elindulnék, odaérnék a szabadedzésekre, hétfő reggelig haza tudnék érni. Igaz, hullafáradtan. Öt percen át mérlegeltem magamban a lehetőségeket, a pro és kontra listám végtelennek bizonyult. Azalatt a három hét alatt, amit szinte egész végig Allával töltöttem, tanultam valamit. Ő tipikusan az a lány volt, aki nem gondolkodott, csak a dolgok közepébe vágott, nem számítgatott előtte, meg semmi. Tudtam, hogy ő az én emberem.
- Mi az? - szólt bele egy álmos hang a telefonba. El is felejtettem, hogy már tizenegy óra múlt.
- Sürgős dolog, szükségem van a segítségedre!
- Mi az? - Már sokkal élénkebb hangnemben szólt vissza.
- Elmenjek Spanyolországba a nagydíjra, vagy ne? Épphogy visszaérnék a hétfői edzésre - hadartam el.
- Elena… - kezdte. - Ne gondolkodj, hanem szedd a lábad! És ne felejtsd el azt a ruhát is berakni! Add át, hogy üdvözlöm Danit! Egyszer élünk, fiatal vagy, rád fér a bulizás - motyogta, már álmosabb hangon. Nem nagyon segített, még mindig kételyek gyötörtek. Igaza van, egyszer élünk.
- Nem akarsz velem jönni? - tettem fel hirtelen a kérdést.
- Mikor indul a gép? - kérdezte egyből. Ahogyan számítottam rá, neki nem kellett több óra agyalás, csak belevágott a közepébe. Öt perc múlva már nálam is volt. Fogalmam sincs, hogy kezel ilyen lazán mindent, vagy csak szimplán én aggódom túl a dolgokat. Daniellel is beszéltünk, aki majd' kiugrott a bőréből, annyira örült. Intézett nekünk egy hotelszobát, hogy hogy, azt nem tudom, mivel a szállodák ilyenkor roskadásig meg vannak telve, de mindegy is. Barcelonában az előrejelzések szerint napközben huszonöt fok körüli lesz a hőmérséklet, így annak megfelelően pakoltunk be, természetesen a legalább hatvan faktoros naptej sem hiányozhatott. Hajnali háromkor indul a gépünk. Még mindig nem fogtam fel, hogy Allával Spanyolországba készülök, a Forma-1-es futamra. Rájöttem, hogy borzalmasan hiányzik az a légkör, csak ott éreztem azt, hogy igazán kikapcsolódtam. És persze, újra láthatom Lewist.

29

2017. május 6.

Kanada, Torontó

Ritkán jutok el Amerikába, amit ki is élveztem. Voltam városnézésen, ahonnan időben sikerült visszaérnünk Allával. Mellesleg, a verseny már másodikán elkezdődött, rengeteg kategóriát rendeztek meg. Tegnap beültünk a Highlight csapat kűrök versenyére. Pontosan nem voltam tisztában azzal, hogy maximum hány személyes lehet, így arról nem tudtam nyilatkozni. Az átlag nyolc ember volt. Ez a kategória majdnem ugyan olyan, mint a csapat, csak itt arra kell figyelni, hogy minél több és különlegesebb dobás legyen benne. Nem játszanak fontos szerepet a csapatrészek, az ugrások viszont annál inkább, és ennek megfelelően megy a pontozás is. Általában egyesületek indulnak, vagy ,,kisebb" válogatottak, vagyis mi biztosan nem. Mondjuk, kipróbáltam volna, hogy milyen egy egész kűrön keresztül folyamatosan ugrálni, így irigykedve néztem a versenyzőket. A medence viszont nem volt valami nagy, se az uszodatér. Az öltözőben alig fértünk el, még úgy is, hogy a táskáinkat a földön tároltuk. A bemelegítésre összesen húsz percet kaptunk a megszokott negyvenöt helyett, így muszáj volt turbó üzemmódba kapcsolnunk.

A szálloda, amiben megszálltunk, mindössze egy utcányira volt az uszodától. Így, ha bármit a szobában felejtettünk, csak simán visszaszaladtunk érte, úgy, ahogy voltunk. Szerda este egy szál kűr dresszben futottam át a közeli kisboltba, mert elfogyott a hullámcsat, más egyesületektől pedig nem akartunk kérni. Mit ne mondjak, kicsit furcsán néztek rám, nem mindennapi látvány, ha egy lány talpig kicicomázva besétál egy közértbe.

Harmadikán elindultam a szabadrutinos szólóban, vagyis ugyan abban, mint eddig. A gond ott kezdődött, hogy Tatiana előszeretettel lenevezett a technikai (!) rutinban is, így megint előtte pár nappal rendezhettük a kűrt. Vagyis mindkét kategóriában ugyan azzal indultam, pár mozdulatsor kivételével. Negyedikén alaposan megszenvedtem az elemekkel, de végül - a kevés indulónak hála - mindkettőt megnyertem. Igazából csak azért jöttünk erre a versenyre, hogy gyakoroljunk élesben is. És, itt az egyik legmagasabb a pénznyeremény. Akármennyire is próbálta tagadni Natalie, azért mi sem vagyunk hülyék.

Ötödikén csak a párosok kaptak helyet, a szabad rutinos versenyzők és a mixeltek. Egész nap a lelátón ténferegtünk, bár volt mit nézni. Mindig is érdekesnek találtam a férfi szinkronúszást, meg kell mondjam, annyira nem voltak rosszak, sőt, az egyik még spárgázott is. Számomra nem volt túl sok esemény, de pletyka annál inkább. Már nem is tudom, ki vetette fel, talán Gelena, azt, hogy Natalia vissza fog vonulni. Nem tudom, ebből mennyi igaz, bár elég valószínűleg tartom, hiszen már harmincegy éves. Bár, azt nem tudom, mi lesz így Svetlanával, a duótársával, aki négy évvel fiatalabb nála, így egészen biztos, hogy nem megy vele ,,nyugdíjba". Az edzők előtt igyekezett mindenki a legnagyobb titokban tartani, bár Svetlana eléggé kiakadt, hogy ezt terjesztik, de nem cáfolta. Mindenesetre, előbb-utóbb úgy is kiderül.

Hiába volt rengeteg kategória, a rövidprogram kimaradt. Ki tudja, lehet, jobb is így, Aleksandrának egyel kevesebb oka volt utálni. Nem tudom, mi történt, de a péntek végül ilyen pletykás nap lett, mert rólam is elterjedt az, hogy abba fogom hagyni a túl nagy nyomás miatt. Mondjuk, nem tudom, ki az az idióta, aki ezt kitalálta, de pont az ellentéte igaz rám.

A csapathoz készülődtünk. Felvettem a dresszet, megvolt a szokásos hajtűzés, sminkelés és egyebek. Egyáltalán nem izgultam, inkább a pokolba kívántam az egészet. A hét közepén még szívesen elszólózgattam, de szombatra már alig maradt energiám. Az utóbbi pár hetem teljes egészében csak a szinkronúszásról szólt, a telefonomat egy ideje nem is használtam, csak az elemekre gondoltam. Egyik este Tatiana jelent meg az álmomban, és azt üvöltötte, hogy feszítsem át a lábam. Lehet, hogy egy kicsit ki kéne kapcsolódnom. Azt viszont nem értettem, hogy Aleksandra egyáltalán minek jött el Kanadába, mert városnézésen és lelátón ücsörgésen kívül nem sokat csinált, rövidprogram híján. Összesen két csapat indul ellenünk, a győzelmünk borítékolható, hiszen se spanyol, se japán, se kínai, aki veszélyes lehetne. Csak a hazai, kanadai csapat és az ukránok, akik mindenhol ott vannak. Most vonultak be az előbbiek, mi utolsónak indulunk. A váróteremben ücsörögtünk, elég fagyos hangulatban. Volt egy kisebb összeszólalkozás a két főkolompos, Gelena és Maria között. Már nem is emlékszem, min vitáztak, valami teljesen lényegtelen dolgon, de egyik sem akart lemondani a dicsőségről, és védte az igazát. Svetlana és Natalia igyekezett csitítani őket, páran még beszálltak, de én inkább nem szóltam bele. Elgondolkodtam rajta, hogy a külvilág ebből mit érzékel? Valószínűleg semmit. Kimegyünk, megcsináljuk tökéletes összhangban, minden klappol, és eszükbe sem jut az embereknek, hogy valami nincs rendben. Nagyon ritka az összetartó csapat. Ha kilenc lány van összezárva, akaratlanul is terjednek pletykák, ha valaki már egy kicsit nem kedveli a másikat. Főleg, ha két vezéregyéniség van a csapatban, vagy több, akkor elkerülhetetlenek a néhai veszekedések.

Egyre jobban kezdtem megszokni a csapatot. Már nem kerülget az ájulás, mikor kijövök a vízből, bár most azért rendesen éreztem magamon a fáradtságot. Ugyan az emeléseknél még mindig szenvedek, de az is haladásnak számít, hogy már nem az első lábba fulladtam bele, hanem csak utána. A kűr mintha egy másodperc lett volna, azon kaptam magam, hogy kint álltam, és vártuk a pontokat. Integettünk a mini lelátókon ülő, nagyrészt kanadai közönségnek, és visszamentünk. Szerencsére az eredményhirdetésre nem kellett sokat várni, még át se öltöztünk, de már hívtak. Nem volt egy nagy esemény, csak megkaptuk az aranyat, meg az eurót tartalmazó borítékot, és mehettünk haza. Igazából már Natalie-ékat se érdekelte, hogy mit csinálunk, megpróbáltak úgy tenni, mintha nem lenne olyan biztos a dobogó felső foka, és nem csak az extra euróért jöttünk volna, de a végén már nem is erőlködtek. Remélem, leszerveznek egy edzőtábort valamilyen tengerpartra, vagy ilyesmi, mert annak örülnék.

Mivel fehérneműt senki se hozott (már fürdőruhában érkeztünk az uszodába), ezért úgy, ahogy voltunk, a kűr dresszre rávettük az egyen pulcsit, hátunkra kaptuk a hátizsákot, és gyalogoltunk. Este indul a gépünk vissza, Moszkvába. Közben megbeszéltük az edzéseket. Hétköznap normálisan kell jönnünk újra, annyi pihenőt kaptunk, hogy a hétvégét elengedik, így három napot edzés nélkül tölthetek. Viszont jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan felszáll a gép, és végre magam mögött hagyhatom egy időre a versenyeket. Nem hittem volna, de sikerült. Túléltem ezt a három hetet.

28

2017. április 30.

Japán, Tokió

Néha az ember frissen és üdén kel fel reggel, maga se tudja, miért. Hát, én pont nem. A tegnap este elhúzódott, szerencsére Maria jó fej volt, és fedezett minket. Allával egy remek napot töltöttem el, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom, bár végül nem mentünk ki a mixelt duókra. Délelőtt még nem volt annyira jó idő, de délutánra úgy kisütött a nap, hogy a dzsekimet is levettem. Legfőképp a várost jártuk, majd beültünk egy sushi étterembe. Alla nagyon erőlködött, hogy bekapjak egy falatot is abból a hínáros tekercsből, egyet meg is kóstoltam, de nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Nem tudtam, hogy lehet nyers halat enni, vagy azt a zöld valamit, ami a szélén volt. ,,igazi" buli, nem nevezném annak. Viszont a lányt nem tudtam egy koktélról lebeszélni. Én teljesen tiszta maradtam, de neki az a színes lötty beütött, nem nagyon, de feltűnően sokat vihogott. Ráadásul még a pénztárcája se bánta, mert meghívatta magát. Még napközben említettem neki a spanyolországi terveimet, ezért muszájnak érezte, hogy kiválassza nekem a megfelelő koktél ruhát. Mondjuk, azt
nem tudtam, miért volt biztos annyira a partiban, de inkább ráhagytam. Miután a negyedik üzletbe rángatott be, és elküldött ötven ruhával próbálni, megtalálta a tökéleteset. Bevallom, tényleg nem állt rosszul, még tetszettem is benne magamnak. Viszont rettentően kihívó. Még pontosan él az emlékezetemben az egész jelenet.

Amit egyedül finomnak találtam benne, az a rizs. Az este egy kicsit elszabadult, a várossal együtt mi is feléledtünk kilenc óra tájban. Alla mellett teljesen felszabadultnak éreztem magam, bekeveredtünk egy helyi klubba. Nevettünk, táncoltunk, de egy pillanatra se vesztettük el egymást. Nem volt

,,- Nem hiszed el, megtaláltam a tökéleteset! - ujjongott Alla.

- Már megint? - kérdeztem szem forgatva, és kilestem a függöny mögül. Nem viccelek, a kezében egy piros, konkrétan tűzpiros ruhát tartott, majd mikor meglátott, felém nyújtotta.

- Én ezt fel nem veszem - hadakoztam. - Te jó ég, ennek van egyáltalán eleje? - kérdeztem hüledezve, ugyanis alig volt valami anyag a felső részén.

- Pedig fel fogod. Olyan szexi lennél, ebben a szettben akármelyik pilótát megkaphatnád - lelkesedett. Egy sóhajtás közepette elvettem tőle, és kiadtam az öltözőben lévő további tíz ruhát, amelyek nem passzoltak. Először gondot okozott a bebújás, a megcsavart részének köszönhetően, de pár perccel később sikerült kiigazodnom rajta. A piros színnel remekül összhangban volt a szőke hajam, nem sápasztott. Viszont az elején hatalmas kivágás éktelenkedett, és a hátát sem fedte semmi. A combom közepéig leért, azzal nem volt gond.

- Kész vagy? - hallottam a hangot kintről.

- Igen - sóhajtottam, és kilestem. Nem akartam kimenni, de Alla nemes egyszerűséggel kirántott a folyosóra, hogy a nagy tükörben is megszemléljen.

- Ez valami fantasztikus! Egy arany nyaklánc, tűsarkú és tökéletes lesz! Megvesszük, ebben fogsz menni - jelentette ki, ellenvetést nem tűrően.

- Nem túl kivágott? - forgolódtam, beletörődve, hogy rengeteg kíváncsi szempár mered ránk.

- Nem, pont jó, egyáltalán nem ribancos - nyugtatgatott Alla, sikertelenül. Természetesen egy méregdrága, márkás darabot sikerült kiválasztania, de a lelkemre kötötte, hogy ha ezen múlik, ki is fizeti. Elutasítottam a segítségét, és az újonnan szerzett darabot gyorsan leraktuk a hotelbe. A lányt nem tudtam róla lebeszélni, így ha törik, ha szakad, ebben kell mennem. Ha ezt felveszem, előtte mindenképp megkérdezem Danielt, hogy mit gondol róla férfiszemmel. Jobb biztosra menni."

Persze, az együtt töltött idő alatt rengeteg képet lőttünk, Alla a legkülönfélébb helyeken és pózokban fotóztatta magát, de inkább ráhagytam. Rólam csak két kép készült, az egyik még a délelőtti órákban, kabátban, kibontott hajjal az egyik bevásárlóközpont teraszán, a másik meg már délután, a nagy hőségben, csak egy random utcában. Mellesleg, elég hülye fejet vágtam, szerencse, hogy az időközben vett napszemüveg takarta az arcomat.

Vasárnap, az utolsó, Japánban töltött nap is végre elérkezett. Tegnap reggel még nem voltam százas, de mára már sikerült kialudnom a lázat, vagy akármi is volt. Mindegy is, mára már csak az

életkedvem hiányzott. Imádtam versenyezni, de nem így, abban az állapotban, amiben voltam. Éjféltájt estünk be a hotelszobánkba, és egy laza hat óra alvás után már csinálhattuk is a hajunkat. Majd következett fél napnyi fetrengés, míg lementek a duók. Svetlana és Natalia szokás szerint elsöprő győzelmet aratott, mind a tizennyolc párost maguk mögé utasították, bár ez két ötszörös olimpiai bajnoktól nem is meglepő.

Az egész napomat leginkább a szenvedés jellemezte. Nem akartam beugrani a jeges vízbe, nem akartam felvenni a kűrruhát, nem akartam bevonulást gyakorolni, se semmit. Nagyon hisztis hangulatomban voltam, igaz, ezt nem mutathattam ki, ezért magamban szidtam a világot. Egészen addig tartott a melankóliám, amíg Natalie meg nem itatott velem egy narancsos löttyöt. Fogalmam sincs, mi volt abban, gyanítom, mesterséges szénhidrát vagy teljesítményfokozó, de eszméletlenül felpörgetett. A nap további részében kedvem lett volna végigölelni mindenkit, ugrálva közlekedtem, egyszerűen élveztem az egészet. Mosolyogva bújtam bele az angyalszárnyas csapatdresszbe, a fejem már készen volt. Alla kisminkelt mindenkit, és kivételesen örültem a töménytelen csillámpornak a fejemen. Egyszerűen csak tudtam, hogy szép vagyok, és sikerülni fog. Észben tartottam, hogy majd meg kell köszönnöm Natalie-nek a löketet. Mindig az van, hogy az első napot élvezem, majd a végén már a pokolba kívánom az egészet. Utólag már tudtam, hogy ez az a szer volt, ami felpörget. Nem szabálytalan, csak jól vannak kimatekozva az ásványok. A szénhidrátszerű valami, ami benne van, felpörget, de nem hizlal. Ritkán szokták használni, mert megvan ennek az árnyoldala is. Akkor még nem voltam tisztában vele, és nem is érdekelt, de ez az egész csak négy-öt óráig tart. Utána pedig az ember kétszer olyan fáradtnak érzi magát, nem beszélve az esetleges rosszullétről, ami néhányaknál jelentkezhet. Jut eszembe, egyszer már felnyomtak a vezetőségnek a kínaiak a tiltott szer miatt, de nem találtak benne semmi rendelleneset, szóval nincs mit tenni, legális az egész. Persze, a receptet nagy titokban őrzik.

A kűrt csak kimentem, magabiztosan és tökéletesen megcsináltam, mindenfajta izgalom nélkül. A szóló és a rövidprogram után már-már gyerekjátéknak volt mondható. A dobások nagyon magasak lettek, mintha a fürdőruhának tényleg szárnyai lettek volna. A morcos fej közben majdnem elnevettem magam. Élveztem minden egyes másodpercét, az érzés egyszerűen mennyei volt. Fullasztó volt, de nem vészesen. Tudtam, hogy részben a szernek köszönhető ez a nagy lelkesedés, de nem érdekelt.

A vízből kijövet már-már hiányoltam azt a szokásos ,,össze akarok esni" érzést. Magabiztosan vigyorogtam, tudva, hogy bebizonyítottam a tehetségemet. Aleksandra pedig megsárgulhat az irigységtől, előbb-utóbb úgyis kapok helyet a rövidprogramban is, és ezt kevesen mondhatják el magukról tizennyolc évesen.

Megnyertük, nem lepett meg. Azért könyörgöm, mégis csak az orosz válogatott vagyunk! Az viszont meglepett, hogy a Japánok nagyon közel vannak, Kínának pedig nincs is csapata. Ez a két ország a komolyabb ellenfél, akikkel általában számolni kell, elvétve a spanyolok zárkóznak fel néha, de ők inkább csak duóban.

Az estéből nem emlékszem sokra, teljesen kiütött az ital. Már nyolc órakor, amint befejeződött az eredményhirdetés, már a reptérre mentünk. Egyből Kanadába megyünk, Torontóba, ahol szerdán kezdődik is a verseny. Már a gondolattól még jobban elfáradtam. A felszállás után egyből a mély, álommentes alvásba menekültem.

27

2017. április 28.
Japán, Tokió

Szerdán már a repülőn ültünk, úton a Japán főváros felé. Imádom Tokiót, versenyeztem már itt párszor, de megunhatatlan. A hatalmas épületek, nyüzsgés, csúcstechnika, és a kellemes, meleg időjárás. A hőmérséklet húsz fok alá nem igazán ment. Megkaptuk a versenyprogramot. Rövidprogram és szóló pénteken, kombinációs kűr és mixelt páros (fiú-lány duó) szombaton, csapat és duók vasárnap. Megúsztam a két programot egy napra, sőt, még szünet is lesz a kettő között. Megbeszéltem Allával, hogy szombaton elmegyünk várost nézni, majd este beülünk a mixelt párosra, mert az még érdekes szokott lenni. Az egyik jó oldala, ha versenyzel, hogy akármikor ki-be járkálhatsz az uszodából, csak a belépő kell hozzá. Az utazás alatt semmi érdekes sem történt. Daniellel üzengettem, aki azzal szórakozott, hogy az Orosz népi bábukkal, a matrjoska-babákkal fotózkodik a paddockban.

A közérzetem sokkal jobb lett. Visszatért valamennyire az életkedvem is, miután találkoztam Lewisszal. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy nem haragszik, és hisz nekem. Nem aggódtam, hanem pozitív energia töltött fel, mikor rá gondoltam.

Péntek van. Megtörtént a szokásos hajrutin, újra rajta van az az undorító anyag a fejemen. Sokkal jobban stresszeltem, mint Kínában. Velem együtt tizenegy induló volt, spanyolok, kínaiak, japánok, a fő vetélytársak. Oda kell tennem magam, sokkal jobban, mint legutóbb. Ráadásul Tatiana elvetemült. Tegnap berakatott egy újabb elemet, egy nappal a verseny előtt! Amit alig bírok megcsinálni. Öt alkalomból egyszer sikerült, sanszos, hogy ma is menni fog. Nem tudom, mit gondolhatott, hiszen alig gyakoroltam. Natalie pedig úgy döntött, nem szól bele, csináljunk, amit akarunk a szólóval, nem akart feleslegesen veszekedni.

Az összes kűr dressz ugyan az maradt, mint előző héten. Tíz órakor már a hideg vízben landoltam, ami szerencsére nem volt olyan jeges, mint Kínában. A négy méteres, ha jól tudom, műugró medence viszont kicsit ijesztőnek tűnt, ha lenéztem a víz alá. A Japán stadion az egyik legnagyobb, kétoldalt húzódnak a lelátók, a víz is hatalmas területet foglal el, egy kötéllel választották le a felesleges részt. Rengeteg zászló csüngött a plafonon, az oroszt azonnal kiszúrtam. A medence mögött még van egy part, ahol szárazon lehet gyakorolni, ilyen is ritkán szokott lenni. Az öltözők hatalmasak, külön zseléző termet is kialakítottak, ahol hajat lehet csinálni.

Kimásztam a vízből, idő közben véget ért a bemelegítés. Kedvem lett volna elsírni magam. Az új elem mindössze egyetlen egyszer sikerült, pedig rengetegszer megpróbáltam. Egyszerűen nem volt meg hozzá a kellő dinamikám, hogy kiforogjam a másfelet.

- Ne feledd, ha nem sikerül, rögtönözz - veregetett vállon Tatiana, és elküldött öltözni. Micsoda jó kilátások a versenyre!

Igazából nem is nagyon számít, ha úgy vesszük. Ez csak egy kicsi, házi verseny, amire úgy tartotta kedvük az edzőknek, hogy eljöttünk. Csak hozni kell a szintet, ennyi az egész. Villantani egy tipikus orosz kűrt, hogy emlékezzek rá, mi vagyunk a legjobbak, bár kétlem, hogy bárki is elfelejtette volna. Egyedül az Európa- és világbajnokságok számítanak, na meg az olimpia. Lényegében ez csak a kis klubok versenye, csak a válogatottak belerondítanak az erőviszonyokba. A kínaiak is csak azért jönnek, hogy teszteljék az új kűrt élesben, amit hoznak majd a VB-re, a japánok meg helyiek, meg kell mutatni az egyesületeknek, ki is a válogatott.

A kűr dresszet igazgattam, miközben a hajamat tűzték. Ugyan az minden. A hátamon futó anyag borzasztóan kényelmetlennek bizonyult, a flitterek rettentően szúrták a bőrömet. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy a kűr közben úgysem ez a legfontosabb.

Az előszobában ültem, arra várva, hogy én következzek. Az előttem lévő szólót végig ugráltam, igyekeztem, hogy ne hűljek ki, és kössenek meg az izmaim. Nem izgultam annyira rettenetesen, mint szombaton, orosz hidegvérrel vártam a sorra kerülést. Tatiana megveregette a vállamat. Az edzők bevonultak a szokásos helyükre, ahonnan a legjobban tudják szakértő szemmel vizslatni a kűrt. A csapattársaimat megpillantottam a közönség soraiban, de felleltem még rajtuk kívül is orosz zászlókat, amik nekem lobogtak. Elmondhatatlanul jó érzés töltött el, hogy itt is vannak szurkolóink. Felraktam az orrcsipeszt. Nem izgultam, biztos voltam a dolgomban. Egyszerűen csak tudtam, hogy sikerülni fog. Lewis szavai jártak a fejemben, miközben odasétáltam a lépcső aljához. Nyerj meg mindent, Lena!

Leszegett fej, megfeszített karok, erőteljes testtartás, csak egy átlagos bevonulás. Beálltam abba a kényelmetlen és nyakatekert kezdőpozíciómba. A közönség tombolását, azt a nyüzsgést, amely jelen volt a medencetérben, csak apró zajként érzékeltem. Elhomályosult tekintettel meredtem előre. Nem néztem, csak bámultam. Figyelmen kívül hagytam mindent, és mélyen a gondolataimba merültem. Lepergett a szemem előtt Tatiana összes tanítása, az az új elem és az összes hozzá tartozó mozdulat, kar. Vártam a zenére, hogy megszólaljon. Nem is érzékeltem a sípot. Csak pár másodperc telt el, mégis, egy örökkévalóságnak éreztem. Megszólalt Halsey dalának első üteme. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Mégha néha úgy is érzem, csak a megszokás hajt, ezért a pillanatért mindenképp megéri. Egyszerűen imádom, amikor az egész lelátó engem figyel, én vagyok a középpontban, és nem mellesleg, gyönyörű vagyok. Az érzés semmihez sem hasonlítható, mikor megfeszített lábbal belecsobbanok a jegesnek tűnő vízbe, bár nem feltétlenül pozitív értelemben. A hajam azonnal meglazult, a fejemet is tudtam forgatni a leolvadó zselének köszönhetően. Örömmel nyugtáztam, hogy van víz alatti hangosítás. Tisztán hallatszódtak az ütemek. Már nem gondolkodtam, csak csináltam a berögzött mozdulatsorokat. Régi barátaim, a fulladás okozta szemem előtt ugráló kis fekete körök visszatértek, de nem volt annyira borzalmas, mint múltkor. Eljött az idő. Nem is értem, hogy miért ide kellett berakni, miután lenyomtam a kűr háromnegyedét, és ilyenkor mindig a halálomon szoktam lenni. Összeszorítottam a fogamat, és immáron sokadszorra besüllyedtem a víz alá. A fejem és a tüdőm hasogatott, a kezem konkrétan lerohadt, alig bírtam tartani magam vele, de muszáj volt. A szemem bekönnyezett, és elkezdtem öklendezni, ami a legrosszabb érzés a világon. A tüdőd oxigénért kiált, próbálsz levegőt venni a víz alatt, pedig tudod, hogy nem lehetséges. Borzalmas, de e nélkül nem kűr a kűr. Sajnos ilyen ez a szinkronúszás.

Megcsináltam. Sikerült. És még élek. Mondjuk, azt nem tudom, hogy hogy nézett ki, mert már a lábamat sem éreztem, így fogalmam sem volt, hogy hol jár éppen. Remélem, hogy legalább valamit villantottam, ha már majdnem belefulladtam. Tatiana mondta, ha ezt megcsinálom, utána tök mindegy, mit hordok össze a végén, karozzak, mit bánja, csak legyen szép. Amit ő berakott, az nekem nem tetszett. Az utolsó két nyolcba beraktam magamnak egy kiszúrt. A kedvencemet, egyenesen kijövök, majd berántva a lábamat, forogva süllyedek le. Igaz, hogy így megnöveltem a víz alatt töltött időm számát, de szívesebben csináltam. Feljöttem az ijesztően mély medencéből, amelynek majdnem az aljáig lesüllyedtem, és találomra beálltam egy kecses pozícióba. Elhalkult a zene, már csak a nézők tapsolását lehetett hallani. Megráztam a fejem, de minden összemosódott. Semmit sem láttam tisztán, csak foltokat. Úgy éreztem, hogy mindjárt szétszakad a fejem. A hányinger érzése alapvetőleg megvolt, nem is lepődtem meg, megszoktam, hogy ilyenkor mindig ugrál a gyomrom. Tudtam, hogy nem fogom megnyerni, és azt is, hogy sokkal kevesebb dicséretet fogok kapni, nem is számítottam rá. Mindig csak az első alkalmat istenítik, a többit már elvárják.

Kimásztam a medencelétrán. Léptem párat, elindultam az edzőim felé. A fejem borzasztóan sajgott, szédültem, és alig láttam. Hirtelen előrebuktam, de szerencsére ott volt előttem Natalie, aki elkapott, és megtartott. Látta rajtam, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, így inkább tovább tartott az alkaromnál fogva. Összeszedtem, magam, és mosolyogva, szép kecsesen feltámolyogtam az eredményemért. A pontjaim jobbak voltak, mint a múltkor, bár az erőviszonyokat még nem tudjuk. Integettem a kameráknak és a közönségnek is, majd lesétáltam. Amint beértem az öltözőbe, lerogytam az első székre, ami az utamba került. Megkapaszkodtam az oldalában, és igyekeztem nem elájulni. Fogalmam sincs, hogy miért történt ez az egész. Nem szoktam ilyen rosszul lenni egy kűr után. A csapattársaim lejöttek, és egytől egyig megölelgettek. Csöppet javított a hangulatomon, bár tisztában voltam vele, hogy mindig mindenkit meg kell ölelni, ha kijött a vízből. Botladozva visszasétáltam az öltözőbe Alla oldalán, aki szünet nélkül magyarázott a holnapi terveiről. Jó, hogy neki ennyi energiája van, kész kihívást jelentett folyamatosan figyelni rá. Amint megérkeztünk az öltözőbe, ahol nincs senki más a csapaton kívül, se kamerák, de közönség, levágtam magam a padlóra, és elterültem. Enyhült a fejfájás, de még mindig gyötört, egy apró szédüléssel keverve. Az edzőknek csak annyit mondtam, hogy kikészültem, egy szót se említettem arról, milyen belső harcot vívok magammal a túlélésért. Szerintem belázasodtam, de nem akartam gyengének tűnni.

***

A büfé előtt ücsörögtem Allával. Barátilag egészen közel kerültünk egymáshoz, bár vele egészen más témákról lehetett beszélgetni, mint Vladával, aki sajnos nincs benne a keretben, ezért nem jöhetett. Örültem, hogy nem voltam egyedül, mint a kisujjam, az idősebbek közt. Durva belegondolni, hogy például Natalia Ishchenko és köztem tizenhárom év van. Igaz, ő a legidősebb a csapatban. Alla addig feszegette a pasi témát, míg kitálaltam neki Lewisról. Teljesen belelkesedett, és gratulált. Mondta, hogy értesítsem, ha bármi történik, és ő is szívesen kilátogatna majd egy futamra. Sanda gyanúm volt, hogy köze van Danielhez is, de inkább nem faggatóztam. Egy kicsit megkönnyebbültem. Őszintén elmondtam mindent, megbíztam a lányban, aki hasznos tanácsokkal látott el. Cserébe igyekeztem megnyugtatni, mikor elkezdte tervezgetni, hogy hány macskával öregszik meg.

Volt már veled olyan, hogy az egyik pillanatban még nyugodtan kavargattad a teádat a büfénél, élvezve, hogy nem kell ma már többet vízbe ugranod, de egy másodperc múlva minden a feje tetejére állt? Na, velem pontosan ez történt meg.

Azzal kezdődött az egész, hogy Natalie szó szerint berontott a büfébe, ahol kényelmesen pletykáltunk a csapattársammal, mögötte kifulladva lépkedett Tatiana, akinek ráadásul nem az erőssége a futás. Ez a jelenet már önmagában meglepett, hát még az, ami utána jött! Natalie csípőre tett kézzel, vöröslő fejjel és fújtatva rám nézett, mire egy kicsit hátrahőköltem. Valami nagyon rossz történt.

- Készen állsz a rövidprogramra? - kérdezte tőlem. Köpni-nyelni nem tudtam, nem értettem, mire céloz. Először nem mertem válaszolni, szerencsére megérkezett Tatiana, aki elmagyarázta, mi is volt a helyzet.

- Aleksandra nem tud vízbe ugrani, mert rosszul lett. Tatyana most ápolja. Te vagy a tartalék - lihegte, még mindig kifáradva a futástól. Natalie a ,,beteg" szóra megforgatta a szemét.

- Vagyis vízbe kell ugranod a helyén. Gyertek, hamarosan bemelegítés - mondta Natalie, és elindult. A másik edző egy sóhajtás után követte, és lassan mi is szedelődzködni kezdtünk.

- Te jó ég, rövidprogramozol! Életedben először, de aranyos! - vigyorgott Alla, és azt hiszem, nosztalgiázott egy kicsit az ő elsőjéről. Visszaértünk. Aleksandra az öltöző padlóján feküdt feltett lábakkal, és a fejéhez szorított egy vizes törülközőt. Nem is nézett ki szörnyen, fogalmam sem volt, mi baja lehetett.

Nem is fogtam fel teljesen ezt az egészet, inkább csak az érdekelt, hogy hogy lehet valaki ennyire gyenge. Én majdnem beleájultam a vízbe, lázas is voltam, mégse mutattam ki, ráadásul még egyszer vízbe kell ugranom. Akármennyire is rosszul vagyok, én akkor is megcsinálom azt, amit kérnek. Csak azért, mert akarom. Egyszerűen idegesítenek ezek az emberek. Nem egyszer ugrottam lázasan vízbe, mégis túléltem. Vagy amikor meghúztam a lábam, és a járás is gondot okozott, mégis bementem, és megcsináltam. Senkinek se szóltam, nem akartam, hogy kivegyenek, gyengének tituláljanak. Sebaj, kárörömködtem egy kicsit. Így nagyobb esélyem van bebiztosítani a helyemet itt is. Azt meg, ha utál, túlélem. Láttam Natalie-n is, hogy nem tetszik neki ez az egész.

Villámgyorsan átvettem a bemelegítős fürdőruhámat, pedig már elraktam a táska mélyére, mondván, úgyse kell már ma. Hát, ezt benéztem.

Éreztem, hogy nem vagyok toppon, a fáradtság úrrá lett a testemen. Igyekeztem minden erőmet beleadni, hogy ne bánják meg a lehetőséget. Jól tudtam, hogy ez rengeteget számít. A legrosszabb dolog ilyenkor átállni, hogy ne túléld a kűrt, hanem legyél kecses és dinamikus. Hazudnék, ha azt mondanám, élvezettel csináltam. Igazából a hátam közepére kívántam az egészet, de be kell futtatnom a karrierem.

Megkaptam Aleksandra ruháját, amiben versenyzett volna. Kicsit nagy volt a hátánál, de túléltem. Ez a kűr dressz is nagyon szép, igaz, a kék jobban passzol hozzám, de erre sem lehetett panaszkodni. Színes alakzatok borították az egészet, természetesen neonban és rengeteg kővel kirakva. Nem szeretem a rózsaszínt, de itt kifejezetten tetszett az összképben.

Lehet, hogy nem tűnik nagy dolognak ez az egész, elvégre tartalék vagyok, tudok mindent, mindenki azt gondolja, aki nem konyít a sporthoz, hogy simán megy minden, pedig nem. A tartalékversenyzőkre nagyon ritkán van szükség. Csak úgy csinálja az ember a csapat mellett, teljesen egyedül, tudva, hogy úgy sem áll be. Ráadásul még az is nehezített a helyzetemen, hogy csak egyszer gyakoroltam a többiekkel együtt, úgy, hogy én álltam Aleksandra helyén, a bemelegítésnél, de ez édeskevés. Összességében, alig ismertem ezt a kűrt. Így még nagyobb kihívás elé néztem.

Mi indulunk elsőnek, bár jobb is hamar túllenni rajta. Összesen kilenc csapat versenyzik rövidprogrammal, ami igazából nem is annyira sok. A váróteremben ugráltunk, mindjárt mi jövünk. Alla megszorította a kezem biztatásképp, ami különösen jólesett.

Leszegett fejjel bámultam az előttem lévő lábát, és füleltem Maria számolását. Teli szájjal vigyorogva vonultam a többiek után. Letérdeltem a helyemre, a partra, és vártam a sípot. Szaporán vettem a levegőt. A gyomrom összezsugorodott, hallottam, ahogy a torkomban dobogott a szívem. Életem

legelső rövidprogramja. Kevesen mondhatják el magukról, hogy tizennyolc évesen már itt tartanak. Ebben a számban csak a legjobbak vannak, kik legalább húsz év tapasztalattal rendelkeznek. Megszólalt a zene. Megcsináltam a parti részt, ami csak karból állt, így nem volt túl nehéz. Amint beértem elsőnek a vízbe, egyből feljöttem. A kezemmel tartottam magam, és vártam, hogy összefogjanak alattam. Rátámaszkodtam a két ember fejére, és elrúgtam magam. Imádtam az érzést, mikor a levegőben szállok hat méter magasan, s alattam csak a víz van. Minden egyes karnál őrült tempóban szívtam magamba az oxigént, így is alig bírtam ki. Nem rosszabb, mint a szóló, mivel én vagyok fent a legtöbbet a dobások miatt. El sem hiszem. Megcsináltam az első rövidprogramomat! Mintha csak pár másodperc lett volna az egész, eltűnt minden félelmem, csak csináltam a dolgomat. Miután kimásztam a vízből, kezdtem érezni, hogy azért nem oké minden. Sápadt voltam, és alig éltem, pedig a kűr közben olyan könnyednek éreztem magam. Csak azt kívántam, hogy minél előbb szedjék ki ezeket a csatokat a hajamból, és végre bebújhassak az ágyba. Alla jól megölelgetett, ami egy csöppet javított a hangulatomon. Már csak az eredményhirdetés, utána végre mehettem haza!

Felsorakoztunk a csapatruhánkban, pontban hat órakor. Itt nem volt felvonulás, csak a várószobában kellett mindenkinek ülnie, és ha szólították, akkor mehetett ki. Nem voltam elkeseredve, szólóban második lettem, csak a Japánok előztek meg. Tatiana is örült, bár tudtam, hogy kemény időszak vár rám, hiszen a nehézség lehúzta a pontjaimat. A rövidprogramot megnyertük. Sajnos Aleksandra is kapott érmet, mivel le volt nevezve, de én úgy gondoltam, nem érdemelte meg. Plusz, biztos voltam benne, hogy egy életre megutált, bár nem én tehettem arról, hogy nem indult.

Az első kűr egy kategóriában, mindig emlékezetes. Sajnos nem tudtam nosztalgiázni ezen egy kicsit, minél előbb a hotelszoba kényelmetlen párnái közt akartam lenni. Elkaptam valamit. A homlokomra tettem a kezem, tűzforró volt. Csak remélni mertem, hogy holnapra már kutya bajom se lesz.

26

2017. április 25.

Oroszország, Moszkva

A vasárnapomat leginkább az egész napos fetrengés jellemezte. Hol az öltözőben, hol a lelátón, esetleg Natalie nyakán lógtam. Idegesített, hogy nem tudtam magammal mit kezdeni. Ráadásul a lelkesedésem is alábbhagyott, mikor Aleksandra olyan lekezelően beszélt velem, és látványosan élvezte, hogy ma ő versenyzik. Nem akartam pofátlan lenni, hiszen még is csak én vagyok az új, a tapasztalatlanabb, meg kell adni a tiszteletet egy olimpiai bajnoknak, de magamban kiröhögtem. Mintha nem is felnőttek lennénk, hanem népszerűségért versengő tinik. A verseny végén még volt egy megbeszélés, amin elég érdekes információk hangzottak el. Kiderült, hogy nem lesz megállás, elindulunk a Canada Openen is, ami közvetlenül a Japan Open után van. A hetem nem indult zökkenőmentesen. A reptéren problémák voltak, így csak hétfő délután landolt a gép Moszkvában. Az edzők idegesek voltak, ennyi erővel egyből Tokióba is repülhettünk volna, hiszen szerdán, vagyis holnap már indulunk a Japán fővárosba. Ma nincs edzés, és holnap se lesz, bár lenne kedvem hozzá.

A Tatyanás dolgon rágódtam egész éjszaka. Utánakerestem a lánynak. Tényleg sok a közös vonásunk, a szemünk színe például teljesen megegyezik. Hajnali kettőig pötyögtem a laptopomon. Mikor már majdnem elaludtam monitor előtt, befeküdtem az ágyba, de a gondolataim túlságosan is pörögtek. Tudni akartam mindent a lányról, Alla Danchenkoról. Hogy hogyan halt meg, milyen volt akkor az edzés, milyen volt Tatyana, mielőtt a tragédia bekövetkezett, és legfőképp azt, hogy vajon mit gondolhatott, bár tudtam, hogy az utóbbi úgysem lehetséges. Tatyana volt férje és egyben Alla apja kiadott egy könyvet, amiben a lánya halálát írja le. Sajnos az úr brit származású, így szenvednem kell az angollal. Ráadásul be is kéne valahogy szerezni. Ekkor jutott eszembe az az ötlet, hogy megkérem Danielt, vegye meg, ő úgy is Angliában van, és majd oda tudja adni valamikor.

Én: Szia! Kérlek, vedd meg nekem ezt a könyvet! Angol, itt Oroszországban nem kapható. Fontos lenne, kifizetem, ha odaadod. Carl Fedherr: Egy öngyilkosság története.

Daniel: Minek neked ilyen könyv???

Én: Fontos! Nyugalom, nincs semmi bajom.

 Tudtam, hogyha nem magyarázom meg, azt hiszi, depressziós vagyok.

Én: A benne szereplő lány az edzőm lánya volt. Csak érdekel.

Daniel: Akkor tudom odaadni, ha eljössz a Spanyol Nagydíjra.

Nem hittem el, hogy ezzel zsarol. Nekem iszonyúan fontos az a könyv.

Én: Mindent megteszek.

És ezzel le is zártam a beszélgetést. Ez történt hajnali fél háromkor. Azt nem tudtam, hogy ott mennyi az idő, ez csak utólag tudatosult bennem, de szerencsére egyből visszaírt. Álmos voltam, de a gondolataim meggátoltak az alvásban. Muszáj volt kiürítenem a fejem, vagy elvonni a figyelmem. Ritkán alszom fülhallgatóval, de most megtettem. Bekapcsoltam az egyik kedvenc Nightcore számomat, a Murder Melodyt. Igaz, maga a szám pörgős, de imádom. Elmosolyodtam. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy képes lennék bármire. Beállítottam, hogy folyamatosan csak ugyanezt a számot játssza folyamatosan, és két óra múlva magától kapcsoljon ki. Az energia szétáradt a testemben, mégis erre tudtam csak elaludni.

Olyan frissen ébredtem, mint még soha. A zenelejátszót és az összecsavarodott fülhallgatót időközben lerúgtam az ágyról, a földön találtam meg. Még csak tizenegy óra. Mit fogok én egész nap csinálni? Csak szerdán, azaz holnap indulunk. Alig várom már Japánt. Igaz, versenyeztem már ott egyszer, de nagyon magával ragadott a kultúra. Úgy döntöttem, eleget foglalkoztam már Allával, a könyv meg nem fog hamarabb megérkezni, szóval nem tudtam mit tenni. Furcsa belegondolni, hogy már két napja nem edzettem semmit sem. Elhatároztam, hogy délután elmegyek futni. Csináltam ebédet, természetesen az egészséges vonal mellett maradva, hogy véletlenül se szaladjon fel rám semmi. Gondolkodtam azon is, hogy elugorjak-e ruhát vásárolni. Fejben összeszedtem, hogy mi hova kell. Japánban húsz fok körül ingadozik a hőmérséklet, oda jók a nyári cuccaim, amit még Ausztráliába vittem. Torontóban ugyan olyan idő van, mint itt. Maximum Spanyolországba kell majd frissítés, biztos, hogy el fognak vinni bulizni, és ahhoz megfelelő öltözék is kell. Ha Forma-1-es futamra megyek, akkor ott lesz az összes pilóta, beleértve Lewist is. Na, nem mondod, Elena! Miért ne lennének ott, ha ők versenyeznek?

Még a szokásosnál is jobban feldobódtam, mikor eszembe jutott a brit. Végre, újra láthatom! Bár, azt nem tudom, mit gondol rólam a cikk után. Valószínűleg elkönyvelt ribancnak, és szóba sem akar majd állni velem. Nem akartam ezzel idegesíteni magam, ezért felöltöztem, és elmentem futni. A tíz fok körüli hőmérséklet miatt rétegesen felöltöztem. Igaz, Moszkvában utálok futni, ha tehetem, máshol megyek el. Az ok, hogy a parkokban rengeteg a részeg vagy a hajléktalan ember, szóval marad a beton, ami meg nem a legkellemesebb. Sebaj, a zene elnyomja az autók zaját. Mindkét bokámra ráhúztam a bokavédőt, hogy véletlenül se sérüljek le. Felvettem egy napszemüveget, igaz, a nap nem sütött. Még mindig nem szoktam hozzá, de jó páran fel szoktak ismerni, főleg itthon, Moszkvában. Nem szeretem, ha futás közben megzavarnak, kiesek a ritmusból.

Benyomtam a Nightcore lejátszási listát. Szeretek ezekre a felgyorsított számokra futni, jó az ütemük. Kiértem az utcánkból. A megszokott útvonalamon mentem, amely főleg kisutcákba vezet. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, de nem is akartam teljesen leépülni. Kényelmes tempóban kezdtem kocogni. Kizártam a külvilágot. A lábam csak vitt előre, azt se néztem, merre megyek, az út annyira be volt rögzülve.

***

Kifulladva vágtam le magam a Red Square-en az egyik padra. Nem is figyeltem, hogy mennyit megyek, csak akkor vettem észre, hogy a tüdőm kiszakadt, mikor már megálltam. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki haldoklik. Futás közben észrevettem, hogy egy ember végig követett, futott velem. Nem gondoltam semmire, csak mentem a fejem után. A kezembe temettem az arcom, és próbáltam visszatartani az ingert, hogy kiköpjem a számban felgyülemlett nyálat. Nem lett volna egy szép látvány. Már egy ideje azzal voltam elfoglalva, hogy visszaállítsam a légzésemet, mikor valaki leült mellém. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, majd mikor felültem, hogy zenét váltsak, feltűnt, hogy az a férfi, aki követett. Fekete baseball sapka, retro stílusú napszemüveg, orrpiercing, három fülbevaló, gondosan felnyírt szakáll… te jó ég, ez Lewis! Biztos az Orosz Nagydíjra érkezett. Kedvem lett volna elfutni. Ha követett, akkor biztos tudja, hogy én vagyok az.

- Elena? - hallottam meg mellőlem a hangját. Megborzongtam.

- Lewis - szólítottam meg. Nem tudtam, mit csináljak.

- Annyira örülök, hogy látlak! - Odafordult hozzám, és szorosan megölelt. Először csak lefagyva tűrtem, majd kapcsoltam, és a dereka köré fontam a kezem. Mindenre számítottam, csak erre nem.

- Én is - hajtottam a fejem a vállára. A szívem őrült tempóban kalapált, el sem hittem, hogy újra látom. Pár percig csak élveztük a nyugalmasnak nem mondható zajt, ami körülvett minket, de nem zavart, csak rá figyeltem.

- Mondd… - Eltolt magától, és mélyen a szemembe nézett. Elvesztem a csokoládébarna íriszeiben, csak a hangja zökkentett ki a merengésből. - Igazak a pletykák? - sejtettem, hogy meg fogja kérdezni.

- Nem. - Érdeklődve nézett rám, és folytattam. - Úgy kezdődött, hogy Dani eljött megnézni engem Taiyuanba. Pénteken elmentünk egy baráti vacsorára. Mikor visszaértünk a szálloda elé, puszit akart adni az arcomra, de észrevettem, hogy ott vannak a kamerák. Felé fordultam, de ő nem számított rá, ezért szájra puszi lett belőle, amit szépen meg is örökítettek - húztam a számat.

- Szóval semmi? - utalt a szerelmi érzéseimre Daniel felé.

- Semmi - ráztam a fejem, nagyon remélve, hogy hisz nekem.

- Mellesleg, gratulálok a versenyhez - mosolygott, terelve a témát.

- Köszi. Hétvégén újra, aztán megint…

- Biztos kapsz utána pihenőt.

- Remélem. Azt terveztem, hogy kimegyek a Spanyol Nagydíjra.

- Örülnék neki - mosolygott, és egy puszit nyomott a számra. Ó, Istenem, mennyire hiányzott ez az érzés!

- Mikor mész Szocsiba? - kérdeztem.

- Egy óra múlva indul a gépem, szóval azt el kéne érnem, most csak kijöttem egy városnézésre. És milyen jól tettem! - nevetett. Imádom a nevetését.

- Akkor majd találkozunk… három hét múlva - fejeztem be a mondatot.

- Nyerj meg mindent, Lena - mosolygott. Óvatosan megfogta az arcom, magához húzott, és a világ legédesebb csókjában részesített.

25

2017. április 22.

Kína, Taiyuan 

Még az ébresztő előtt kipattant a szemem, fél hétkor. Első dolgom volt, hogy a kezembe vettem a telefonom, és találomra felmentem egy Forma-1-es hírportálra. Természetesen a kezdőlapon virítottam. Végigolvastam a cikket, amihez még képet is mellékeltek. Meg kell mondjam, elég jól elkapták a pillanatot, nem úgy tűnik mintha csak egy apró puszi lett volna. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy nem ismertek fel. A csapatból egyedül Allánek van ,,híresebb" élete, számtalanszor összetűzésbe került a médiával. Ha még egyszer meglátnak, minden bizonnyal fel fognak ismerni. Óvatosnak kell lennem, de tudtam, hogy amint a Forma-1 közelébe megyek, minden világos lesz. Addig is, kérek pár tanácsot a szomszéd szobában a még alvó lánytól.

- Elena, normális vagy? Ébresztő előtt felkelni? - morogta félálomban.

- Nagyon fontos, ebben csak te tudsz segíteni - rázogattam a vállát. Összehúzta a szemét, és megdörzsölte. Mellesleg, neki gyönyörű az írisze, mindig is irigyeltem azt a zöldeskék árnyalatot. A szőkésbarna, melírozott haja össze-vissza állt, látszott, hogy nem aludt valami kiadósat.

- Menjünk át, hogy Maria legalább tudjon aludni - forgatta a szemét, és átsétáltunk oda, ahonnan jöttem. Gelena már fent volt, a telefonját nyomkodta. Az érkezésünkön nem lepődött meg, de pár másodperccel később felkiáltott.

- Basszus Elena, te miért vagy a címlapon egy pasival? Most néztem a Cosmopolitant - hüledezett. Na, igen. Sajna pár pletykalapba is bekerültem.

- Elmagyarázom - sóhajtottam, és elmondtam minden részletét a tegnap estének. Mindketten nagyot néztek.

- Hogy ti mennyire szerencsétlenek vagytok, meg sem lepődöm - forgatta a szemét Gelena.

- És? Milyen volt a csók? Jól csókol? - jött lázba Alla, akit az sem zavart, hogy csak egy puszi csattant el.

- Már mondtam, hogy csak a barátom, nem több - szögeztem le.

- Tekints el ettől a ténytől, és mondd már, hogy milyen volt! - nézett rám Alla.

- Rendben - sóhajtottam - annyira nem volt rossz, sőt. Kifejezetten jó volt, bár nem a legjobb.

- Szóval olyan középszint - mutatta a kezével. Életemben nem hittem volna, hogy egy ilyen beszélgetésnek leszek a főszereplője.

- Pletykarészleg, ideje lenne hajat csinálni - jött át a másik szobából Maria. Mivel az uszodában nem lehet, ezért kénytelenek vagyunk itt megcsinálni a versenyhajunkat. Bevonultunk a fürdőszobába, és kezdődhetett a szenvedés. Gyorsan megfésülködtem, és leültem a székre. Kipakoltunk minden kelléket. Egyedül sokkal macerásabb megoldani, hogy stabil legyen a konty, így a három lánnyal egymásét csináltuk. Felszisszentem, amikor Gelena konkrétan kitépte a hajamat a fésűvel, pedig ezt az érzést már igazán megszokhattam volna. Két befőttes gumival rögzítette a copfot, majd a tükörben ellenőrizte, hogy az állam vonalában van-e. Szerencsére igen, nem bírtam volna ki még egyszer ezt a szenvedést. Három tincsbe fonta a hajam, és elkezdte feltekerni. Folyamatosan nyomta bele a kontytűket, amik a fejbőrömet karcolták véresre. Mire kész lett, már nem éreztem a fejem. Rajtam volt a sor, az övét is megcsináltam, mellettünk Maira és Alla is végzett, vagyis jött a zselézés. Felforraltunk egy kis vizet, és egy törölközővel a nyakamban várakoztam. Megéreztem az

összekeverhetetlen érzést, amikor a forró zselatin érintkezik a hajammal. Undorító, utálom, ráadásul még rettentő büdös is. A törölközővel a lefolyó cseppeket törölgettem. Mindenkinek megcsináltuk, csak három zacskónyi kellett, plusz még maradt egy kicsi. Amikor megszáradt, elkezdtem lekaparni a fülemre száradt részt. Említettem már, hogy utálom ezt? Nem tudtam egyenesen nézni, se fordítani a fejem, meg kell várni, mire megszárad és kilazul. Átöltöztünk csapatruhába, felvettük a fürdőruhát, a bemelegítőset, bár délelőtt csak én ugrok vízbe. A szólók tizenegy órakor kezdődnek, a csapat pedig este hat órakor. Holnap a rövidprogram van, amiben ugye én nem vagyok benne, ezért pihenhetek.

Nyolc órakor már a busz felé sétáltunk, ami elvitt minket az uszodához. Elég kómás fejjel ült mindenki a helyén. Amint beértünk, a három edzőt elhívták egy egyeztetésre, vagy tudom is én mire. A lényeg, hogy senki se tudta, merre menjünk fel az uszodatérbe. Végül egy nő megsajnált minket, és megmutatta az öltözőket. Mindenki lepakolt, és engem már el is hívtak a bemelegítésre. Időközben Tatiana megtalált minket, és bekísért a medencéhez. A lányok felmentek a lelátóra, ahova még nem engedték be a közönséget. Maga az uszodatér hatalmas volt. Kétoldalt húzódtak végig a lelátók, középen az ötven méteres medence, mögötte pedig egy kis helyen edzőrész a szárazföldön. A világon a zselézés után a legrosszabb érzés kész kűr hajra felvenni az úszósapkákat. A csapatsapka túl vékony, ezért alá kell még egy, hogy ne szúrja át a tű az anyagot. Tatiana segített feladni. Úgy éreztem, mintha minden irányból összenyomnák a fejem. Az orrcsipeszt felraktam az orromra, és a medence széléhez álltam. A lábfejem beleért a vízbe, ami körülbelül huszonhárom fokos lehetett. Nem értettem, hogy miért hűtötték le ilyen hidegre, régen rossz, ha már a lábujjaim fáznak. Egyáltalán nem akartam belemenni, de sajnos muszáj. A bemelegítést utálom a legjobban. A sapka szorít, folyik le a zselé a hátamra, mivel a vízben feloldódik, és tömegnyomor van a medencében. Tatiana intett, hogy menjek már, így elrugaszkodtam a széléről. Egyből kirázott a hideg, amint beleérkeztem. Mintha jeges lenne, csodálkozom, hogy nem fagyott még be. Persze, ez erős túlzás, de abban a pillanatban tényleg ezen gondolkodtam. Úsztam pár hosszt bemelegítésnek. Ilyenkor kis részekben szoktuk átnézni a programokat, csak hogy meglegyen. Arra koncentráltam, hogy ne fulladjak meg. Véget ért a kínkeserves háromnegyed óra, még harminc perc a kezdésig. Dideregve másztam ki a vízből, és követtem Tatianát. A hajamat szerencsére nem kellett újra csinálni, a víztől meglazult a konty. Ráadásul nem is kell nagyon sietnem, hatodiknak indulok a hatból. A China Open nem a legnagyobb versenyek közé tartozik, nem is szokott sok induló lenni, ellentétben a Japan Opennel, ahol egy kontinensnyi ország megméretteti magát. Nem szoktunk erre a versenyre jönni, kétévente egyszer rendezik meg. Bár, így legalább eljutottam Kínába, régi vágyam volt megtekinteni a várost. Az öltözőbe érve egyből elkaptak a dísz berakására, Natalie elég ijesztő volt a kezében megannyi hullámcsattal hadonászva. A fejemre egy fehér, virág alakú dísz került végül, amely a kontyomat is befedte. Natalie olyan erővel nyomkodta bele a fejembe a csatokat, biztos, hogyha kibontom a hajam, az egész fejbőröm karcos lesz. A ruhám vékony pántos volt, ami azt jelentette, hogy nincs befedve a háta, hanem csíkok futnak rajta. Ez a megoldás sokkal szebb, de kényelmetlenebb is. Igaz, a kűr közben a zavaró ruha lesz a legkisebb gondom. Mellesleg, nem panaszkodhattam, gyönyörű volt. Az egész fehér színű, letisztult, nem az az agyonflitterezett. A széleinél és a két oldalán sötétkék, csipkés minta futott végig, a mellkasomon díszesebb formában. Csak a mellemnél volt kikövezve, a csipkesor alatt. Pozitívum, hogy nem volt rajta csat, ezért nem tud leesni rólam. Volt már rá példa, hogy kűr közben a csapattársamnak kioldódott, és a víz alatt próbáltuk megoldani. Természetesen ez ebben a kategóriában már nem lehetséges, annyira figyelnek, de utánpótlásban vicces volt. A sminkemet Alla csinálta meg, a szememre került egy tonnányi ezüstösen csillogó szemhéjpúder, a szemöldökömig felért. A bírók nem egy méterre ülnek tőlünk, lehet, hogy ez a tévéből nézve soknak tűnik, pedig ez az a mennyiség, ami észrevehető olyan távolságban. Highlighter is került rám bőven, az arcom eszméletlenül csillogott. Ilyenkor szoktam igazán szépnek érezni magam. Azért valljuk be, nem mindennapi látvány díszes fürdőruhában és hajban, plusz tonnányi sminkben, ami nem hétköznapi, de az összképhez passzol.

Tizenöt perc a kezdésig, vagyis én körülbelül harminc perc múlva kerülök sorra. Tatiana kiengedett Danielhez, aki időközben már a lelátón ücsörgött. Az edzőm csak annyit szabott meg, hogy a kezdésre érjek vissza. Írtam az ausztrálnak, hogy jöjjön a folyosóra. Felvettem az egyenköntöst, és kisétáltam. A tér üres volt, de nem is bántam. A telefonját nyomkodta, de amint meghallotta a lépteimet, felnézett. Látszott, hogy alaposan megdöbbent.

- Hű! - csak ennyit bírt kinyögni. - Gyönyörű vagy - mosolyodott el pár pillanat múlva.

- Köszi - fogadtam a bókot.

- Hányadiknak indulsz? - kérdezte, miközben a falnak dőlt.

- Hatodiknak, a hatból, szóval egy ideig még várhatsz - húztam a számat.

- Hidd el, elleszek. Máskor is jövök, itt rengeteg a szépség - nevetett. Egy furcsa nézéssel ajándékoztam meg, de vettem a lapot.

- Ja, hogy te nem is azért jössz, hogy engem láss, hanem a jó csajokért? - húztam cinikus mosolyra a számat, miközben végig tartottam a szemkontaktust.

- Ne féltékenykedj, te vagy a legszebb - ölelt át fél karral. A zsebembe csúsztattam a kezem, mire megéreztem a gyűrűmet, amit még a reggel sebtében vágtam be oda, mert elfelejtettem levenni. Szerencse, hogy eszembe jutott.

- Megkérhetlek valamire? - kérdeztem. Belenéztem a csokoládébarna íriszeibe, és furcsa érzés fogott el.

- Persze. - Valószínűleg valamilyen komolyabb dologra számított, legalábbis az ő szemszögéből. Ez a gyűrű annyira hozzám nőtt. Átvészeltem vele azt az időszakot, amikor eltört a lábujjam, ott volt, amikor ez az egész Lewisos ügy volt, és most is itt van. Kár, hogy nem lehet rajtam a vízben, bár biztos, hogy elhagynám.

- Vigyázol erre? Úgy kezeld, mintha az életed lenne. - Előhúztam az ékszert, és a kezébe nyomtam. Egy ideig érdeklődve forgatta, majd elrakta.

- Rendben.

- Köszi - mosolyodtam el. Egy kis ideig hallgatott, majd feltett egy kérdést.

- Még mindig nem izgulsz? - nézett rám érdeklődve.

- Nem, vagyis de, de nem magától a versenytől félek, hanem attól, hogy belefulladok - nevettem, pedig nagyon is komolyan gondoltam.

- Ha belefulladsz - kezdte Daniel, a tőle megszokott ,,komolysággal" - én utánad ugrok, és megmentelek - ecsetelte a tervét.

- A lelátóról? - húztam fel az egyik szemöldököm, ugyanis az uszoda és a nézőtér között van egy legalább három méter hosszú part.

- Részletkérdés - legyintett, és ezzel le is tudta a témát.

- Vissza kell mennem - sóhajtottam pár perc után. Olyan gyorsan eltelt ez az idő, bezzeg amikor várni kellett a sorra kerülésre, csigalassúságúnak éreztem.

- Sok sikert, szurkolok! Egy szerencse puszi? - mutatott az arcára, és felém hajolt.

- De én versenyzek - néztem rá furán, mire megrántotta a vállát. Úgy tűnt, komolyan gondolta, így egy puszit nyomtam az arcára. Elégedetten elvigyorodott.

- Hogy lehet az, hogy én jobban izgulok miattad? - nevetett, a megszokott, harminckét fogas vigyorával.

- Hidegvér - vontam meg a vállam. Igyekeztem elrejteni a mosolyom. - Tényleg mennem kell, megölnek, ha elkések.

- Rendben, sok sikert! - ölelt meg, és utamra engedett. Visszatértem az öltözőbe, szerencsére pontosan. Csak az edzők sürögtek-forogtak, hogy miért, azt nem tudtam. Gondoltam, a csapat már felment a lelátóra. Átsétáltunk a bonyolult folyosórendszeren a várószobába. A biztonság kedvéért elraktam még egy orrcsipeszt a zsebembe. Csak a köntös és a papucs volt rajtam. Leültem a padra, szemben a tévével. Ez az a helyiség, ahonnan kisétálva egyből a lépcső lábához érkezünk, vagyis innen indulunk. Fapadok voltak kihelyezve a versenyzőknek, és egy hatalmas tévé, amin a közvetítés ment. Tatiana leült mellém, én pedig kész voltam elunni az életem. Eldöntöttem, hogy megcsinálom, még ha belefulladok is. Sokkal jobb félholtan, de büszkén kijönni a vízből, mint elkeseredve.

- Figyelj, hogy a lábadat mindig feszítsd át, meglegyenek a pozíciók. A kiszúrok nagyon sok pontot hoznak, ezért jól kell megcsinálni - magyarázott Tatiana. Felállt a másik oldalamról az amerikai lány, aki ötödikként indult. Az edzőm intett, hogy kezdjem el bemelegíteni magam, hiszen kötött izmokkal nem lehet megcsinálni. Érdekes, hogy egy szempillantás alatt végzett előttem a lány. Felraktam az orrcsipeszt, és mélyen kifújtam a levegőt. Odasétáltam a falhoz, ami mögül, ha kilépünk, egyből a medencéhez kerülünk. Lepergett előttem Tatiana összes tanítása. Behunytam a szemem, és egy sóhajtás közepette kisétáltam a fal mögül. Visszajött az ötödik induló. A három edző felállt a partra. Gyorsan elkaptam Tatyana pillantását, aki már ott állt. Aprót bólintott, ami azt jelentette, hogy ügyes legyek. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom összeszűkült, de túlélhető volt. Tudtam, ha megszólal a zene, minden aggodalmam elszáll. Odaálltam a lépcső aljára, és vártam.

- Solo number six! - mondták a bemondóból, és intett a parti bíró, hogy mehetek. Leszegtem a fejem, és arra koncentráltam, hogy ne bukjak orra. Felemeltem az állam, de nem mosolyogtam, nem lehetett. Így volt megbeszélve, mert maga a zene komor hangulatú. A kezemet megfeszítve csináltam végig a jó kis spárgás bevonulást. Kicentiztem, hogy pont a partvonalhoz érjek. Erre nagyon kell figyelni, ha rossz helyre állok fel, akkor elrontom a beugrást. Beálltam a kitekeredett, igen kényelmetlen pozíciómba, és vártam a sípot. A fejem felemeltem. Csak bámultam, de nem néztem. A gondolataimat próbáltam rendezni, és a légzésemet. Igyekeztem minél több levegőt szívni. A szurkolók hangja csak távoli zörej volt. Sípoltak, elkezdődik. Megszólalt a zene, a könnyű ütemek beborították a teret. Azonnal reagáltam. A parti rész után elegáns fejest ugrottam. Éreztem, ahogy a hajam oldódik, a hideg átjárja a testem, a víz fullasztó hatását, ahogy körülvesz. Megnyugtató volt a kinti zsivaj után a csend. Basszus, csend! Hol van a zene? A beugrás felverte a vizet, ami miatt nem hallatszódott az ütem. Már értettem, hogy miért nem jöttünk ide eddig se. Nincs egy normális víz alatti hangszóró? Épphogy a víz felszíne alatt maradtam. Amint lecsillapodtak a hullámok, halkan, de lehetett hallani valamit. Beálltam a kiszúrhoz, és egy pillanat alatt végre is hajtottam. Nem éreztem annyira magasnak, de ezt úgy is a felvételek döntik el. Van, amikor hibásan ítélünk meg innen valamit a vízből, de ezen nem is tudtam sokat gondolkodni. Megvolt az első kitaposás, ahol igyekeztem minél több levegőt a tüdőmbe szívni. Az első láb még nem is volt olyan vészes, de utána pár kar, és újra le kellett mennem. A fogamat összeszorítottam, mindkét lábamat teljes egészében átfeszítettem. A tüdőm szorított, öklendezni kezdtem. Próbáltam levegőt venni a víz alatt, de lehetetlenségnek bizonyult. Újabb láb után újabb kiszúr. A forgást nem szabad elrontanom. Lesüllyedtem a felszín alá, és ami a legrosszabb ilyenkor, hogy nem jöhettem fel. Élőhalott állapotban csináltam meg az elemet, ami nem sikerült annyira magasra, mint edzésen, de nem vészes, és a forgás viszont tökéletes lett. Kis fekete körök táncoltak a szemem előtt, nem éreztem a lábam, mintha súlytalan lenne. Tudtam, hogy nem engedhetem el magam. Rettentően fájt, a kezem égett a sok munkától, kitoltam a vertikálist, amennyire csak tudtam. Csak a zenére figyeltem és a lábamra, arra, hogy mindent ütemre csináljak. Már nem tudom, hogy hogy éltem túl, de sikerült. Hatalmas műmosollyal az arcomon elkezdtem kifelé úszni. Kedvem lett volna elsírni magam, akkora traumának hatott ez az egész. Alig bírtam kievezni a part felé, szédültem, forgott a világ. Azt hittem, menten elhányom magam, kedvem lett volna meghalni. A végtagjaim zsibbadtak, a tüdőm hasogatott, de túléltem. Sikerült. Lehúztam az orrcsipeszt, és próbáltam visszaállítani a légzésemet. Az oxigénhiánytól a fejem is megfájdult. Amikor kimásztam a létrán, azt hittem, visszaesek, nem bírtam megtartani magam. A járás is nagy erőfeszítésnek bizonyult, de túléltem, ez az egy szó lebegett a szemem előtt. Ó, te jó ég, még fel is kell menni az eredményekért. Nem mentem még oda az edzőkhöz, mert máris szólítottak. A lábamon mintha ólomsúly lenne, alig bírtam felemelni. Műmosollyal az arcomon vártam a pontjaimat, a sírógörcs kerülgetett. Tudtam, hogy nagyon kemény a mezőny, legalábbis számomra. Egy tizennyolc éves lányt elindítani a felnőtt szólókban eléggé kockázatos. Ahhoz nagyon jó kűr kell, hogy megverje a tapasztalt huszonéveseket. Igen, mert csak őket indítják, rajtam kívül. Van, aki több mint öt év tapasztalattal rendelkezik, mint én. A kűröm nem volt a legerősebb, ezért kellett, hogy a végrehajtás pontszáma felhúzza. Oldalra néztem, a lelátókra, ahol megpillantottam az ausztrált. Állva tapsolt, és szélesen mosolygott. Feltartotta a hüvelykujját, amint észrevette, hogy őt nézem. Mégse volt szükségem a segítségére. A pontszámra nem figyeltem, felesleges lett volna, hisz fogalmam sincs, hogy előttem mennyit kaptak. Integettem, és lesétáltam, ahol az edzőim már vártak. Tatiana arcán határtalan büszkeséggel, amolyan ,,az én tanítványom" fejjel nézett. Még a mindig komoly Natalie is halványan elmosolyodott, aki amúgy ellenezte az indulásomat. Szerinte még nem kellett volna bedobni a mély vízbe, a felnőtt szóló kategóriába, de már úgy is mindegy. Tatyana magához ölelt.

- Jól van - veregette meg a hátamat elérzékenyülve. Meglepődtem, az amúgy mindig szigorú és szívtelen edzőn. A szemébe néztem, amiből mérhetetlen büszkeséget olvastam ki. Szerintem Natalie se bánta már, hogy meggyőzték arról, hogy elinduljak.

- A nehézségen még javítanunk kell, de rendben lesz, szép volt - rakta a vállamra a kezét a vállamra Tatyana.

Visszamentünk a váróba, ahol a csapattársaim vártak. Mindenki a nyakamba ugrott, és gratulált. A gombóc a torkomban megmaradt, csak épp az örömtől volt sírhatnékom. Eszméletlenül jó érzés, amikor a szinkronúszás legnagyobb alakjai, lásd Svetlana és Natalia, gratuláltak nekem. Ha nem is lesz meg az első hely, én mindent megtettem, és büszkék rám. A dobogó biztosnak mondható legalább.

Kiszedtem a fejdíszt, és a bemelegítős fürdőruhát a hajszárító alá nyomtam. Addig újrazselézték a hajam, mert a dísz miatt egy része lejött. Felvettem a nyirkos dresszet, ami nem volt a legkellemesebb érzés, meg minden más csapatcuccot. Szerencsére szabad utat kaptam, fél tizenkettőkor már a lelátók felé sétáltam. A közönség nagy része elment, hiszen a bemelegítés csak háromkor, míg a rövidprogram ötkor veszi kezdetét. Tatyana adott ételt, amit majd meg kell ennem, mert nem tudta, hogy mikor érek vissza. Amint megpillantottam a folyosón Danielt, azonnal a nyakába ugrottam.

- Ügyes voltál! - ölelgetett meg. - Látod, nem is kellettem!

- Szerencsére - nevettem. Elfelejtettem, hogy szárad a hajam, és a vállára döntöttem a fejem. Csak akkor esett le, mikor felemeltem, és egy ragacsos folt maradt a helyén.

- Bocs - szabadkoztam.

- Semmi baj. Ez amúgy micsoda? - vizslatta a fejemet.

- Étkezési zselatin - válaszoltam. A mutató ujjával megbökte a hajamat, majd mikor konstatálta, hogy ő is nyálkás lett, undorodva kente belém.

- Fúj, vidd innen - löktem el magamtól a kezét.

- Te már olyan vagy, neked nem mindegy? - kontrázott, és csak azért is a melegítő felsőmbe törölte az ujját. Elsétáltunk a kiürült lelátóhoz, és leültünk az első sorba. Elővettem a fehérjés löttyömet, amit mellesleg utálok, de muszáj volt meginnom. Nyers tojásfehérjéből és valamilyen porokból állt, undorító, de hatásos. Érdeklődve nézte a fintorgó arcomat, miközben az italt ráztam.

- Ez micsoda? - kérdezősködött.

- Fehérjés valami, de borzalmas. - Mutattam, hogy szagoljon bele, amit ő meg is tett.

- Jézusom, ezt komolyan meg kell innod? - húzta a száját.

- Sajna - mondtam, és lehúztam a löttyöt. Közvetlenül utána bekaptam egy szőlőcukrot, hogy ne maradjon a számban a borzalmas íz. Enni még nem tudtam, túlságosan hányingerem volt, még a kűr miatt. A sokadik, értelmetlen beszélgetésünk közepén megszólalt a telefonja.

- Bocsi - tátogta, miközben a füléhez szorította a mobilt. Érdeklődve néztem rá, hogy mégis ki hívhatja ilyenkor, bár biztos csak a csapat. Annyit vettem észre, hogy egyre idegesebben beszél, ezért nem akartam zavarni. Időközben Alla is feljött, és leült mellém. Amíg mi oroszul veséztük ki a mellettünk ülő barátomat, ő vadul gesztikulálva úgy hadart, hogy hiába tudok angolul, alig értettem. Mellesleg, az is elvonta a figyelmemet, hogy Alla elkezdett elméleteket gyártani, miszerint hogyan fogom meghódítani az ausztrált. Inkább ráhagytam az egészet, szerencse, hogy legalább Daniel nem értette. Pár perccel később lerakta a telefont, de még el sem köszönt. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de nem mertem megkérdezni, ki tudja, lehet magánügy. Addig gyorsan bemutattam egymásnak őket.

- Dani, ő itt Alla, a csapattársam. Alla, te már úgy is hallottál róla - legyintettem. Az ausztrál biccentett, és elkezdtünk beszélgetni mindenféléről. Sajna vissza kellett indulnunk. A hasam már nem is a kűrtől, hanem a nevetéstől fájt. Ők ketten annyi hülyeséget beszéltek össze, hogy azon gondolkodtam, inkább letagadom őket.

A szokásos bemelegítős rituálé megtörtént, újból lefagytak a végtagjaim. Érződött rajtam a fáradtság, de mivel mindenhol én ugrok, ezért sokkal több levegőm van. Átöltöztünk a kűr dresszbe, és megcsináltuk a hajunkat is. Csak az vigasztalt, miközben szurkálták a fejemet, hogy a többiekkel ellentétben én este kimoshatom. Holnap ráadásul Daniel sem lesz itt, és a programom annyiból fog állni, hogy a lelátón, esetleg valamelyik pihenőszobában heverészek, és élvezem a napot. Sajna addig még túl kell élni egy kűrt és egy eredményhirdetést.

Nyolc csapat indul a kategóriában. Oroszország harmadiknak indul, nem is olyan rossz, legalább nem az utolsók között. Jobb hamar túl lenni rajta. Mellesleg, beteljesült az álmom. Versenyezhetek az angyalszárnyas dresszben. Ez volt az olimpián is rajtuk, egyszerűen gyönyörű, imádom. Az alja sötétkék színű, a mellkason egy fehér csillag van, aminek a közepén egy hatalmas kő. A hátulján két fehér szárny található a testszínű anyagon. Az egész ki van kövezve, messziről is látványosan csillog. Illik a zenéhez, ami inkább hasonlít egy csata aláfestéséhez, de annyiból jó, hogy nem kell mindig mosolyogni. Nekem még mindig furcsa érzés az, ha nem vigyorgok a kűr közben, hanem mérges fejet vágok. Egyszerűen nem tudom megszokni. Maga a kűr is gyönyörű, a rengeteg technikai elemmel igazi kihívás megcsinálni.

Egy pillanat alatt eltelt tíz perc, és azon kaptam magam, hogy a bevonuláshoz készülődünk. Te jó ég, én erre még nem készültem fel! Becsúsztattam a fürdőruhámba egy pót orrcsipeszt. A csapatprogramoknál mindig viszünk egy tartalékot, hiszen nagy az esélye, hogy leverjük egymás orráról. Szólítottak. Csak túl kell élnem, ezen a héten már csak most kell vízbe ugranom, kibírom. Beálltam a helyemre, a külső sorba, harmadikként. Mögöttem Maria beszámolt, és megkezdtük a bevonulást. A lépcsőn leszegett fej, de amint felértünk, előre néztünk. Megcsináltuk a parti részt, ami igazából semmi extra, csak az ég felé emeljük a kezünket. Az első sor négy embere leült, és kifelé nézett. A hátsó soron a két szélső ember kihajolt, középen pedig egymás mögött álltak. Mivel én ugrottam, ezért legelőre kerültem. Megszólalt a síp. Furcsa, de egyáltalán nem izgultam. Meghallottam az ismerős ütemeket. Nem vártunk sokat, feltérdeltünk, és máris a vízbe ugrottunk. Nem tudtam figyelni arra, hogy éppenséggel a víz konkrétan jeges, egyből a felszínre úsztam, és vártam a többieket, hogy összeálljanak. Ráálltam a kezükre, közben szívtam az oxigént, kiélvezve, hogy csak nekem jár ilyenkor. Megfogtam a két fejet, azokét, akik összefogtak, és egy pillanat alatt ellöktem magam. Szárnyaltam a levegőben, imádtam ezt az érzést. Épségben a vízbe érkeztem, minden jól sikerült, a lányok nagyon magasra megdobtak. Svetlanán keresztül visszahúztam magam a helyemre, hogy időben felérjek. A véget nem érő lábak eltörpültek az emelések mellett, sokkal jobban elfáradtam bennük, még úgy is, hogy a fejem kint volt. Már nem is emlékszem, hogy sikerült megtalálnom mindkét lábat, amibe bele kellett kapaszkodnom, és kitolni magam. Kétszer is. Aztán a közepén jött a feketeleves. A teljes testsúlyomat a kezemmel kellett megtartanom. A lábamat a vállamhoz szorítottam, az egész testemet úgy meg kellett feszítenem,

mintha egy betonoszlop lennék. Csak így tudtak ellökni a többiek, hogy meglegyen a forgás. Utána meg a hátam kapott hatalmas terhelést, bölcső pózban forgattak, de nem foghattam meg a lábam. Mindössze két talpon, mely a derekamnál volt, azon kellett egyensúlyoznom. A kűr hátralévő részében ugyan nem csúsztam ki az ütemből, de teljesen meg voltam halva. Alig bírtam felemelni a lábamat, a kezem egyszerűen nem tartott. Csak akkor éledtem fel, mikor kitapostunk, és elhalkult a zene. Egyből feljöttem a felszínre, majd újra lesüllyedtem. A felszabadultság érzése öntötte el az egész testemet, sírni lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől. Végre vége, hivatalosan is túléltem a China Opent. Kimásztunk a vízből, és felsétáltunk. Szerencsére nem kellett a saját súlyomat megtartanom, bátran kapaszkodtam a mellettem álló Mariába. Szinte biztos, hogy megnyertük. Ha szinkronhiba is volt benne, a nehézségi szintje felhúzza az egészet. Tatyana magához ölelt, mikor visszajöttünk.

- Mondtam én, hogy nem hiába raktunk bele - veregette meg a vállamat, sírástól elcsukló hangon, majd elengedett. Feltűnt, hogy előre sietett, míg mindenki lassan sétált az öltöző felé.

- Mi van Tatyanával? - kérdeztem Natalie-tól, aki velem együtt sétált a sor végén. Ha akartam volna, se tudtam gyorsabban menni. Az is kihívásnak bizonyult, hogy ne essek össze.

- Csak elérzékenyült - legyintett, mintha ez olyan természetes lenne.

- Miért? - kérdezősködtem tovább, bár nem hittem, hogy választ kapok. Tatyanának köztudott, hogy nincsenek érzései, még mosolyogni is ritkán látom.

- Mert a lányára emlékeztetted - mondta, és otthagyott az öltözőben, mert időközben visszaértünk. Nagyot néztem erre a kijelentésre, de nem tudtam rajta elgondolkodni, ugyanis egy őrült ausztrál ugrott a nyakamba. Inkább meg se kérdeztem, hogy egyáltalán hogy jutott be. Igaz, vele együtt mások is bejöttek, köztük Svetlana férje is. Senkit sem zavart, hogy amúgy ez egy lányöltöző.

- Nagyon ügyes voltál! - ölelt magához Dani. A fejemet a mellkasához szorította, amit meg is bánt, mert egy pillanat alatt elengedett. A pólóját immáron még egy vizes-zselés folt tarkította.

- Köszi - mormogtam, mielőtt elengedett.

- Basszus! - nézegette a felsőjét, mire kegyetlenül kinevettem.

- Gratulálok - nézett rá Allára, aki odajött hozzánk.

- Mikor lesz az eredményhirdetés? - kérdezte az ausztrál.

- Tíz perc, nem több, utána lehet menni.

- Jó, akkor még maradok.

- Gondolom mész vissza Milton Keynesbe.

- Igen, utána pedig Oroszország. Még mindig nem sikerült valamit megbeszélni? - utalt arra, hogy el tudnék-e jönni a spanyol nagydíjra.

- Még semmi, azt se tudjuk, mikor hol versenyzünk, de minden megteszek - villantottam rá egy mosolyt. - Szerintem jobb, ha mész - suttogtam a fülébe, mikor láttam, hogy Natalie visszaért. Gyorsan kislisszolt az ajtón Daniel, de a többieknek már nem volt ilyen szerencséjük, az edző nemes egyszerűséggel kirakta őket a szobából.

A felvonulás után megkezdődhetett a pódiumceremónia. A kínai himnusz után szólították a szólókat. Alla kezét szorongatva - akivel egész jóba lettem időközben - izgultam. A dobogósokat hívták. Harmadik helyezett az Egyesült Államok versenyzője. Behunytam a szemem, és próbáltam lenyugodni. Örökkévalóságnak tűnt, míg kimondták a második helyezett nevét, aki nem más, mint Sun Wenyan! Vagyis nem én! Úristen! A kezembe temettem az arcom, majd pár másodperccel később engem is szólítottak. Kezet fogtam mindenkivel, és gratuláltam. Kimondhatatlanul jó érzés volt, mikor a nyakamba akasztották az aranyérmet. Leginkább Natalie-nek voltam hálás. Visszagondoltam arra, mikor meghívott a válogatottba, miatta jutottam el idáig, hogy itt álljak. Tudtam, ez csak egy sima verseny, de mindig az első győzelem a legédesebb. Ahogyan azt is, hogy ez egy idő után állandósulni fog, elvárt lesz, de nem ez volt akkor a legfontosabb dolgom. A csapat is első lett. Két éremmel a nyakamban futottam a lelátó felé. Amint véget ért ez az egész, össze is pakoltunk, átöltöztünk és indultunk vissza, de előbb még tettem egy kitérőt. Danielnek ismét a nyakába ugrottam, amit Alla meg is örökített. Jó kép lett, megkértem, hogy küldje át, és ki is raktam. Az ausztrál öröme is felhőtlen volt, együtt ugráltunk, csak úgy. Sajnos a jó hangulatot egy telefonhívás szakította félbe. Előkapta a mobilját, és amint ránézett a kijelzőre, felsóhajtott.

- Már megint ő!? - kérdezte, leginkább magától. Nem vette fel, inkább rám nézett.

- Akivel a lelátón is beszéltél? - kérdeztem.

- Sajnos - húzta a száját.

- Ki az? - kíváncsiskodtam. Csak reméltem, hogy nem sértődik meg.

- Jobb, ha nem tudod.

- Mert?

- Rendben, Lewis volt az, és most is - mondta, mire a plafonig szaladt a szemöldököm. - Tegnap óta megy a pletyka, hogy együtt vagyunk. Beszélni akar veled, csak én leraktam. Ráadásul a feltöltött kép olajat öntött a tűzre, ő is látta.

- De te nem engeded, hogy beszéljek vele - fejeztem be a gondolatát.

- Igen - mosolyodott el. - Csak vigyázok rád, nehogy belekeveredj ebbe az egészbe. A médiával nem jó játszani. Nyugi, ezzel az üggyel kapcsolatban mindent elsimítok.

- Oké… - mondtam elgondolkodva. Visszaadta a gyűrűmet is. Miután ötvenszer megígértette velem, hogy mindent tegyek meg annak érdekében, hogy ott lehessek spanyolban, elbúcsúztunk. A buszban majdnem elaludtam. A hotelszobába érve egyből elfoglaltam a fürdőt, és kimostam a hajam. Eszméletlenül jó érzés volt leszedni a kontyot, amely fogva tartotta a fejemet. Megszabadultam minden fájdalomtól. Az érmeket leraktam, és vacsora nélkül ágyba bújtam. Nem voltam éhes, csak fáradt. Még annyira se futotta, hogy a Tatyanás ügyön gondolkodjak, majd ráér holnap is. Úgy is szabadnapos vagyok. Furcsa érzés lesz ott ülni, és nézni, ahogy a többiek versenyeznek. Utoljára akkor nem voltam benne valamelyik csapatprogramban, mikor csatlakoztam a válogatotthoz, pont egy héttel egy neves verseny előtt, és nem volt idő átvariálni az egészet. Azzal is tisztában voltam, hogy egyedül leszek, mint a kisujjam. Nem mondom, hogy nem szeretem Kínát, szép ország, meg minden, de már alig vártam a haza utat. Jövő héten sem lesz nyugtom. Reméltem, hogy el tudok menni Spanyolországba egy kicsit kikapcsolódni. Rám férne.