2017. február 27., hétfő

12

2017. február 19.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

A tegnap este nem alakult valami jól. Végig csak a monoton beszédet hallhattunk. Már a negyedik után nem számoltam az embereket, akik kijöttek beszédet tartani. Fejenként legalább negyed órát álldogáltak a mikrofon előtt. Nem mondom, hogy hamar, de valamikor tíz óra körül szerencsére vége lett. Ráadásul én nem is értek ezekhez a dolgokhoz, csak annyit, hogy aki pénzel, annak rajta van a logója a ruhánkon. Bár, ez nem is az enyém, hanem Tatyana dolga. A ruhámban semmi extra sem volt. A hajamon párszor átfutottam hajvasalóval, így nem állt annyira hullámosan. A ruhám egy bő, fekete kivágott felsőből és egy mintás szoknyából állt. Imádom ezt a hosszú ujjút, annyira kényelmes. Csak a szoknyám volt idegesítő, mert mindig felcsúszott. A sminkem szokásosan átlagos, és nem is lett volna több időm rá. Natalie épségben hazafuvarozott, de így is csak egy órám volt elkészülni. Azon az emberen már nem gondolkodtam, de ez így kicsit igazságtalan, hogy ő látta az arcomat. Csak egy futó beszélgetés, nem képzeltem bele többet. Ha tényleg ismerkedni akart volna, akkor elkéri a számom.
A bemutató után még itt kellett maradni egy kicsit, az okát nem mondták meg, de az edzők elvonultak beszélgetni. Mi meg ott maradtunk az unalom társaságában. Igyekeztem elütni az időt Vladával. Nem vagyunk rászokva a telefonra, ezért az sem foglalt le annyira. Se az edzésen, se a versenyen nem vehetjük elő a telefont, mondván, elvonja a figyelmünket. Teljes szigor van, akinek a kezében meglátják, elküldik büntetőt úszni. Ami nem egy kellemes dolog.

Fáradtan nyújtózkodtam a hajnali órákban, miután elküldtem melegebb éghajlatra az ébresztőt. Vasárnap van, azaz egy újabb reggeli edzés kezdete. Még tegnap közölte velem Tatiana, hogy én egy órával tovább maradok, mert elkezdjük összerakni az új szólót. A zenére rábólintott, csak egy kicsit át kellett szerkeszteni, de nagyjából ugyan az. Szuper, szóval ma öttől egészen nyolcig szenvedek a vízben. Vasárnaponként mindig csak a medencében van edzés, nem tartanak szárazt. Szombatonként is csak egy kicsi szokott lenni, fél óra körül. Ha pedig kűrözünk, vagy nagyon belelendültek a csapat szervezésébe, akkor akár négy órát is bent fagyoskodunk.
Csak ültem az ágyam szélén, és gondolkodtam. Hogyan fogok én eljutni az edzésre? Komolyan busszal kell mennem? Apa kocsiját nem vihetem el, mert ő megy nyolcra a gyárba, az enyém pedig - mint említettem - Oroszországban maradt. Szuper, akkor még valamilyen tömegközlekedési eszközt is el kéne érnem. Egy sóhajtás közepette elkezdtem böngészni a telefonom az útvonalakat, hogy késés nélkül el tudjak jutni Londonba.
Konkrétan égett a tüdőm, a torkom kiszáradt, csak kapkodtam a levegőt. Vége, ezt is túléltem. Pontosan nyolc órakor elhagytam a fagyos vizet, amiben majdnem a halálomat leltem. Tatianának sikerült egy olyan lábat kitalálnia, ami legalább húsz másodpercig tart, közvetlenül a beugrás után. Szóval, miután fejessel beérkeztem a vízbe, nem jöhetek fel, hanem egy jó kis spárgás-forgós kiszúr következik. Utána rögtön egy láb, ami alatt körülbelül hat teljes kört csinálok, és nagyon fullasztó. Komolyan, mikor egymás után megcsináltatta velem hatszor, már csillagokat láttam. Nagyon jó, az elején rögtön elfáradok. Ezt hozta a sors, ez esetben Tatiana.
A többiek már mind hazamentek, ezért egyedül öltöztem. Ilyenkor a legtöbb ember alszik. Ehhez képest én már egy komplett edzést megcsináltam. A lábaimat szinte húztam magam után, amit csak tetézett, hogy a buszmegálló nincs valami közel a házhoz. A tíz fokban enyhe szél fújt, ezért a hajamat alaposan megszárítottam, még az uszodában. Azért nem szeretnék kopasz lenni.
Ledőltem a fekete bőrkanapéra, és a tévét kezdtem el kapcsolgatni, annak reményében, hogy találok orosz adót. Nem szeretem, ha angolul beszélnek a filmben, sokkal inkább az anyanyelvemet preferálom. Mint említettem, nem szoktam ilyenkor éhes lenni. Kényelmesen elhelyezkedtem a párnák között, és pótoltam az alváshiányt.
***
Ijedten ugrottam fel a telefonom csörgésére. A francba, elfelejtettem lenémítani. Ki keres ilyenkor? Ránéztem az órára, már tíz múlt pár perccel. Nem sikerült valami sokat pihennem. Megnyitottam az előzményeket és láttam, hogy Christian az. Még a találkozásunkkor elmentettem a számát. Mit akarhat? Érdeklődve hívtam vissza.
- Szia Elena, Daniel kérte, hogy hívjalak fel. Üzeni, hogy szeretné, ha ma bejönnél a gyárba. Ő azért nem tud hívni, mert fotózáson van. Az új overállt próbálják éppen.
- Szia, köszi, hogy szóltál, igyekszem hamar odaérni.
- Rendben, ha még nem végeznek, akkor az első emeleten, a folyosón a legutolsó ajtó a baloldalon.
- Oké, maximum egy óra és jövök - tettem le a telefont. Meglepett a csapatfőnök hívása. Úgy látszik, már megszokás, hogy minden vasárnap bemegyek ebédre. Természetesen ennek örülök, hogy szívesen látnak, még ha csak a büfét fogyasztom is.
Gyorsan átvettem a melegítőmet, amiben eddig lustálkodtam. Ma nem öltöztem ki annyira, mint a múlt héten, már nem volt meg hozzá az életkedvem. Azért próbáltam nőies lenni, szóval a - hideg ellenére - egy cicanadrág és egy vastag, fehér pulcsi mellett döntöttem. Nem törődve az edzőm utasításával, felhúztam a lábamra a fekete magas sarkúmat, amit még pénteken is viseltem. Daniel meg is dicsérte, ami kifejezetten jól esett. Rég kaptam bókot egy férfitól.
Az épületbe belépve köszöntem Ginának, aki a recepció mögött ült. A biztonság kedvéért tőle is megkérdeztem, hogy hova is kéne mennem, mert nem nagyon emlékeztem rá. És még a lépcsőt is meg kellett keresnem, én ugyanis nem megyek lifttel. Képtelenség, soha az életben nem fogok beszállni abba a mozgó halálkabinba. Mi van, ha beragadok? Te jó ég, ott helyben ájulnék el. Eleve nem bírom a kis helyeket, és ez még mozog is. Egy emelet sétálva meg se kottyan (mire jó, ha sportol az ember). Útközben nem találkoztam senkivel, gondolom, még bent vannak. Óvatosan kinyitottam a piszkos fehér ajtót, és belestem. Igen, sikerült jó helyre benéznem.
A hatalmas szobában félhomály uralkodott. Csak a fehér vászon s körülötte volt kivilágítva. Milliónyi kamera és egyéb eszköz vette körül, amiktől nem is igazán láttam, hogy pontosan mi folyik ott.
- Angie! - kiáltott fel valaki mögülem a sötétségből, karjaival szorosan átölelt. Nem viszonoztam, hanem érdeklődve néztem rá. A magasságából ítélve csakis a holland lehet. Be kell, hogy valljam, jó illata volt. Furcsa, nem olyan, mint Dani ölelése, ebben sokkal több érzelmet fedeztem fel. Azért, mert másnak hitt.
- Bocsánat, hátulról azt hittem, hogy a barátnőm vagy - nevetett fel erőltetetten, miközben idegesen a hajába túrt.
- Semmi baj - mosolyodtam el természetellenesen én is. Nem vagyok az a pirulós fajta, de ez nagyon kínos volt.
- Daniel bent van az öltözőben, mindjárt jön - mondta, hogy megtörje a köztünk beállt kínos csendet.
- Rendben, megvárom - intettem, s elindultam egyenesen.
A meglehetősen furcsa beszélgetés után inkább egy helyben maradtam. Maxszel nem vagyunk valami jó viszonyban. Bár, kíváncsi vagyok, hogy hogy nézhet ki a barátnője, ha összekevert vele.
- Szia! - üdvözölt valaki elnyújtott A betűvel. Ez csak is Daniel.
- Szia - fordultam meg. Teljes Red Bullos felszerelésben állt meg előttem, így megcsodálhattam az új overállt is. Mit ne mondjak, nagyon jól néz ki.
- Na? - kérdezte, s közben lányosan körbefordult, mintha szoknyája lenne. El kellett nevetnem magam, csak utána tudtam biztosítani, hogy jó.
- Nekem tetszik - mosolyogtam rá.
- Viszont azt nem tudom, hogy minek kellett annyi bőrszínű cuccot rárakni a fejembe, úgy se látszik - morgott.
- Mármint alapozót?
- Aha. Először azt hittem, arcfestés lesz - vigyorodott el.
- Nem értesz a női dolgokhoz - csaptam a vállára röhögés közepette.
- Mennem kell vissza. Ugye itt maradsz, és megnézel? Nagyon szexin fogok pózolni - búcsúzkodott.
- Persze, megvárlak. Utána megyünk ebédelni?
- Amint véget ért a munka. Már éhes vagyok - mutatott a hasára. Néha olyan, mint egy nagy gyerek. Mivel hívták vissza a kamerák elé, ezért intett egyet, s elfutott.
Leültem az egyik üresen álló, remélhetőleg nem használatban lévő rendezői székre. Oldalnézetből tárult elém a vászon. Dani beállt középre, de a biztonság kedvéért még egyszer bepúderezték. Nevetnem kellett, ahogy elkezdett tüsszenteni a portól. Érdeklődve figyeltem, amint először csak fehér fényben, majd később előkerült a kék-piros világítás is. Gondolom, ezeket fogják feltölteni. Időközben Max is beállt. Még tizenöt percen keresztül álltak teljesen szigorú arccal a fény felé. Egy kicsit viccesnek találtam, nem sűrűn látni az ausztrált ilyen komoly kinézettel. Mindenesetre, a képek önmagukért beszélnek, nekem legfőképp a csapat színének fényei tetszettek. Igazán drámai hatást keltettek. Azért maga az overáll sem volt semmi. Az a letisztult, domináló sötétkék szín és hozzá a rikító piros elnyerte a tetszésemet. Ezért is szeretem ennyire az autót is. Imádom a sötét színeket, bármennyire is illene hozzám a rózsaszín.

- Beállhat Elena egy fotóra? - kérdezte az éppen a kamerák előtt álló Dani, kiszakítva a merengésemből.
- Nem, nem kell - utasítottam el a meghívást azonnal. Nem vagyok egy fotogén alkat, maximum a versenyeken szeretek pózolni. Csillogó ruhában és egy kiló sminkben.
- De, gyere! Az én kedvemért - mosolygott rám, s a karomnál fogva elkezdett húzni.
- Nem, tényleg nem szük…
- Mosolyt! - vágott a szavamba a szemben lévő kamera mögött álló hölgy. Dani az egyik kezével átölelte a nyakamat, és féloldalasan magához húzott. Visszanézve, az arcán felfedezhető volt a jól ismert, összes fogat kivillantó mosolya. Én egy kicsit felfelé tartottam a fejem, részben a pilóta karja miatt. Becsukott szemmel vigyorogtam, mint a tejbe tök, majdnem a fülemig ért a mosolyom. Nem mondanám azt, hogy csúnya vagyok rajta, inkább aranyos összhatást kelt. Azért a biztonság kedvéért megjegyeztem:
- Ezt ne rakjátok ki sehova - mondtam, miközben nevetve távoztam a fehér vászonról.
Kiléptem az ajtón. Az ausztrál megígértette velem, hogy találkozzunk a büfénél, miután átöltözik. Így elkezdtem a kajás részleg felé sétálni, ügyelve arra, hogy ne tévedjek el. Miután sikerült megtalálnom azt az utat, amin idejöttem, boldogan ültem le az egyik székre.
- Megérkeztem - vágódott le mellém egy férfi, majdnem elvétve az ülőalkalmatosságot. Szerencse, hogy nem csúszott le róla.
- Azt látom - nevettem a bénázásán.
- Milyen volt? Ugye, hogy szexi voltam? - kérdezte perverz mosollyal az arcán. Imádom, hogy mindig ilyen komoly témákról tudunk beszélni.
- Nagyon - biztosítottam. Mielőtt elkezdhetett volna beszélni, valaki leült mellénk. Vagyis inkább valakik.
- Sziasztok - húzta oda az egyik műanyag széket a másik asztaltól Max. Érdeklődve néztem a hollandra. Mi nem vagyunk túlzottan jóban, gondolom, a csapattársához jött. Mellette megállt egy lány. Felnéztem rá. Egész biztos, hogy magasabb nálam. Az arca vékony, és a szőke haja nagyon hasonlít az enyémhez. Gondolom, ő a barátnője. Már értem, hogy hátulról miért keverhetett össze bennünket a félhomályban.
- Angelien Frans - mutatkozott be. A hangja ismerősen csengett, bár nem tudtam, hogy miért és honnan.
Meglepően jól elbeszélgettünk négyesben. Megismertem a lányt is, mint kiderült, sok a közös vonásunk. Ki tudja, talán itt még barátokra is lelek. Bár ez túlzás. Annyira mélyen nem mentünk bele egymás életébe, inkább maradtunk a felszínes témáknál. Nem akartam kiteregetni minden információt már az első találkozásnál. Ki tudja, hogy lesz-e még több.
Megszerettem ezt a helyet, főleg Danit. Ne értsétek félre, csak örülök, hogy van egy fiúbarátom. Az apámon és az egyesületi masszőrsrácon kívül nem is beszélgetek nagyon mással az ellenkező nemből. Egyke gyerekként még bátyám sincsen. Csak azt sajnálom, hogy Barcelonába nem mehetek velük. Pedig annyira szívesen megnézném a teszteket, amikor még nyugi van. Bár, még Melbourneba se fogok eljutni. Talán az Orosz nagydíj jöhet szóba, vagy ami még közel esik, nem egy napnyi a repülőút. De az is lehet, hogy a kínai nagydíj és a verseny nagyjából egyre esik. A szereplések után mindig kapunk egy kis pihenőt, kivéve, amikor már két hét múlva újra menni kell. Ha egy hónap van még a következőig, akkor általában megadnak két napot, a hétfőt és a keddet. Természetesen csak akkor, ha jól szerepeltünk. Ha nem, akkor az edzés maga lesz a pokol utána. Jobb nem kihúzni a gyufát.
- Elena, mikor jössz el velünk bulizni? - tette fel Daniel a kérdést, amire mindenki érdeklődve várta a választ. Illetlenség lett volna visszautasítani. Látva a tanácstalan fejemet, meglepetésemre a holland kisegített.
- Ha nyerünk Melbourneban - vigyorgott. Te jó ég, mit terveznek?
 

2017. február 22., szerda

11

2017. február 18.
London, Egyesült Királyság

Meglehetősen letörtem másztam vissza az ágyamba, amit még hajnalban hagytam el. Bár, már tizenegy óra, szokásom visszafeküdni még egy kicsit. Nevezhetjük akár szépítő alvásnak is. Az edzés nem sikerült jól. Tatyanáról köztudott, hogy ha nincs túl jó passzban, akkor nem kímél. Ma nekem is jutott egy adag fejmosás. Idegességében ilyenkor el szokott hordani mindennek egyetlen apró hibáért is, mindent lát, mindent hall és mindent kiszúr. Nem szeret jutalmazni. Ezért tölt el annyira nagy örömmel, ha már csak annyit mond a gyakorlatomra, hogy egész jó lesz. Sajnos ez nem ma volt.

Eszembe jutott, hogy ma megyek a bemutatóra, ahol az új terveket fogják ismertetni. A háromnegyede nem is ránk, szinkronúszókra fog vonatkozni, de elvileg lesz valami változás a beszállítók miatt, meg ilyesmi. Mindenesetre, az edzők biztos tudják. Mi csak élvezzük az ittlétet, hogy kimozdultunk a fagyos Oroszországból. Az edzés mellett nem nagyon van időnk utazgatni, néha megengedett a hiányzás, de Tatyana egy pillanat alatt kirak a keretből, szóval nem érdemes vele packázni. Apropó, a keret. Vért izzadok, s ahogy láttam, ezt Natalie is észrevette. Március elején véglegesítik, addig felmérnek minket.
Az estére nem kell annyira kiöltözni, mint a múltkor. Elvileg valamilyen másik szponzor is érkezik, együtt tartják a bemutatót. Ekkor állt össze a kép. Új szponzorunk lesz, azért kell ez a rendezvény, és azért maradunk itt ennyi ideig. Sejtelmem sincs, hogy ki lesz az, de megint csináltathatjuk újra a versenyzős pulcsinkat, fürdőruhánkat, sapkánkat és pólónkat. Mit ne mondjak, szuper lesz megint kiadni ezekre.
Nem tudom, hogy még is mi vitt rá, de kedvem lett elmenni egy kicsit futni. Ráadásul észrevettem, hogy a combjaim kezdenek vastagodni, túl nagyok az izmaim. Persze, ez nem gond, de a súlyom is nő ezáltal, ezért nem a mennyiségre, hanem a minőségre kell koncentrálnom. Ez azért van, mert túl intenzíven csinálom a gyakorlatokat. Sosem hittem volna, hogy ez is probléma lehet, de szerencsére a masszőrünk tartott erről egy kiselőadást. Ezért fogok lassan - vagyis kisebb intenzitással - futni, de sok kilométert. Még mindig nem jöttem rá, hogy miért megyek.
Pontban tizenegyet ütött az óra, amikor gondoltam, hogy reggelizek egy kicsit. Edzés után mindig táplálóbbat szoktam enni, mint egy turmix. Előtte és közvetlenül utána egyszerűen nem bírok enni. Úgy, ahogy voltam, pizsamára rávettem a hatalmas, fekete télikabátot, és leszaladtam a boltba. Megejtettem egy gyors bevásárlást, az egész kosárban csak zöldségek tornyosultak.
Eldöntöttem, hogy ma Frittata lesz, sült paprikával. Ha apa hazaér, akkor őt is megetetem vele. Ne gondoljatok valamilyen zsíros dologra, az egészben rengeteg vitamin van, és kevés kalóriát tartalmaz. Előkészítettem a márványpultra a hozzávalókat. A vágódeszkán csíkokra felvágtam két kápia paprikát, és rácsepegtettem egy kis olívaolajat. Kis ügyeskedéssel, de sikerült felmásznom a pultra, hogy kivegyem az egyik legfelső fiókban megbújó tálat. Miután végrehajtottam a kis akciómat, a műanyagba felütöttem három tojást, és rászórtam egy kis borsot, majd felvertem. Egy kevés felmelegített olajba beleöntöttem a tojást, és elkezdtem sütni. Amikor már kezdett összeállni, beledobáltam a paprikaszemeket, és barnára sütöttem. Egy kis salátával tálaltam, s már került is az asztalra. Furcsa, de csak ilyen egészséges, vitamindús ételeket tudok fejből. Az édességek terén a tudásom a kókuszgolyóig terjed, de azt is csak vendégségbe készítek. Már teljesen hidegen hagy a cukor. Miközben a tésztát szoktam gyúrni, egyszerűen nem érzek rá késztetést, hogy megkóstoljam. Fintorgok, ha arra gondolok, hogy mennyi kalória van benne.
Az elő-ebédem után szó szerint beletemetkeztem a ruháimba, mire előkotortam a sportos szettemet. A tizenöt fok egyet jelentett a nap csúcshőmérsékletével, de legalább a szél nem fújt. Megtaláltam a sötétkék, virágmintás nadrágomat, hozzá pedig a fekete Nike futócipőmet vettem. A zoknim alá, mindkét bokámra biztonság kedvéért felhúztam egy-egy bokavédőt, hogy biztosan ne legyen semmilyen probléma a lábammal. A felsőtestemre egy sportmelltartó, trikó és egy pulcsi került. Lementem, bedugtam a fülhallgatót, felhúztam a kezemre egy vékonyabb kesztyűt, az arcomba húztam a sálat, s már indultam is. Heti harminc óra edzés mellett én még elmegyek futni. Őrült vagyok, kétség sem fér hozzá.
A bemelegítő séta közben nézegettem a térképet, és eldöntöttem, hogy elmegyek a Buckingham-palotához, egy kis városnézés senkinek sem árt. A Watling Streeten kell végigmennem. Ha jól számoltam, és tartom az óránkénti tíz kilométert, akkor kicsivel több, mint öt óra az út oda, plusz még vissza kell jönni. Úgy is ott van az edzés, az esemény pedig este hétkor kezdődik. Gyorsan tárcsáztam Nataliet, aki szerencsére az edzőhelyszínen volt, és onnan megy haza. Tudtam, hogy nem lakik messze tőlünk, pont ezért hívtam őt. Volt olyan jószívű, hogy meg fog várni, és elvállalta a hazafuvarozásomat. Így oda is érek a bemutatóra, szuper.
Mikor már fél tizenkettőt mutatott a telefonom, nekiiramodtam s futni kezdtem. Még az edzésen hallottam valakitől, hogy van itt (mármint Londonban) egy jó futópark. Oda is tervezek ellátogatni. Miközben gyorsan szedtem a lábaimat, a gondolatban messze jártam. Elmélkedtem az élet nagy dolgairól, de legfőképp az edzésről. Nem tudom magam elképzelni normális, hétköznapi emberként, aki az edzés helyett bulizni jár. Időpocsékolásnak tűnhet megannyi vízben töltött óra. Mint említettem, már kimúlt belőlem a szenvedély. Még régebben, tizenévesen a szóló éltetett, hogy különleges vagyok, én ezt meg tudom csinálni. De mára már annyira általánosság vált számomra ez a kategória, hogy nem hoz új löketet. Miért csinálom, ha nem élvezem? A válasz egészen egyszerű. Dobjam félre tizennégy év munkáját? Mit kezdjek magammal az életben? Nem vagyok az elkényeztetett kislány, aki az apja pénzét majmolja. Érdekes téma ez. Mi lennék, ha nem sportolnék? Szerintem a férfiszülőm nyomdokaiba lépnék, és autókkal, technikával foglakoznék. Azt nem mondom, hogy a Forma-1-ben, de vonzott ez az ág. Sokat ufónak néznek, de szeretem a fizikát és a matekot is. Könnyű megérteni, a számok vésve vannak. Nem olyan nagy hülyeség, mint a kémia. Én egyszerűen nem hiszem el ezeket a dolgokat. Ha a hidrogén színtelen, szagtalan és nincs természetes alakjában a Földön, akkor mégis hogyan találták meg? Ez az, amit én soha sem fogok megérteni. A mateknál nincs ilyen gond. Adottak a számok, kőbe vannak vésve a szabályok.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak az égbolt sötétedésére kaptam fel a fejem. Kezdett felhősödni, úgy látszik, megint hidegebb lesz az este. A holtpontomon már rég túl voltam. Azért éreztem, hogy egyre nehezebb a lábam, de különösebb fájdalmat nem. A torkom már kezdett száradni. Nem tudom, hogy miért van ez, de egyáltalán nincs szükségem sok vízre. A homlokomon ugyan jelentek meg izzadságcseppek, de a hideg miatt nem verejtékeztem túlzottan. Igazából a lassú futásból semmi sem lett. Tíz kilométer per óra nem mondható annak. Jogosan kérdezhetitek, hogy hogy bírok ennyit futni? Erre több válasz is van. Az egyik, hogy szeretek futni. Mindig is élveztem ezt a fajta mozgásformát. A másik, hogy edzésen rengeteg kilométert teszünk meg a közeli parkban. A szinkronúszóknak is kell ám futni! Az állóképesség növelése az elsődleges cél. Télen ugyan nem, de a nyári edzőtáborban naponta megteszünk hat vagy hétezer métert, plusz még a lépcsőzés. Már kínzásnak is nevezhető az utána következő úszás. Általában ott az időre úszás része négy kilométer, vagyis tízszer négyszáz méter, hét és fél perces indulásokra. A békatalp is elő szokott kerülni ilyenkor, amit nagyon nem szeretek. Nem tudom használni ezt a fajta úszás segítőt, egyszerűen nem áll rá a lábam, ezért csak szenvedek vele. Az már más kérdés, ebben nagyban hozzájárul az is, hogy például a gyorsúszásnál a kezemet használom jobban, az az erősebb.
Megláttam az előttem lévő táblán, hogy itt a futópark. A másik vége a Buckingham-palotánál van, szóval pont jó nekem. Az időből sem csúsztam ki, még csak fél öt van. Hamarosan oda fogok érni, már csak négy kilométer. Magában a parkban található pár salakos út. A környezet gyönyörű, karbantartott bokrok, kopasz fák, és még télen is gyönyörű fű. A lábam felsóhajtott, amikor a salakra léptem a kőkemény beton után. A tempóból egy kicsit visszavettem, de éreztem, hogy ez már a vég. A lábamra ólomsúly nehezedett, a tüdőm folyadékért kiáltott, és elkezdett fájni a vállam. Ötven kilométer után nem csodálom.
Feltűnt, hogy szombat este mennyien jöttek ki a szabadba, szórakozás helyett. Egy csoport anyuka a babakocsit tolva tornázott, gondolom a szülés utáni felesleg leadása a céljuk. A legtöbben kisebb csoportokban kocogtak, akik egymás mellé verődtek. Néhányan békésen nyújtottak, sétálgattak. Pár kisgyerek is szaladgált, s játszadozott a fűben. Beálltam két nő és egy férfi mögé, megpróbáltam tartani a tempójukat. Egy idő után már ráállt a lábam a követésre. Ránéztem a telefonomra. Te jó ég, még hátra van három és fél kilométer. Pedig azt hittem, hogy mindjárt ott vagyok. Mellém érkezett egy lány, oldalról körülbelül tizenötnek tippeltem, nem sokkal fiatalabb, mint én. Már szaporán kapkodtam a levegőt, a lábamat már nem éreztem. Inkább a zöld környezetre figyeltem, ami nagyon kellemesen hatott. Miközben a gondolataimat ürítettem ki, a mellettem haladó lány megbökött, majd tátogott valamit. Kikaptam a fülemből a fülhallgatót, és kényelmesebb tempóra váltottam, lemaradva az előttem haladóktól.
- Tessék? - kérdeztem vissza, ugyanis a zenétől nem hallottam, mit mondott.
- Te vagy Elena Radulova? - El kellett mosolyodnom a tágra nyílt szeme láttán. Az első, ami ránézésre megragadott benne, az az arca. Nagyon karakteres az arccsontja, amit csak még jobban hangsúlyoz a hatalmas szeme. Az ajka vékony, egészen pirosas színű. A fekete hajába barna melírcsíkok voltak húzva, ami különösen tetszett.
- Igen.
- Képzeld, én is szinkronúszó vagyok, te vagy a példaképem! Olyan jó szeretnék lenni, mint te - ábrándozott. Meglepett a magabiztossága és a határozottsága. A legtöbben, ha találkoznak a példaképükkel, akkor lefagynak, esetleg dadognak.
- Ahogy látom, te is futsz, ami nagyon hasznos, csak így tovább.
- Igen, elkezdtem, hogy minél jobban bírjam az edzést. Csinálhatok egy képet? - kérdezte, természetesen belementem. A csapzott hajammal nem a legjobb formámat mutattam, de örültem, hogy vannak még lelkes sportolók. Viszont, nem csak a külseje volt az egyetlen dolog, ami miatt jobban megnéztem. Nagyon fellelkesült, amikor szóba hoztam az edzést. Én is ilyen voltam régen. Életvidám.
- Mennem kell sajnos, már várnak rám - mutatott oldalra, ahol egy kisfiú szorongatta az anyukája kezét. A nőnek ugyan olyan fekete haja volt, csak a csíkok nélkül. Biztos, hogy az anyukája.
- Rendben, örültem a találkozásnak, szia - adtam neki egy bíztató mosolyt. Az csak tetézte a meglepődöttségemet, hogy megölelt. Na jó, azért ennyire nyitott nem voltam. Miután elbúcsúzott, a telefonjával a kezében szaladt oda a két rá váróra, és vadul mutogatva magyarázott valamit. Szerintem rólam volt szó, mert egy kis idő elteltével mindannyian felém fordultak. Nem álltak annyira messze, így még láttam a lány őszinte mosolyát. Elfordultam, újra bekapcsoltam a zenét, és megint nekiiramodtam a futásnak. Ez az apró csevej teljesen feldobott. Jó látni, hogy még nem hunyt ki a szinkronúszók lelkes generációja, akik bármilyen áldozatot képesek meghozni.
Nem néztem oldalra, csak előre összpontosítottam. Azért a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki mellettem kocog. Megpróbáltam magam teljesen átadni a zenének, felvenni a ritmusát. Ugyan már régi, de örök kedvenc marad számomra az a dubstep, ami jelenleg ki akarta szakítani a dobhártyámat. Sajnos nem hallgathatok hangosan zenét. Az edzésen fülelni kell, a víz alatti hangszóró nem mindenhol jó minőségű. Elnyomtam magamban egy morgást, és lejjebb vettem a hangerőt. Gawtbass & Sex Whales - Pirates.
Feladom, nem bírom tovább. Iszonyatosan elkezdtem köhögni, szerintem lenyeltem valamit. Porzik a tüdőm, muszáj keresnem egy ivó kutat. Alig bírtam nyelni egyet. A levegő kezdett lehűlni, a hirtelen leállás miatt kirázott a hideg. Körbenéztem, s már kezdett sötétedni, de még nem vészes. Már háromnegyed öt. Hamarosan hívnom kell Nataliet, hogy jöjjön értem. Nem tudom, hogy elérek-e a palotáig. A lábamat alig bírtam megmozdítani, a vállam ki akart szakadni a helyéről. Komótosan elkezdtem sétálni, ezt a futópartnerem is észrevette. Lelassított, bevárt és felém fordult. Csak most néztem meg alaposabban. Napszemüveget, baseball sapkát és vékony sálat tekert a nyaka köré, ezért az arcát nem tudtam kivenni. Csak annyit vettem észre, hogy barna a bőre, és a fekete, rövid haja egy kicsit kilóg a fejfedő alól. Fekete futónadrágot, narancssárga sportcipőt viselt, a felsőtestét egy szürke pulcsi takarta. A kezén ugyan olyan fajta kesztyűt láttam, mint az enyémen. Apropó, sétálva már nincs annyira jó idő. Nem tudom, hogy mikor megy le a nap, de hamarosan már el fog tűnni. Az utcai lámpák bevilágították a zöld környezetet, ami egészen különlegesen nézett ki ebben a fényben. A kezemet összedörzsöltem, kezdett fázni a kesztyű alatt. Bár, februárhoz képest egészen enyhe az idő. Diszkréten megigazítottam a melltartómat, és elkezdtem nyújtani. Jól esett a frissítő hideg levegő. A szervezetem kezdett lenyugodni, és én sem haldokoltam már.
Amint az első padot megláttam a közelben, egyből odacsörtettem, és levágtam magam a hideg fára. A férfi követett, s megállt előttem. Nem foglalkoztam vele, majd mondja, amit akar. Remélem, nem megy bele az ismerkedésbe. Hahó, én csak egy társnak tartalak, akinek tartottam a tempóját! Sajnos, volt már rá példa, hogy amikor kihoznak a sodromból, nem éppen a legkedvesebben koptatom le az embereket. Kibontottam az időközben egy hatalmas csomóvá átalakult hajamat, és több-kevesebb sikerrel újra összefogtam. Remélem, a szőkésbarna tincseim néznek ki valahogy. Mindegy, a szemem szép, inkább azt nézzék. Bár, most nincs is rajtam smink. Kit érdekel, úgy is sötét van. Ráadásul a pasi napszemüvegben van, nem tudom, hogy hogyan lát bármit is, de ő tudja.
- Mi van, elfáradtál? - nevetett fel, de rajta is érezhető volt, hogy nem csak sétálgatott. A hangjától kirázott a hideg, mintha már hallottam volna valahol, de nem tudtam megmondani, hogy ki is a tulajdonosa. Ez annyira idegesítő.
- Egészen Dunstableből futottam idáig, persze, hogy kiköpöm a tüdőm - néztem fel rá. Csak most tűnt fel, hogy nem is egy magas velem. Pedig én teljesen azt hittem. És most itt áll előttem, a körülbelül százhetvenöt centijével. Tényleg csak én vagyok ennyire alacsony?
- Dunstable? De az nagyon messze van.
- Körülbelül ötven kilométer - vontam meg a vállam. Egy kicsit lecsúsztam a pirosra festett fapadról, és már kényelmesen görnyedtem volna, de megjelent előttem Tatiana, ahogy a szép tartást magyarázza. Egyből elhessegettem a fejemből az egészségtelen testtartást, és kihúztam magam. Úgy nézhetek ki, mint aki karót nyelt. Csak magam elé bámultam a semmibe, és igyekeztem normalizálni a légzésemet, s nem figyelni a tüdőmben kialakult sivatagra.
- Mi vagy te, maraton futó? - villantotta meg a hófehér fogsorát. Hm, ismerős, nagyon is. Biztos vagyok benne, hogy már láttam, nem is egyszer.
- Nem, szinkronúszó - sandítottam rá, figyelve a reakcióját. Csoda, ha tudja, hogy mi ez a sport. Néhány embernek kimerül annyiban, hogy lábak állnak ki a vízből. Ez kifejezetten sértő tud lenni.
- Nyugi, tudom, hogy mi az - tartotta fel a kezét védekező pozícióban. Valami megfogott benne, és nem az, hogy tisztában van a sportágammal. Olyan ismerős, mégis idegen, nem emlékszem, hogy beszéltünk volna. A tudatlanság idegesítő érzése kerített hatalmába. Ráadásul, nem vagyok az az ismerkedős fajta, vele mégis más. Érdekel, hogy mi van a napszemüveg mögött, de azt csak nem kérhetem, hogy vegye le. Kíváncsi vagyok, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg láttam már. A tudni akarás legyőzte a fáradt Elenát, s szerintem egy egészen új oldalamat mutattam meg neki. Tudok én kedves is lenni, ha akarok.
- Helyi vagy? - Nem akartam, de kicsúszott a számon. A beszédéből nem jöttem rá semmire. Ki tudja, jobb biztosra menni.
- Igen. Van egy olyan érzésem, hogy te nem - mosolyodott el. A könnyű beszélgetés közben gyorsan írtam egy üzenetet Natalienak, hogy végeztem.
- Eltaláltad. Bocsi, ezt fel kell vennem - mondtam, s azzal elvonultam telefonálni. Egy ideig csevegtem még az edzőmmel, majd közölte, velem, hogy három perc múlva legyek a főút mentén, szóval össze kell kapnom magam. Már öt óra. Nem is nagyon néztem az időt. Utána, otthon következik az a mutatvány, hogy hogyan készüljünk el csupán másfél óra alatt. Soknak tűnhet, de valójában nem az.
- Mennem kell. Jó futótárs voltál - vigyorodtam el. A mosolygása áthatott rám is.
- Te is, szia! - mondta, azzal hátat fordítottam, és gyorsan lépkedve igyekeztem a megbeszélt helyre. Hát, bevallom őszintén, ez fura volt. Nem szoktam ilyen ismerkedős lenni, de a nevét nem kérdeztem meg. Annyit tudtam meg, hogy brit. Mintha egy kirakós újabb darabja a helyére került volna, de még nem tudom, hogy mi az összkép. Tőlem már az is haladás, hogy azt az utolsó mondatot odabiggyesztettem a végén. Máskor csak egy sima sziával lerendezek mindenkit, kivéve az edzőtársakat, nekik ölelés jár. Másrészt, a személyiségéből sokat megtudtam. Még futás után is tudott őszintén mosolyogni, és a hangulata rám is átragadt. Nem olyan, mint Daniel, hanem sokkal visszafogottabb, bár talán nem is ez a legmegfelelőbb szó rá. Optimista embernek tűnik, de komolyan veszi az életet is, ennyit tudok róla feltételezni. Bár, azt kétlem, hogy még valaha is fogunk találkozni.

2017. február 20., hétfő

10

2017. február 17.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

Nyúzottan ébredtem. Végre péntek, az edzésmentes nap is elérkezett. A tegnap este hamar véget ért számomra. A hidegben egyre jobban kezdett fájni a torkom, ezért Tatyana el is engedett. Vlada persze sajnálta, hogy ne maradok tovább a társaságban, de senki sem szerette volna, ha megbetegszem. Az már egy más kérdés, hogy én negyven fokos lázzal is simán bejövök edzeni. A hűtőfürdő jót tesz.
Bosszúsan dobtam át magam az ágy másik oldalára, ahol a kisszekrényen csörgött a telefonom. Ki a franc keres ilyenkor? Nekem még reggel van. Már épp készültem elküldeni a búsba a vonal másik végén tartózkodót, mikor megszólalt.
- Szia Elena, minden rendben? Nem válaszoltál már egy ideje - hallottam meg a jól ismert hangot. Ez csak is Daniel lehet.
- Szia, igen, csak itt az edzés, és tegnap este szponzori vacsora volt. Bocsi, igazából nem volt időm - meg kedvem se, de ezt nem mondtam ki hangosan.
- Értem. Apukádat kérdezgettem, és említette, hogy ma nincs edzésed. Be tudsz jönni a gyárba? Nekem sincs sok dolgom, csak készülünk a bemutatóra, ami mindjárt itt van, nézegetem a kocsit, meg egy kicsit szimulátoroztam, tudod, ilyesmik, de már kész vagyok - csak hadart, hadart és hadart. Te jó ég, ez a srác sosem fogy ki az energiából?
- Ha akarod, bejöhetek - válaszoltam. Eszemben sincs húzni az agyát, de nem tudtam kivenni a hangjából semmit sem. Inkább a biztosra megyek.
- Persze, gyere nyugodtan, tárt karokkal várlak - el tudtam képzelni, ahogy tényleg megcsinálja.
- Jó, ha olyan egy óra körül megyek, vagy ne pofátlankodjak bele az ebédbe?
- Ez jó ötlet, gyere be és együnk együtt - éreztem a hangján, hogy mosolyog. Csak azt nem tudom, hogy miért mindig ennyire vidám. Sosem fejtem meg.
- Rendben, akkor egykor a büfénél, szia! - lehet, hogy egy kicsit feltűnően ráztam le. Bár, nem hiszem, hogy zokon veszi, legalábbis remélem.
Az elköszönés után kényelmesen nyúltam végig az ágyamon, miközben a gerincem robbant egyet. Már megszoktam, hogy mindig kattognak a csontjaim. Direkt azért időzítettem későbbre, hogy tudjak egy kicsit lustálkodni. Még csak tíz óra, ami azt jelenti, hogy simán van időm odaérni, hiszen az út is csak egy óra. Apa már elment, szóval megint taxit kell hívnom. Eldöntöttem, hogy a megszokott helyett nőiesebbre veszem a figurát, és nem csak egy egyszerű póló-farmer kombóban jelenek meg. Elvégre, már egy tizennyolc éves nem mondható kislánynak. A lustaságomat félretettem egy kicsit. Lehet, hogy újra elszánom magam, ki tudja. Mindenesetre, nem aggódom ezen, lesz, ami lesz.
Nem tudom, hogy miért, de néha rám tör ez az érzés, hogy nőiesebben akarok kinézni. Legalábbis a ruhák terén. Az alakom szálkás, ami nem valami szép, de a szinkronúszáshoz pont ez kell. Elsétáltam a fürdőbe, s miközben az arcomon lévő krátereket ellenőriztem, megmostam a fogam. A hajam a sok lakktól ragacsos és száraz lett, ezért egy gyors mosás mellett döntöttem. Viszont utálom megszárítani, és most ment el a kedvem a nőies öltözködéstől, és a loboncommal harcoltam. Nem olyan egyszerű kifésülni ezt a hajat. Fél óra szenvedés után már természetes hullámokban omlott a vállamra. Elégedetten felsóhajtottam, jöhet a smink. A szememet egy vékony tusvonallal húztam ki. Nem kell nagy dologra gondolni, épphogy kiér a pilláim mögül. Egy kis szempillaspirál és korrektor után, a megszokottal ellentétben púdert is raktam magamra, de ügyeltem a természetes összhatásra. A számra csak ajakbalzsam került. Most jut eszembe, alig van rúzsom. Mondván, edzeni jöttünk ide, ezért még azt a keveset sem hoztam el. Ne gondoljatok erős színekre, csak halványakat tartok. Ha erős smink kell, akkor inkább a szemkontúrt választom.

Mélyebbre kellett nyúlni a szekrényemben, hogy megtaláljam az egyszerű, fekete dresszemet. A hideg miatt egy szintén fekete cicanadrágot vettem alá. Áldottam az eget, hogy ebben a házban tartottam a fekete magas sarkú csizmámat. Magamtól biztos nem hoztam volna el. Igaz, hogy majdnem teljesen egyszínű az összeállításom, de a kevesebb néha több. Még ez is haladás tőlem a macinaci után. Legalább pár centivel megnövekedett a magasságom, bár kétlem, hogy egyikőjüket is felérném. Talán Christiant, de még ő is kétséges. Kiszállván a sárga autóból, megpillantottam a jól ismert sötétkék épületet. Milyen jól ismert? Még csak párszor voltam itt. Te jó ég, kezdek megőrülni.
 - Szia! - kiáltott valaki a fülembe, mire kizökkentem a merengésből. Már a büfénél álltam. Két erős kar ölelt magához, aminek a tulajdonosát már az illata alapján megismertem. Daniel, ki más.
- Látod, eljöttem - adtam neki egy bíztató mosolyt.
- És ennek én nagyon örülök - villantotta meg a szokásos mosolyát - Max nem tart velünk, remélem, nem baj.
- Nem, nekem igazából mindegy.
Odasétáltunk egy szabad, kétszemélyes kör alakú asztalhoz. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy tényleg most van az ebédidő. Pár szerelő és mérnök kényelmesen kávézgatott, és jóízűen csevegtek. Apámat nem leltem, de jobb is, amiért így alakult. A végén még elkezdene kérdezgetni, hogy mi van köztünk Danivel. Megfogtam a fekete szék támláját, de az ausztrál megelőzött. Úriember módján kihúzta előttem. Épp készültem leülni, mikor egy aprót rántott rajta. Menten felugrottam. Azt hittem, hogy kihúzza alólam! Természetesen ő csak nevetett az ijedségemen, pedig engem a halálfélelem kerülgetett. Hülye pasik!
- Olyan aranyos, amikor megijedsz - szórakozott rajtam, már vagy öt perce.
- Nem vagy vicces - vicsorítottam rá, és nagy nehezen abbahagyta.
- Kérsz valamit inni? Hozzak?
- Csak egy vizet, köszi - néztem rá, de ő csak furcsán méregetett engem - Mi az?
- Miért iszol mindig vizet? Tudtommal épp eleget vagy benne - utalt a szinkronúszásra.
- A víz egészséges - adtam meg a legkézenfekvőbb választ.
- Tényleg nem iszol semmi mást? - kérdezte, mire én csak a fejemet ráztam. A víz egészséges, nem maradsz tőle szomjas, és mindenhol van. Ellenben az üdítők tele vannak mindenféle dologgal, drágák és egészségtelenek. Hallom a fejemben Tatyana reszelős hangját, amikor azzal beszéli tele a fejünket, hogy a cukor egyenlő a méreggel. Igaza is van. Komolyan, mintha szakértő lennék.
- Akkor soha nem is kóstoltál alkoholt? - tette fel az újabb kérdést.
- Nem, gumicukrot is utoljára öt éve ettem - kacagtam, igazából a saját nyomorúságomon. Bevallom, először nagyon nehéz volt megválni a hizlaló édességtől, de egy idő elteltével már nem is hiányoltam. A csoki fogalma is kimerül számomra a proteinnel telenyomott porban. Mégis, ez kell ahhoz, hogy elérjek valamit.
- Te jó ég. Tizennyolc évesen még nem ittál? Kimaradsz az életből! - tettetett felháborodást.
- Van ilyen - vontam meg a vállam. Már úgy is mindegy, változtatni nem tudok.
- Még nem késő. Tudom, hogy mi kell neked! Elviszlek bulizni. Mondd azt az edződnek, hogy elmész egy kicsit élni az életet - vigyorgott. Láttam rajta, nagyon beleélte magát abba a szituációba, hogy mi ketten elmegyünk egy bárba. Szerintem már kezdte is szervezni magában az eseményt.
- Nem, én nem csinálhatok ilyesmiket - utasítottam vissza kedvesen az ajánlatát.
- De neked is élvezned kell az életet, néha te is lehetsz felelőtlen, mindig olyan komoly vagy. Látszik, hogy már nagyon betörtek téged, ezért vagy ennyire kimerülve. Nem tudom, hogy milyen ez a sport, de a te esetedet látva brutális.
- Csak akkor az, ha ilyen szinten űzöd, mint én. Nem akarok megváltozni, nekem ez így tökéletes. Ez az életem, olyan, mint neked a versenyzés. El se tudnád képzelni nélküle magadat. Annyi a különbség, hogy neked van ,,szünet", míg nekem nincs. Értsd meg, hogy ezt én választottam, és nem áll szándékomban módosítani, ilyen vagyok, és kész - fakadtam ki egy pillanat alatt. Utáltam, ha ezt a témát feszegetik, nagyon könnyen fel tudom magam húzni rajta. Tudom, hogy mit csinálok, ne szóljanak bele!
- Nyugalom - tette fel védekezően a kezét Dani, de én még mindig fújtattam. Dühös voltam rá, nem is ismer szinte, de már is bele akar rángatni mindenféle hülyeségbe. Egyszer leszek nyitott és barátkozó, erre ezt kapom a nyakamba. Nem volt jó ötlet. Csak lerombolom azt a falat, amit felépítettem. Kinek kellenek barátok? Tökéletesen megvagyok én az edzőtársaimmal. Pár havonta egy kiruccanás bőven elég. És ők még a levesembe se köpnek bele.
- Hagyjuk - legyintettem, s ezzel lezártam a témát. Nem szerettem volna, ha látja az érzéseimet. Így is jobban kiismert, mint számítottam rá.
- Oké. Képzeld, már csak kilenc nap a bemutatóig! - lelkesedett, egy pillanat alatt elfelejtve az előbbi beszélgetésünket. Hihetetlen, hogy képes ennyire felszabadultnak lenni? Furcsa. Örültem, hogy ejtettük a sport témáját. Próbáltam a szüntelenül locsogó Danielre összpontosítani, aki össze-vissza ugrált a témák között. Valamit azért én is megtudtam róla. Imádja ezt csinálni, a Forma-1-ben versenyezni. Neki ez az élete. Csak figyeltem, ahogy csillogó szemekkel magyarázza az autó képességeit, kinézetét. Ehhez képest, én nem bírnék így beszélni a szinkronúszásról. Elgondolkodtam rajta. Miért is csinálom? Már kiveszett belőlem az a tűz, ahogy izgatottan vártam a versenyeket, minden egyes vízcseppét élveztem ennek a cirkusznak. Igen, erre is csak azt lehet mondani, hogy egy cirkusz. Lezselézett haj, csillogó kűr dressz, gyönyörű, habkönnyűnek tűnő mozdulatok a vízben, kecses testtartás, szép alak, minden, amit a szem kíván. S mi is van mögötte? Hasogató fejfájás, szúró strassz, fájó kéz és láb, gerinctörő gyakorlat, éhezés. Az a baj, hogy már csak az utóbbi oldalát látom ennek az egésznek. A nagy felhajtás a semmiért, állandó idegeskedés, körömrágás. Ekkor nyilalt belém a felismerés. Már nem is élvezem ezt az egészet, csak megszokás. Hogyan tovább?

2017. február 17., péntek

09

2017. február 16.
London, Egyesült Királyság

Az altató megtette a hatását. Az álommentes alvásból csak a hetedik csörgésre ijedtem fel. Még időben vagyok szerencsére. A telefonomon az ébresztő tízszer jelez, két percenként, hogy biztosan el ne aludjak. Ha elkések az edzésről, élve megnyúznak.
Pontosan három óra nulla nullakor engedtek el minket, betartván az edzéskeretet. Ma semmilyen külön megbeszélés, pihenő sem volt, csak a folyamatos munka. A vacsorára fél hatra kell odamenni. Két hajszárítóval szárítottam a vizes hajamat, az idő szorít. Egy nő nem tud elkészülni öt perc alatt.
A sötétkék ruhára esett a választásom, amit fekete platformos magas sarkúval és ezüst kistáskával párosítottam. A nyakamba egy hópelyhes nyaklánc került. A hajamra legalább egy órát áldoztam, de a végén sikerült valami elviselhetőt csinálni belőle. A sminkem szolid, csak a szememet csináltam meg nude színekkel. Már hívtam is a taxit a telefonomról, ugyanis a kocsim otthon maradt, tömegközlekedéssel meg így nem akarok menni.
Még út közben megbeszéltem Vladával, hogy találkozzunk a szálloda előtt. Kinézem magamból, hogy egy ekkora épületben simán elvesznék. Remélem, a barátnőm tud mindent, mert én nem is nagyon tanulmányoztam az e-mailt. Ha ő sem, akkor legalább nem egyedül fogok szerencsétlenkedni. Apropó, Vlada. Már hat éves korom óta ismerem őt. Ugyan abban a csapatban voltunk és jelenleg is vagyunk. Hat éves korom óta ismerem őt, bár azt nem állíthatom, hogy azóta a barátnőm. Őt egyből bevették a válogatottba, így körülbelül négy hónapot külön töltöttünk. Három éve lettünk jóba, még a junior csapatban. Vele beszélgetek a legtöbbet, néha elmegyünk egy-két helyre. Azt imádom benne a legjobban, hogy ugyan olyan, mint én. Bár külsőre a szöges ellentétem a mogyoróbarna hajával és szemével, magasságban nagyjából egyezünk. Érzi a fáradságomat. Ő nem annyira antiszociális, mint én, ezért is szervez állandóan programokat, de teljesen megérti, ha azt mondom, most nem szeretnék menni. A társamnak is hívhatom városbejárás terén. Ahhoz képest, hogy nem vagyok valami aktív, ha más városban versenyzünk, ott mindig kimegyek egy kicsit körülnézni.
Megpillantottam a barátnőmet, aki egy gyönyörű lila ruhában ácsorgott. Odasétáltam hozzá, és megpusziltam (az edzőtársakat mindig egy puszival köszöntjük). Még csak befelé igyekeztünk, de már is elkapott minket a csillogás. Az aulát gyönyörű kristálycsillárok borították, az elszórva lévő barna bőrfotelek között zöldek kaptak helyet. A köztük lévő dohányzóasztalokon is piros virágok tündököltek. Egy vörös egyenruhás férfipincér mutatta nekünk az utat. Csak most jöttem rá, hogy ez az egész a kertben van. Egészen besötétedett. Kifeszített zsinórokon lógott számtalan ezüstös lampion, ami a fényt szolgálta. A teríték is fehér-vörös színben pompázott. Látszott, hogy nem sajnálják a pénzt. Ez az egész gyönyörű volt. Körbevezettem a tekintetemet, és megláttam a csoportunkat. Egy hatalmas, kör alakú asztalnál ültek, szinte már mindenki megérkezett. A lányok a kiadott utasításnak megfelelően fényűző koktélruhákban feszítettek. Natalien kívül az edzők egy mindent takaró szettben érkeztek. Az előbbi ruhája viszont combig fel volt vágva, bár meg kell hagyni, nagyon jól állt neki. Bár, Natalie fiatal, még jól állnak neki az ilyesmik. Erről jut eszembe, nem is gondolnátok, hogy Tatyana már negyvenkilenc éves. A szőke haján nem látszik az öregedés. Tatiana kicsit fiatalabb a negyvenhat évével, de az én véleményem szerint idősebbnek néz ki. Natalie pedig csupán csak huszonnyolc. Majdnem ugyan annyi, mint a legidősebb felnőtt versenyzőnk.
Az esten igazából nem történt semmi érdekes. Vladával végigbeszéltem az egészet, bejártuk a hotelt, táncoltunk. Erről jut eszembe, páran felkértek. Egy helyes úszón kívül a többieknek még az arca sem rémlik. Ez egy kicsit gáz. Magában a vacsorában nem volt újdonság. Most is a szokásos salátán rágódtunk, csak elegánsabb volt a tálalás. Ez aztán a változatosság. A tíz fokban parádézott mindenki, nem kellett attól félni, hogy melegünk lesz. Pár kép erejéig levettem a pulcsim, de folyamatosan rázott a hideg. A barátnőm is ugyan így volt, ezért azzal szórakoztunk, hogy amennyi időt csak lehetett, azt bent töltöttük az előtérben. Az órákon át tartó strázsálás kezdett unalmassá válni, ezért elfoglaltuk magunkat. Vlada egyesével stírölte végig a pasikat, és pontozta nekem. Természetesen engem sem hagyott ki, rákényszerített a választásra. Így történt az, hogy az est végét egy hétfős, rajtunk kívül csak férfiakból álló társaságban töltöttük. Nem mondom azt, hogy nem élveztem az elismerő pillantásokat és a bókokat, de egy kicsit idegen volt számomra ez a világ. Ha Vlada nem rángat ide, magamtól biztosan nem jövök. Hogy őszinte legyek, rég töltöttem ennyi időt pasikkal beszélgetve, és be kell látnom, élveztem. Hiányoznak az emberi érzelmek, mintha egy gép lennék, aki csak edz és alszik. Kimaradok az élet örömeiből, a bulikból, még a hajnali nassolás sem adatott meg nekem, de hiába határoznám el magam. Változtatni már nem tudok. Bekerültem egy mókuskerékbe, ahonnan a kiszállás felér egy hatalmas eséssel.

2017. február 15., szerda

08

2017. február 15.
Dunstable, Egyesült Királyság

Fáradtan dobtam be magam a párnák közé, megint. Visszatért az antiszociális Elena. Apával beszéltem pár szót, még mielőtt elindultam volna reggel az edzésre, de rajta kívül senkivel sem kommunikáltam, se telefonom, sehol máshol. Daniel egyik nap hívott, de inkább nem vettem fel. Fáradt voltam én ahhoz, s most is az vagyok. Kikészítettek. Bár, egész hamar hazaértem, még csak négy óra, viszont mozogni sem bírok. Annyira megnyomták a hátamat (mert nem elég, ha a fejem eléri a lábamat), hogy alig bírom tartani magamat, ha állok, akkor a gerincem össze akar esni. És még ezek után a vízben tartsam meg egyenesen a vertikálist (fejjel lefelé a vízben, egyenes test, és a kezünkkel derékig kint kell tartani). Borzalmas érzés, de legalább még határozottabb az álló spárgám. Nem mintha eddig nem lett volna az.
A hajamat megint csak felkontyoltam vizesen, ahogy azt tegnap is tettem. Átöltöztem az imádott, szürke melegítőnadrágomba, belebújtam a hatalmas, bélelt zoknimba, és felvettem egy szőrmés pulcsit. Levágtattam a falépcsőn, amely minden egyes lépésem után reccsenő hangot adott ki. Dúdolgatva sétáltam át a konyhába, és nekiálltam összeütni egy kis nasit. Áfonya és fehérszőlő vegyesen került egy nagy tálba. Mást nem nagyon lehet enni, nem is tartunk itthon csokit, apa nagy bánatára. Próbálom őt is átszoktatni az egészséges életmódra, több-kevesebb sikerrel.
Mosogatás után - én vagyok az egyetlen nő a házban, rám hárul a feladat - az egyik üvegpoharat elvettem onnan, ahol száradt, de a mellette lévő tál elborult, és lelökött két másikat. Hangos csattanás után az egész padlót üvegszilánkok borították. Sóhajtva másztam át a konyhapulton (a hajlékonyság mire nem jó), és előszedtem a porszívót. Nem értem, hogy mi van velem. Tegnap egy tányér esett áldozatul. Ha így haladunk, a végén nem lesznek itthon törékeny dolgok.
Egy vágással és egy kötéssel gazdagodtam a csuklómon. Pont keresztben fut, mintha bántanám magam. A laptopomat az ölembe vettem, és megnyitottam a Youtubeot. A felugró számok körül véletlen rányomtam az egyikre, ami elindult. Halseytől a Gasoline
Ahogy hallgattam a dallamot, ösztönösen ütemre kezdtem bólogatni. Észre sem vettem, de már a gépem alján doboltam az ujjaimmal. Becsuktam a szemem, s átadtam magam a ritmusnak. Beugrott egy kar, amit erre a vízben meg lehetne csinálni, majd ezt követte egyre több és több. Az utolsó refrén is elhangzott, vége lett a számnak. Kinyomtam az automatikusan elinduló következőt, a zenét pedig egyből hozzáadtam a kedvencekhez. Tatyanával rengeteg ideje ezen rágódtunk, felkutattunk érte mindent, megmozgattunk fűt-fát. S végül sikerült, erre vártunk. Talán ez egy égi sugallat akart lenni. Megtaláltam a tökéletes zenét az új szólómhoz.

Gyorsan csatoltam a linket egy e-mailbe, amit elküldtem a szinkronos csoportba, véleményezni, bár szinte biztos vagyok benne, hogy ez a tökéletes. Nem az a szokásos, depressziós és lassú szólózene, mint a mezőny több mint háromnegyedének, hanem van üteme is. Ezen teljesen felpörögtem. Már csak a ruhámra vagyok kíváncsi, bár tudom, hogy az a legeslegutolsó dolog, amit kiválasztunk. Általában a verseny előtti utolsó edzésen történik meg, mondván, felesleges ezzel húzni az időt, ráér. Ezért már olyanba is belefutottunk, hogy Natalie az összes kűrdresszt beledobálta egy zacskóba, azt hozta el a versenyre, és aki amit talált, azt vette fel.
Kikészít ez az időszak. Bevallom, hiányzik a versenyzés, még az árnyoldalával együtt is. A véget nem érő idegeskedés, ordítozás, hogy minden tökéletes legyen, a fejbőrömbe álló hajtű, a szúró strasszok a ruhán, az egész napi éhezés. Jogosan kérdezheted, hogy ebben mit lehet szeretni? A semmihez sem fogható érzés, amikor ott állsz, gyönyörű vagy, és az egész stadion rád figyel. Meglepő, és szerintem én vagyok az egyetlen ember, akinek kűr közben őszinte a mosolya. Ez persze nem látszik, kötelező a fogvillantás, csak akkor nem, ha morcos fejet kell vágni. A hideg futkos a hátamon, ha visszagondolok a versenyekre. Amikor ott állok, arra várva, hogy megfújják a sípot, aggódva nézek végig az engem vizslató embertömegen. Amint felcsendülnek az első ütemek, minden félelmem elszáll. Csak a vízben jövök rá igazán, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Felbecsülhetetlen érzés. Nem tud akárki versenyezni ebben a számban. Ehhez kell egyfajta karizma, és rengeteg önbizalom, eltökéltség. Nekem az életem a szólózás, én erre születtem.

***
Észre sem vettem, és elaludtam. Felültem, és végignéztem a szobán, ami időközben teljesen besötétedett. Minden ugyan ott volt, ahol hagytam, a laptop kikapcsolt. Felkapcsoltam a lámpát, amitől békés félhomály borult a szobára. Rápillantottam a faliórára. Este tizenegy múlt, körülbelül hat órát aludhattam. Ah, ne már. Egyáltalán nem vagyok álmos, de holnap kelni kell. Nem strázsálhatok itt egész végig, ki kell pihennem magam. Vagyis megint szükségem lesz pár szem altatóra. Csak kinézek egy kicsit…
Leültem a hatalmas üvegablak elé. Az utca kihalt, és sötétbe borult. Az utcai lámpák halvány fénye világított. Csillag egy se volt. A felhők mögül kikandikált a hold csücske. Imádom ezt az égitestet. Halványan elmosolyodtam. Újhold. A szemem megtelt könnyel. Eszembe jutott, hogy mikor bámultam utoljára. 2011-ben. Az újholdhoz mindig új reményeket fűztem. Akkor mit is akartam ennyire? Bekerülni a válogatottba...

2017. február 13., hétfő

07

2017. február 13.
London, Egyesült Királyság

A levezető két kilométer után fáradtan terültem szét a padlón, s társaim is ugyan így tettek. Furcsa, de ma csak egy órát töltöttük a szárazedzéssel, máskor többet szoktunk. Tatyana egykor összehívott mindenkit. Az edzésidőből már csak kettő óra maradt hátra, a pihenő alatt történik a megbeszélés. Letelepedtünk egy nagy körben a földre, mind a húszan. Előttünk a padon a három fő. Tatyana Pokrovskaya a csapatedző, Tatiana Danchenko a duóedző, és Natalie Thereskova, aki a kötelezőkért felel. Természetesen többen edzenek minket, de ők nem jöttek.
- Szóval - csapta össze a tenyerét Tatyana - remélem, mindenki tudja, hogy a következő verseny, amin indulunk, az a China Open 2017 április 22-24-ig, utána rögtön egy hétre rá a Japan Open, 28-30. Kínában biztos, hogy elindulunk, és Japánban is szeretnénk, de ez rajtatok áll - nézett végig jelentőségteljesen rajtunk, a kisebbeken - A kérdés, hogy mit kezdjünk veletek.
- Tegnap este leültünk, és összedugtuk a fejünket - vette át a szót Natalie - arra jutottunk, hogy az olimpiai keret egészen biztosan megmarad, a négy tartalékkal együtt. Így marad ez a nyolc ember - mutatott ránk.
- A nyolc pedig pont egy csapat - húzta cinikus mosolyra a száját Tatyana - Ha megfelelően dolgoztok, és itt vagytok edzéseken, akkor lehet szó még egy felnőtt kűrről.
- Viszont! - emelte fel a mutató ujját Tatiana. Kezdem azt hinni, hogy megbeszélték, ki melyik sort mondja - ez hatalmas felelősség. Mi megpróbáljuk, de ha ti nem vagytok hajlandóak dolgozni, akkor azonnal be is fejezzük ezt az egészet. A zene már meg is van, mint mondtam, rajtatok áll.
- Ez azt jelenti, hogy már nincs esélyünk az olimpiára? - kérdezte a mellettem ülő Gelena.
- Ez szó sem volt róla. Természetesen a nagyoknak sincs biztos helyük. Ha észreveszem, hogy bármely ,,kicsi'' - azaz mi - jobban teljesít, akkor értelemszerűen őt rakom be. Páran esélyesek - állapodott meg Natalie szeme rajtam, miközben megejtett egy erős utalást.
Ez a hír teljesen lelombozott. Mi az, hogy nekem a bénákkal kell lennem? Jó, oké, szeretem a csapattársaimat, meg minden, de nem tudnak megcsinálni egy erős kűrt. Muszáj bekerülnöm abba a keretbe. Nem azért dolgoztam ennyit, hogy a többiek lehúzzanak, hiszen, ami nekik a fárasztó, az nekem a bemelegítés. Furcsa, de később csatlakoztam, mint ők, mégis, jóval előttük vagyok. S ekkor született meg bennem valami. Ha ide sikerült bejutnom, akkor semmi sem lehetetlen, csak elszántság kérdése. Bármi áron, én be fogok kerülni!
- Térjünk át a másik dologra. Csütörtök este mindegyikünk hivatalos egy szponzori vacsorára, a The Ritz hotelbe. A részleteket mindenki megkapja e-mailben, és akinek nincs koktélruhája, az vegyen egyet, kötelező. Természetesen mindenki oldjon meg mindent, hogy szinkronúszóhoz méltóan szép legyen. Szombat este pedig egy bemutató, szintén legyen jó megjelenés. Tíz perc pihenő, utána megyünk vízre - adta ki az utasítást Tatyana, mi pedig bólogattunk.
A csapatedző eltökélt gondolatmenete, hogy meg kell mutatnunk a lábainkat, ha már ebben a sportágban vagyunk. Ezért is kell a koktélruha. Szerencsére hoztam párat, mert imádom őket. Főleg a hatalmas, köves nyakláncokkal. Hoztam magammal hármat, de melyiket vegyem fel?
Belépve a fürdőszobába, fáradtan konstatáltam, hogy csak otthon van jó kis pihentető jacuzzi, itt viszont zuhanyzó köszöntött. Helló, holnapi izomláz! Viccet félretéve, apa egy nagy hírrel köszöntött. Megvan az autó bemutató végleges időpontja. Mily meglepő, egy napon a Torro Rossóval, február 26-án. Remélem, hogy meg tudom nézni. Ha jól emlékszem, huszonnyolcadikán megyünk vissza Moszkvába, így lemaradunk az Anyaország Védői nevű ünnepről. Viszont, mi az istent tudnak az edzők csinálni fél hónapon keresztül?
Letelepedtem az ágyamra, és ölembe vettem a gépemet. Bejelentkeztem minden létező helyre, és meglepődötten konstatáltam, hogy Daniel videó hívást indított. Felvegyem?

2017. február 12., vasárnap

06

2017. február 12.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

Történelmi előrelépés. Sikerült rávennem magam arra, hogy kimozduljak itthonról. Tegnap kicsivel dél előtt estem be a gyárba, s ma is itt vagyok, már reggel nyolc óta. Egész nap csak tébláboltam, Danivel és Maxszel voltam. Többször is bejártuk az épületet, esetleg leültünk valahova. Ha a pilótákat elhívták tárgyalni, akkor elbeszélgettem a büfés csajjal. Egészen jóba lettünk, megtudtam, hogy Ginának hívják. Várjunk. Mikor is lettem én ilyen nyitott?
Bementem a raktárba, ahol az autókat tartják. Lecsúsztam a fal mentén, s csak néztem ki a fejemből. Belegondolni is furcsa, hogy egyetlen hétvége alatt három barátot is szereztem. Bár, a hollanddal a viszonyom erős túlzással nevezhető csak annak. Nem tudom, valamiért nem bízik bennem. Előttem állt az egyik RB13, a tesztautó. Már az utolsó simításokat végezték rajta. Odamentem, s végigsimítottam a sötétkék festéken. Gyönyörű.
Megunva a csodálkozást, átsétáltam a büfébe, ahol meglepetésemre ott ült az ausztrál. Szerintem rám várt.
- Szia, hogyhogy itt? - kérdeztem. Egy pillanat alatt elillant a borús hangulatom. Mosolyogva köszöntem rá. Még mindig nem tudom, hogy miért, de határozottan jó hatással van rám. Mellette nem vagyok az a búval bélelt pesszimista. Belegondolva abba, hogy holnap újra elkezdődik a monoton edzés, máris csökkent az életkedvem. Hiszen, minden jó egyszer véget ér.
- Gondoltam, beszélgethetnénk, de most normálisan - nevetett. Hát, igen. Rengeteget kommunikáltunk, de igazából csak hülyeségekről.
- Rendben. Mesélsz a többi pilótáról? Kíváncsi vagyok, hogy milyenek a kamerák mögött.
- Ha végighallgatsz egy pár órás monológot, részletesen is elmondom.
- Érdekel - könyököltem a térdemre, s felé irányítottam a tekintetemet.
- Helyezkedj el kényelmesen, mert tényleg hosszú - vigyorgott. Látványosan szétterpeszkedtem, de elkezdtem lefelé csúszni. A lábammal meg akartam támasztani magamat, de elvétettem az előttem lévő asztalnak a lábát, és beestem alá. Szerencsétlenség.
Daniel konkrétan fuldokolni kezdett a röhögéstől, és egy ideig nem akarta abbahagyni. Lejjebb csúsztam, és leültem a földre. Mivel a még mindig nevető ausztrálnak esze ágában sem volt utánam nyúlnia, így kénytelen voltam magamat megsegíteni. Szerintem egy vergődő halra hasonlíthattam.
- Kezdhetjük? - fújtam ki magam, miközben két kézzel támaszkodtam az asztalra. Szúrós szemekkel néztem Danire.
- Igen, igen - legyintett a kezével, s próbálta visszafogni a vigyorgást. Valljuk be, nem sikerült neki.
Érdeklődve néztem rá, mire szépen-lassan beszélni kezdett.
- Legyen először a nagy kedvenced, Lewis - mondta, miközben felfelé tartotta a hüvelykujját, s lelkesen vigyorgott - Nem szoktam sokat beszélni vele. Gyakran találkozunk az eredményhirdetés előtti szobában, de Nicot jobban kedveltem, hozzá mentem inkább oda. Ők pedig nem beszélnek egymással. Tudod, hogy milyen kínos csend szokott ott lenni? Néha megpróbálom szóra bírni őket, de már ott tartok, hogy inkább Totoval, a csapatvezetőjükkel beszélek, mert vele lehet - nevetett.
- Emberileg milyen? Nem bunkó? Néha ilyesmiket is hallok.
- Nem akarok róla ítélkezni, de azt tudom, hogy a médiában nagyon felkapták. A pályán kívül, ha véletlen összefutunk, akkor egész kedves. Imádja a rajongóit. Azt nem nagyon tudom, hogy milyen a magánéletben, hiszen én csak pilótaként ismerem, de te majd kideríted. Szerintem jól kijönnétek - kacsintott.
- A többiek?
- A Ferrarisok közül Kimit nem ismerem annyira, de tényleg nem egy bőbeszédű. Sebastiannal jól kijövök. Olyan életvidám, általában jó kedvű. Aranyos a srác, bár néha gyerekesen viselkedik. Mint ahogy kinéz - mosolygott - A többiekről nem nagyon tudok mit mondani, csak a Torro Rossósokról. Daniilt nem kedvelem. Eléggé be tud flegmulni, visszaszájal. Megérdemelte ezt a lefokozást. Carlosról nem gondolnád, de egy őrült. Minden buliban benne van, és olyan hülye ötletei vannak. Huh, ne tudd meg, mit szokott lerendezni, amikor összekerül Daniillal. Az utóbbi és a spanyol olyan szócsatákat szoktak vívni, hogy csak állni, és bámulni szoktuk őket Maxszel. Nem arról van szó, hogy nem bírják egymást, nagyon jó haverok, de az orosz egy pillanat alatt lehűti Carlost.
- Milyen a kapcsolatod a csapattársaddal? Tényleg, hol van Max? - kérdeztem.
- Hazament. Már hat óra van - nézett rá a telefonjára.
- Nem baj.
- Szóval, Max. Jóban vagyok vele, de már egyre jobban érezhető az a feszültség, versengés, hogy ki a jobb. Őszintén, nem tudom, hogy veled miért ilyen távolságtartó - húzta el a száját.
- Én sem - sóhajtottam fáradtan - mennem kéne. Holnap edzés.
- Tényleg, ha majd lesz versenyed, akkor szólj, szívesen megnézném, még sosem voltam ilyenen - lelkesedett. Még ilyenkor sem fáradt el?
Mire apa is végzett, elbúcsúztam Danieltől, aki nagy meglepetésemre, megölelt. Furcsa volt érezni a szoros kezeket magam körül. Teljesen elszoktam az emberi érintkezéstől. Csak az volt mindennapos, hogy edzésen megrúgnak.
Lewis számomra egy nagy rejtély. Nem tudom, hogy miről beszélhetett az ausztrál, mert nem szoktam nézni a Fomra-1-es híreket, csak a közvetítést. Este kilenckor, az ágyamban rengeteg hírt elolvastam róla. Bevallom, egyre jobban kezdett érdekelni, mi is van a sajtónak mutatott álarc mögött.

2017. február 11., szombat

05

2017. február 10.
Milton Keynes, Egyesült Királyság

Rég nevettem ennyit, mint ebben az egy órában. Daniel, miközben a gyárban sétáltunk, mindenhez fűzött valamilyen vicces megjegyzést. Tényleg olyan vidám, mint a tévében. Kérdezgetett rólam, s közben magáról is mesélt pár dolgot. Max csak néha szólt közbe. Nem beszélt annyit, inkább hozzárakott valamit, esetleg kiegészítette Danit.
Ismét a recepción álltunk, ugyan ott, ahonnan elindultunk. Bevallom, nagyon tetszett ez az egész. Megismertem a gyárat, az itteni életet, az ausztrálnak hála pár bakit, történetet is. Élveztem minden egyes percét, örülök, hogy máskor is szívesen látnak. Valahogy Ricciardo mellett feltöltődtem energiával. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem éreztem azt, hogy el lennék fáradva. Több időt kellene vele töltenem. Hiszen, ha már tizennyolc évesen hátfájások és napi szinten kimerültség gyötör, az nem egészséges. Kéne valaki, aki visszarántana az életbe. Csak most vettem észre igazán, hogy mennyire magamra maradtam. Persze, az edzésen számíthatok a lányokra, de ott nincs az az igazi legjobb érzés, mikor mindent elmondotok egymásnak. Ott csak barátság van, semmi több.
Elbúcsúzva a két sráctól, siettem a kocsiba. Már beesteledett, és apa várt rám, hogy elinduljunk hazafelé. A fiúkkal számot cseréltünk, így könnyen el tudom majd érni őket, ha szükségem van rájuk. Bámultam ki az ablakon, és belém hasított a felismerés: belefáradtam. Hogy mibe? Az életbe. Ezt rengeteg dolog igazolja. Sosincs kedvem kimozdulni. Inkább otthon ülök, s megnézek még egy évadot, minthogy elmenjek moziba. Vásárolni néha megyek, valamelyik csapattársammal, de csak kéthavonta egyszer. Ijesztő belegondolni, hogy félévente átlagosan összesen négy helyen vagyok, az edzéseket leszámítva. Az igazat megvallva, ez idáig nem is zavart, egyáltalán. Nekem a szinkronúszás a mindenem, s a barátok csak nyűg a hátamon. Mikor süllyedtem én idáig? Az időpont talán 2012-re tehető vissza. Amikor elfogadtam Natalie meghívását.
Ha megnézem a volt osztálytársaimat, akikkel már egyáltalán nem tartom a kapcsolatot, hol is vannak ők? Sehol. Elvétve egy-egy nevesebb helyen dolgozó lány, és ennyi. Ellentétben velük, nekem van karrierem. Oroszország legendás szinkronúszója, a nagy reménység. Nem is rossz. Az árnyoldala ennek, hogy nincs szabadidőm. Nem mehetek el csak úgy akármikor, a hetem pontosan be van osztva. Egyedül a mai nap az, amikor tervezgethetek, bár sokszor az izomláz okozta fájdalomtól inkább otthon maradok. Nincsenek szerelmi drámáim, pasi ügyeim, lelkitársam. Az ok ugyan az: nincs idő rá. Vagyis, ha van, akkor pedig kedvem sincs semmihez, csak otthon fetrengek egész nap. Nem fordítok időt rájuk, a sport mindennél fontosabb. A volt osztálytársaim viszont nyakig benne vannak az életben. Bulik egymás hegyén-hátán, szabadság, féktelen móka s szórakozás. Én mégsem ezt választottam. Változtatni pedig túl késő, és igazából nem is akarok. Megszoktam az állandó csillogást, a véget nem érő gyakorlást. Emlékszem, nevetnem kellett, mikor láttam, hogy alig bírtak feljönni a lépcsőn testnevelés után. Nekem csak a bemelegítő volt. Melyik a helyes út? Mindkét oldalon van pro és kontra. Nekik életük van, nekem karrierem.
Beléptem a ház ajtaján. Nem lepődtem meg, hogy csend fogadott. Maga az épület nem valami nagy, található benne egy nappali, konyha, két fürdőszoba, az én szobám, egy hálószoba és apa dolgozóirodája, mindez két szinten elosztva. Felül csak az én birodalmam van, és a hozzá tartozó fürdőszoba, minden más lent található. Az uralkodó bézs szín miatt különösen tetszik, bár a kialakítását nem annyira kedvelem. Hiányzik az edzőszobám. Az hálómban a fal mentén található az ágy, ami egyben kanapéként is szokott funkcionálni. Előtte az íróasztalom és a hozzá tartozó szekrény. A szemközti falon a tévé, mellette a bordásfal, és egy hatalmas ruhásszekrény. Az utóbbiban megtalálható pár alapdarab, ha esetleg nem lenne nálam semmi. A falak világos szürkék, a padló egyszerű fa. Az egyik falat, amely az ágy és a tévé között húzódik, majdnem teljesen üveg borítja. Két oldalán van az elhúzható, sötétlila függöny, és az ugyan ilyen színben pompázó szőnyeg pedig előtte. Kedvezett az ízlésemnek a kialakítás, bár az oroszországi lakhelyem nagyobb.
Végigfeküdtem a paplanon, a tekintetemet a plafonra szegeztem. Ilyenkor kezd el hiányozni a közösségi élet, ebben a pillanatban szívesen kimennék a közeli klubba, de nem szabad. Holnap reggel edzés, fittnek kell maradnom, ráadásul az alkohol és a különböző kalóriadús koktélok meg vannak tiltva. Szerintem csak engem foglalkoztat a kérdés, hogy mennyit hízok tőlük, de mindegy is. Furcsa belegondolni, hogy a normális tizennyolc évesekkel ellentétben én bulit maximum a tévében láttam. Sokan mondják, hogy borzalmas ez az egész, kimaradok az életből, de ez az áldozat. Másképp nem lehetnék világhírű szinkronúszó.

A telefonom üzenetet jelzett, amit érdeklődve néztem meg. Idegen volt a csengőhang, de pár perc múlva leesett, hogy ez a Messenger. Ennyire antiszociális nem lehetek, komolyan. A csapattal e-mailen keresztül kommunikálunk vagy twitteren, esetleg ha valami fontos ügy, vagy mutatnak valamit, akkor Facetime. Csak a régi barátaimmal beszéltem ezen a közösségi felületen, akik ugye már nincsenek. Beléptem az appba, és Daniel írt. Kérdezte, hogy holnap jövök-e a gyárba.
Elgondolkodtam. Annyira nincs kedvem menni. Félreértés ne essék, élveztem az ott töltött időt, de be kell vallanom, hogy túl lusta vagyok kimozdulni. Ezért nincsenek barátaim. Pedig annyira szeretem Dani bohóckodását, jó kedvre derít. Majd lesz, ahogy lesz.

2017. február 10., péntek

04

2017. február 10.
Dunstable, Egyesült Királyság

Itt ültem apám mellett a kocsiban, utazásra várva s indulásra készen. Hol is? Nagy-Britanniában. Az odakerülésem története egészen egyszerű. Hatalmas mákom volt. Viszont, ha tökéletesen alakul az életem, akkor hamarosan valamilyen rossz dolog is be fog következni.
A tegnapi edzésen hatalmas hírrel fogadtak minket. Megyünk a királyságba, szponzori eseményre, az angliai Speedo miatt. Természetesen ott is volt egy edzőtermünk, ezért ugyan úgy formában tartjuk magunkat, csak nem annyira felszerelt, mint a központ. A rendezvényen többek között egy gálára is hivatalosak voltunk, lehet, hogy több napon át is tenni kell a szépet. Lesznek ott úszók, műugrók és vízilabdások is. Gondoltam, Tatyana megy tárgyalni a jövendőbeli dolgokról, amik elhúzódhatnak. Az ott töltött idő körülbelül két, esetleg három hét, még nem tudni. Természetesen a megbeszélés okát nem említették, így csak élvezzük az ottlétet.
A dunstablei házunk egy órányira volt Londontól, ahol az edzéseket tartják, és feleennyire a gyártól, Milton Keynestől. Apa megígérte, hogy bevisz, és ott lehetek egy kicsit. Az edzésmentes nap örömei. Míg a kocsiban vártam rá, eszembe jutott, hogy a három bőröndömből még ki se pakoltam. Azért kellett ennyi, mert a tavalyi esthez hasonlóan, most is iszonyatosan ki kell csípni magunkat. Meg kellett mutatni, hogy milyen szépek a szinkronúszók. Én speciel ezeket élvezem, hiszen szeretem a koktélruhákat, az elegáns öltözködést és ilyesmiket.
Végre valahára elindultunk. Az út közben csak bámultam ki az ablakon, és az élet nagy dolgain filozofáltam. Például, milyen a két pilóta valójában? Tényleg olyanok, mint amilyennek ismerjük őket a tévén keresztül? Daniel Ricciardóról el tudom képzelni, hogy valóban ilyen vicces, jó humorú és mindig vidám személyiség. A másik pedig Max Verstappen. Róla igazából nem tudom, hogy hogyan vélekedjek. Talán csak annyi állapítanék meg róla, hogy nem annyira nyitott személyiség. Már amennyit el tudok képzelni. Bár, korban mindkettőjükhöz közel állok, és annyira nem ismerhetem őket félre. Mindenesetre, hamarosan kiderül.
Leparkoltunk egy hatalmas, sötétkék épület előtt. Belépve az ajtón, egyfajta izgalom kerített a hatalmába. Félreértés ne essék, nem amiatt van ez, mert tartanék az első benyomásomról, hanem végre megismerhetem ezt a világot. Alapból nem vagyok egy stresszes ember, mindenféle szituációt hidegvérrel és nyugalommal kezelek. Ilyennek teremtett Isten. A kinézetem semmi extra, egy egyszerű póló-farmer kombó. Elvégre, nem divatbemutatóra jöttem. A kicsit hullámos, szőkésbarna hajamat leengedtem, és szabadon omlott a hátamra. A sminkem egy szempillaspirálból állt.
Az előtér-szerűségnek az egyik oldalán ült egy hölgy a fehér pult mögött. Jól illet a szintén fehér, bár kicsit szürkésebb padlóhoz. Apa öles léptekkel megindult előre, köszönve a barna hajú recepciósnak. Egy fehér folyosóra kiérve szembe jött velünk egy férfi, akit azonnal felismertem. Ő Christian Horner, a csapatfőnök. Idő közben azon is eltűnődtem, hogy itt minden fehér-e, vagy csak ez a rész.
- Jó napot - köszönt apa.
- Jó napot, bizonyára ő a lányod, akiről meséltél - mondta a barna hajú férfi. Meglepett, hogy ilyen magas. Azt hittem, olyan alacsony, mint én.
- Elena Radulova - fogtam kezet vele, megelőzve, hogy apa a tizedik nevemet is kiejtse.
- Christian Horner. A pilótáink hamarosan itt lesznek, ők majd körbevezetnek. Addig ülj le nyugodtan.
- Rendben - bólintottam, és visszamentem oda, ahol bejöttem. A csapatfőnökkel elment apa, szóval magamra maradtam. Szuper.
Mivel alapjáraton nem vagyok egy beszédes ember (értsd: nem locsogok feleslegesen), ezért csendben elfoglaltam magam a telefonom segítségével. Éppen az Instagramot frissítettem, mikor valaki megállt előttem.
- Szia, Elena, ugye? - kérdezte. Végignéztem rajta. Red Bullos csapatpólót viselt. A bőre sötétebb, mint nekem. A fekete, göndör haja két oldalt fel volt nyírva. A csoki barna szemeivel érdeklődve figyelt. Mellette egy szintén egyen pólóban lévő srác, ő fiatal. Az arca csontosabb, a haja világosabb, és a szeme is kék. A bőre világos, majdnem annyira, mint az enyém. Teljesen ellentéte a csapattársának. Elraktam a telefont, s bemutatkoztam. Felálltam, de csak ekkor tűnt fel, hogy mennyivel magasabbak, mint én. Az utóbbi, vagyis a holland és közöttem egy jó húsz centi van, vagyis majdnem az álláig érek. Az ausztrál már jóval közelebb van, nem kell kitörnöm a nyakam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Szóval, apukád itt dolgozik? - kezdeményezett társalgást Daniel.
- Igen, most vették fel.
- És te mi jót csinálsz? Várj, hány éves vagy? - nevetett. Tuti, hogy kiskorúnak nézett.
- Tizennyolc vagyok, és szinkronúszom.
- Az az a vízi sport, amiben szép lányok vannak? - te jó ég. Ez se tudja, hogy mi fán terem a sportág.
- Igen, de inkább ne erről beszéljünk - mosolyodtam el erőltetetten. Nem szerettem, ha feszegetik ezt a témát.
- Mit akarsz tudni? - tárta szét a karját, s megvillantotta a jól ismert, harminckét fogas mosolyát. Van, aki tényleg mindenhol ugyan olyan. - Várj, ki a kedvenc pilótád? - állít meg, már másodszorra. Kicsit túlpörgött.
- Nincs konkrét kedvencem - válaszoltam halál természetesen.
- Na, csak kedvelsz valakit jobban, mint a többiek - próbált győzködni.
- Nem is tudom. Talán Lewis - sandítottam rá, figyelve a reakcióját.
- Ó, Hamilton? Ne már. Pedig annyira reménykedtem, hogy engem mondasz - vágott egy szomorú kiskutyához hasonló fejet. Eddig bírtam, kitört belőlem a röhögés.